„Két esetben szoktam utazni, ha nagyon vágyom valahova, ahol nem vagyok, és ha nagyon unom azt a helyet, ahol vagyok. Így aztán nem kell attól tartanom, hogy valaha is kiapad az utazási kedvem.” Márai Sándor mondatai ezek, pont akkor olvastuk, amikor hajdani kassai otthonában időztünk épp, az akkori Mészáros, ma Mäsiarska utcában, ahol a később híressé lett író első tizennyolc évét töltötte.
Emlékét itt ma már kiállítás őrzi, amelyet 2019 januárjában nyitottak meg: a Grosschmid család egykori ingatlanát a magyar állam támogatásával a Csemadok itteni választmánya vette meg, az intézmény üzemeltetését pedig a Szlovák Nemzeti Múzeum vállalta, szép összefogásként. „A szülőváros mindenkiből érzékenységet vált ki; de nálam ez az emlékcsoport valóságos rögeszme... Mindent, ami az életben nagyon jó volt, Kassától kaptam, s minden, ami az életben nagyon rossz volt, ott esett meg velem. Tulajdonképpen később, máshol nem történtek velem többé »nagy dolgok«” – írta városáról a végül külföldi emigrációban elhunyt író, mi azonban csak módjával értünk egyet vele. Egy szolid hétvégét töltöttünk itt el, s ez idő alatt a városnak leginkább a jó oldalát tapasztaltuk, rossz dolgok nem estek. Igaz, összevetésünk kiindulópontjai régebbi időkből erednek, amikor főként tornacipőért, füzetekért, praktikus háztartási eszközökért, majd később ruszliért, sörökért, bepácolt hermelín sajtért, no meg liptói túróért jártunk át ide.
A határhoz közeli megyékből nem kellett sokat utazni, hamar ideért az ember, az én szülőfalumhoz közelebb is volt, mint a magyar főváros. Mi most ezt a távolságot vonattal tettük meg, Budapestről indulva három és fél óra az út, ráadásul az északi országrészben több helyen is megáll, így akár egy kis borsodi településről is rövid időn belül egy igazi nagyvárosban érezheti magát az utazó.
A szlovák tokaji
Miközben róttuk az utcákat, két szó járt gyakran a fejemben: kulturált, polgári. Mintha valamiféle század eleji, decens nyugalomba tértünk volna vissza, egy kicsit minden lelassult. Már csak azért is fontos volt ez, hogy megérthessük, megélhessünk apróságokat, finomságokat is. Sétáltunk az esti utcán, és egy kis kávéházból dzsessz és bársonyos női énekhang szűrődött ki – később megtudtuk, ez itt megszokott, a helyi vállalkozók áldoznak arra pénzt, hogy helyi tehetségeket, zenészeket, festőket, szobrászokat felkaroljanak. Betértünk egy cukrászdába, gyömbérteát ittunk, s az igazi (nem por vagy kivonat formájában beáztatott) csípős-fűszeres rostok melegséggel töltötték el elgémberedett ujjbegyeinket. A gasztronómia más területein is éltünk át meglepő élményeket: a városszéli, csapolt, kézműves söreiről híres OhniskO étteremben Szlovákia egyik legjobb séfje, Michael Thiry álmodja meg az ételeket, aki korábban a presovi egyetem filozófia szakán tanult, most viszont a fogásokban igyekszik megtalálni a testi és szellemi tökélyt.
Ki gondolná, hogy itt, a lakótelep tövében előételként friss, tengersós ízű osztrigát tesznek elénk, amelyhez a Čerhovi (csörgői) u KOŇA borászat száraz, habzó furmintját ajánlják. Ugyanez a bor bukkant fel másnap pár kilométerrel beljebb a városközpontban, ahol a nyüzsgő szombati Dominikánus téri piac tőszomszédságában a trendi s fiatalok által igencsak kedvelt Doraz kávézóban kóstoltunk meg egy „Takoj” nevű kávékülönlegességet. Ezt – tudtuk meg az egyik itteni vezetőtől, Radovan Sidortól – 2022 ősze óta készítik Marián Takáč, a Vinárstvo U Koňa borászának együttműködésével. A világ különböző pontjairól származó zöld kávébabot több héten át tokaji bortörkölyben erjesztik pörkölés előtt. A bor fajtája és cukortartalma, az erjedés időtartama s az ezt követő szárítás és pörkölés mind-mind része annak az ízvilágnak, ami szavai szerint a tokaji borvidéket idézi. Fontos tudni, mert ez ügyben a laikusok nem mindig tájékozottak: Magyarország leghíresebb borvidéke, 1737 óta zárt borvidék, ami azt jelenti, hogy tételesen fel van sorolva az összes olyan település, melyeknek határában tokaji borfajta termeszthető. A trianoni döntés után ebből a borvidékből 174 hektár Szlovákiához került, majd 2012-ben az Európai Bizottság – noha ezt Magyarország erősen ellenezte – engedélyezte, hogy Vinohradnícka oblasť Tokaj néven több mint 900 hektáron használhassák ezt a nevet a szlovák oldalon. Borszakértők szerint részben a klímaváltozás, részben a folyamatosan fejlődő itteni borszakma miatt érdemes lassan a szlovák tokajira odafigyelnie a világnak.
