A Jurányi Inkubátorház legfelső emeletén járunk, a sorozatban immár a 11. Radikális és experimentális performanszesten, melyre ingyenes, csak regisztrációköteles a belépés. Nagyjából ötvenen az egyik próbaterem előtt gyülekezünk, mintha csak bekukkantanánk egy születő produkció még félkész, formálódó, izgalommal, olykor feszültséggel teli alkotófolyamatába.
A cipőnket levéve, szinte lábujjhegyen lépünk be a terembe, melynek tükreit letakarták, így nem magukat látják, figyelik az előadók és mi sem.A padokon és a földön, párnákon elhelyezkedő közönség teljesen vegyes a nemét, korát tekintve. Az angol, spanyol, olasz hangfoszlányok alapján többen közülünk külföldiek, akik a fővárosban élnek, tanulnak, vagy a barátaikat jöttek megnézni. Ezen az esten nincsenek nyelvi korlátok, nem számít a kapcsolatrendszer, a rezümé, vagy hogy ki milyen menő pályázatot tud írni. Ez nem kurált esemény, ahol neves ítészek állítják össze a programot egy központi tematikára. Ahogy nincs ízlésformálás, úgy nem kell átjutni a kultúra kapuőrein, a hierarchikus intézményrendszeren sem.
Bárki jelentkezhet bármilyen, legfeljebb tízperces, (hang- vagy fény)technikát nem igénylő mozgásos és/vagy szöveges performansszal vagy akcióval. Az első hat pályázó után egyszerűen lezárják a jelentkezést, a produkciókat pedig a szervezők is az esten, élőben látják először.
Noha van ebben jócskán kockázat, kiszámíthatatlanság, ami garantál némi nyersességet, a platform mégsem amatőr, nem egy Ki mit tud?, hiszen vannak keretek, szabályok, amelyeket, mint egy szerződést, előzetesen mindenki elfogad (lásd keretes írásunkat), és amiket az est házigazdái, Violette Lagouine és Szeleczky Róza ismertetnek velünk.
Egyszerű, őszinte, nagylelkű
Ők mindketten a szervezőként működő Engedetlenség Leányiskolája (School of Disobedience) kilenc hónapon át futó mesterkurzusának résztvevői – ez egy nomád iskola, ahol az oktatás angol nyelven folyik, magyar és külföldi vendégelőadók által. Ádám Anna előadó- és képzőművész, a Gray Box társulat koreográfusa, tíz évvel ezelőtt kezdte felépíteni a képzési modellt (melyről tavaly decemberben mesélt a Visszhangnak), hogy létrehozzon egy párhuzamos, választott valóságot, egy szigetet, olyan szakmai és emberi értékek mentén, amelyekben hisz és amiket hiányol, úgymint bátorság, őszinteség, nagylelkűség. A számos futó programjuk (köztük bárki számára nyitott foglalkozások, események) közül az egyik legkedvesebb számukra a performansz-est, mert itt valóban megjelenik a sebezhetőség és a kockázatvállalás. „Egyszerű, őszinte és nagylelkű” – mint a házigazdák jellemezték az estet, hangsúlyozva, hogy ehhez közös feladatunk a biztonságos tér megteremtése, amelyben mindenki komfortosan érezheti magát.
A biztonságos tér (safe space) fogalma az Egyesült Államokban már a hatvanas évek női és melegjogi mozgalmaival megjelent, nálunk mostanság kezd igazi jelentést és jelentőséget kapni. Olyan közeget jelöl, ahol az ember védve érezheti magát mindenféle bántástól, sértéstől és ellenvéleménytől. Ahol szabadon kifejezheti magát, függetlenül attól, milyen etnikumhoz tartozik, milyen a szexuális irányultsága, a kulturális háttere, az életkora vagy a fizikai megjelenése. Ezekben a terekben mindenki tisztelettel fordul a másikhoz, ezért senkinek nem kell attól félnie, hogy gúnyolódás tárgyává válik. A safe space azonban nem csupán fizikai teret jelöl, lehet ez a saját belső világunk, a személyesség szentélye is – ennek kapuit tárják ki felénk a fellépők, akik bátran mernek sebezhetők, önazonosak lenni.
