Philippe Herreweghe most nem Bachal, hanem Beethovennel jött a Müpába, és mivel ő művészeti vezetője és első karmestere az Orchestre des Champs-Élysées-nek és az alapító vezetője a Collegium Vocale Gent kórusnak - a megalakulásuk 1970-ben (!) volt -, nyilvánvalóan hozott olyan művet is, amelynek megszólaltatásához mindkét együttesére szükség van, ez tegnap előtt este a közel háromnegyed órás C-dúr mise volt. A nyitány vagy annak megfelelő mű a hangverseny elején elmaradt, egyből a G-dúr zongoraversennyel indult a műsor, tán kicsit - szigorúan csak az időtartamra értve - sovány is volt az első rész. Igaz a zenekar honlapján a budapesti hangverseny az “Eisenstadt Mass” címmel szerepel, tehát mindenképpen ez lehetett a fő cél, amint ott említik: előadni a ritkán hallható mesterművet, amely hangversenyterembe született. Talán ez is lehetett az oka, hogy a megrendelő, Esterházy II. Miklós nem értékelte, a misét, amiben - mint az Beethoven maga írta - úgy kezelte a szöveget, mint azt még kevesen.
De mint említettük, előtte hallottuk a G-dúr zongoraversenyt, amiben szintén vannak új megoldások: amit minden ismertető meg kell, hogy említsen, hogy szokatlan módon, a zongora néhány ütemes szólójával indul az első tétel, nem megszokott, évszázados módon, a zenekari bevezetővel.
Régi hangszeren, pianofortén játszott Kristian Bezuidenhout, és természetesen a zenekar is a beethoveni kor hangszereit kezelte, és méretével - negyven egynéhány fő - is igazodott az az idő tájban elvárthoz. És ez fontos volt, nagyon fontos. Azt mindenképpen azonnal lehetett hallani, hogy az együttes hangzása gyönyörű, és rendkívüli fegyelemmel játszanak a zenészek. És feszes tempókat, éles hangsúlyokat kért a karmester, ha úgy diktálta a pratitura, amelyet rigorózus pontossággal, de nem gépiességgel követett, de természetesen tudta azt is, hol, hogyan kell ellágyulni. A hangzás szépsége mellett figyelemre méltó volt az egyensúly: a korszak hangszerei hangszínben, hangerőben sokkal inkább simultak egymáshoz, mint a maiak, a csoportok - vonósok, fafúvósok, rézfúvósok - jelen esetben a kürtök - ritkán hallható egységeben mutatkoztak meg, ami mindenképpen az előadás érdeme is volt. (Ez egység a későbbi években - ahogyan a hangversenytermek növekedtek, és a hangszereket hangerőben egyre inkább ehhez igazították, ami miatt hangsznük nagyon megváltozott - felbomlott.)
A mai zongorához képest nagyon másképp szóló fortepiano is mind hangszínével, mind hangerejével partnere volt a zenekarnak, annak nazálisabb megszólaláshoz jól illett tompább hangkaraktere, azt kell mondanunk versenymű szerűbb lett az előadás, nem a sztárhangszer és kísérői játszottak egymás mellett, hanem egyenrangú partnerek, miközben Bezuidenhout azért jónéhány egyéni gondolattal színesítette előadását.
A négy énekes szólistát, kórust és zenekart kívánó mise már egy új kor szülötte, nem igazán templomba készült, Beethoven jóval nagyobb teret enged személyes vallásos érzelmei kifejezésének, mint azt addig a zeneszerzők megtették, noha természetesen sok zenei megoldása illeszkedik azért a korábbi, zenekaros miséktől megszokottakhoz, miközben hol egy érzelmes cselló szóló, hol egy szép és érdekes klarinét szóló hívja fel magára a figyelmet. A kiváló kórust - amelynek az évek során nyilván csak a vezetője nem változott - most is hozta a formáját, és a fentebb említett erényekkel muzsikáltak a hangszeresek is. A szólisták megfelelőek voltak, itt nem hangfenoméneknek kell villogniuk, inkább csak a beugróként szerepelt szoprán, Sunhae Im vékonyka hangja szólt ki együttesből.
Azzal az Esterházyval nem kell egyetértenünk, a mise igenis megszólalhat vonzó előadásban.
Infó: Philippe Herreweghe és együtteseinek Beethoven-estje. G-dúr zongoraverseny, C-dúr mise. Kristian Bezuidenhout zongora, Sunhae Im, Sophie Harmsen, Benjamin Hulett, Samuel Hasselhorn ének, Collegium Vocale Gent, Orchestre des Champs-Elysées. Karmester: Philippe Herreweghe. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2024. november 26.