Megkapó felvillanások
Már az első produkció, a Snippets (Töredékek) hozta is ezt a kísérletező atmoszférát: éteri (a teljes koncepció szerint 360 fokban kivetített) virtuális erdőbe (az orosz gyökerekkel rendelkező, Budapesten élő vizuális művész, Maria Gyarmati alkotása) simult bele a két előadó, egy költeményt felolvasó hölgy (a szintén régóta itt élő amerikai fordító-filológus, Maria Grunwald) és a körülötte lágy és érzéki mozdulatsort improvizáló kortárs táncos (a kolumbiai születésű Alejandra Rosas). Kellemes zongoraszólóra ötvözték a modern technológiát a romantika stílusjegyeivel, a felolvasást a mozgással, a költeményt a muzsikával és a vetítéssel. Még épp csak belemerültünk a hangulatba, és az etűd már véget is ért. Pont ennyi az egyes alkotóknak adott idő, ami itt elég gyorsan lepereg, miután beránt magába, vagy épp átsuhan a nézőn egy nagy adag audiovizuális információ és inger, amit kontextus, előítéletek és a színlap mankója nélkül, szűrőmentesen befogadhat. A szünetben kézbe kapott papírlapra tényleg csak érzeteket, benyomásokat tudok írni, például erős volt a női energia, harmonikus az összhatás, szívesen néztem volna még – erre pedig lesz is mód, mert készült két további rész is a költő, a táncos, a vizuális művész (és a mesterséges intelligencia) izgalmas kollaborációjából, amit rajtunk teszteltek.
Minden szünetben szinte gyermeki izgalommal vártuk, vajon mi lesz a következő, amit láthatunk. Volt még bekötött szemmel táncolt duett (Alejandra Rosas és Andrés Martínez), de talán a legkülönösebb az volt, amikor olasz lányok dallamos párbeszédet mondtak bele egy nagy ventilátorba, ami széttöredezte a hangjukat. Fújt a szél, akár egy tengerparton, és bár nem értettem a szöveget, a nyári szünetek és a gyerekkor hangulata érződött a levegőben. Lenyűgöző fizikalitású táncetűdöt mutatott be a civilben jógaoktató olasz Eliana Dell’Anna, mintha egy álom vagy egy trauma kelne önálló életre, elhatalmasodva az ember fölött. Magamban eltároltam egy emlékezetes mondatot is Muhari Orsolya Réka, a civilben pedagógus alkotóművész stand-upjából (a műfaji besorolás sem mindig könnyű, az olvasó kedvéért próbálkozom), ő egy személyes történetet osztott meg magáról és a nagymamájáról. A nagyi hímzett blúzát az esten is viselte, megható gondolati-érzelmi ívet járt be pár perc alatt. Végül Valovics Ágnes vezetett be minket szomatikus alkotói módszerébe, ahogy a szavak mozgásra indítják az egyes testrészeit, és kifejezik azt, amit a valódi, legbelsőbb lénye megosztana velünk. Eddig a kortárs művészet határterületein mozogtunk, azonban Kiss Attila pontozós néptánca – amit utcai ruhában adott elő, mintha most lépett volna ki a munkahelyéről – egész biztosan olyan élmény, amivel máshol nem találkoztam volna, legfeljebb a YouTube-on, ahol ilyen videók virálissá válhatnak.
Lebilincselve bámultam, milyen fantasztikus, ha az embernek van egy saját tere, ahol megélheti a művészi énjét, bátran bevállalja önmagát, és nem érdekli, mit szólnak ehhez mások, még az elismerés se számít.
Az est végén aki maradni akart, kis csoportokba rendeződhetett a többi nézővel és az alkotókkal, így még megismerhettem további három szimpatikus idegent, akikkel valószínű nem lett volna találkozási pontunk a hétköznapokban. Itt viszont volt egy közösen átélt élményünk, egy hosszabb szempillantásnyi közösség, amelyben az alkotók inspirációja nyomán egy időre mi is bátran önmagunk lehettünk.