Chalupka centenáriuma
S hogy ne csak testi örömökről essék szó – bár még nem is említettük a város parkjában, korcsolya- és teniszpályák ölelésében tavaly megnyitott Villa Sandyt, amely szintén a fine dining jegyében kínál vasárnapi családi brunch büfét negyven euróért fejenként, vagy a patinás Sláviát, ahol valóban század eleji, monarchiabeli világot idéző enteriőrben olvadhat szét szánkban a libamáj –, adózzunk a lelkieknek, szellemeiknek is. Menjünk el például a Kassai Nemzeti Színházba, ahol nemrég vitte színpadra – Közép-Európában először – KAASH és DUST című, a nők helyzetére és a háború borzalmaira reflektáló darabját a világhírű koreográfus, Akram Khan. A londoni társulat előadása része volt egy hármas jubileumnak: épp száz évvel ezelőtt Ján Chalupka szlovák drámaíró Kocúrkovo című szatirikus darabjával nyitotta kapuit – akkor még Kelet-szlovákiai Nemzeti Színház néven – a teátrum, amelynek mai utóda a nyolcvanadik évadát állította össze a mostani szezonra, öt drámát, három operát és két balettet bemutatva az idén 125 éves épületben.
Ritka pillanat, amikor beléphetünk egy alkotóművész műtermébe, de Kassán ezt többször is megtehettük. A kézművesek utcáján sétával bepillanthattunk, hogyan készülnek az egyedi kerámiák, bőrművestárgyak, fafaragványok. Ennél is elmélyültebben merülhettünk el a város egyik ikonikus művésze, Ján Mathé világában, akinek jó néhány köztéri szobra díszíti az itteni tereket. A Henry Moore-ral is barátságot ápoló szobrász orvos feleségével lakott egy a budai villanegyedet idéző kerület egyik Bauhaus stílusú házában, amelynek emeletén tágas, világos műtermet alakítottak ki. Haláluk után az ingatlant Kassa városára hagyták. A születést, a halált, az emberi kapcsolatokat, a meg nem született gyermekük iránti sóvárgást kifejező szobrok egyfajta játékos összevisszaságban láthatók a műteremlakásban, mintha az alkotó maga is ott járkálna közöttünk, a kalapácsot, vésőt épp csak lerakva, azon gondolkodva, melyik motívumot vigye tovább egy újabb alkotásban, melyik márványhoz vagy gránithoz nyúljon elsőként. De persze egy kassai kirándulásból nem maradhatnak ki azok az ikonikus, szakrális emlékhelyek sem, mint a Szent Erzsébet-székesegyház, népszerűbb nevén a kassai dóm, amelynek gótikus épülete altemplomában helyezték nyugalomra Zrínyi Ilonát, Rákóczi Józsefet, Esterházy Antalt, Sibrik Miklóst, Bercsényi Miklóst. S magát II. Rákóczi Ferencet is, akinek 1906-ban történt újratemetéséről később Márai Sándor is megemlékezett, utalva arra, hogy apja kezét fogva, gyerekként, a hatalmas tömegben elvegyülve nézte végig, amint az utcákon végigviszik a fejedelem koporsóját. Rákóczi tiszteletére egyébként felépítették itt rodostói házának mását, olyan tárgyakkal berendezve a múzeumként szolgáló épületet, amelyek a száműzetésben is körbevették őt. Ha pedig a természet közelségére vágyunk, ott a város botanikuskertje, vagy kissé távolabb a túralehetőségekkel teli kassai erdőség.
Város világnézetből
Már csak a saját lelassulásunk miatt is érdemes több napot szánni erre a városra, amely nem lüktető, inkább békés, nem hivalkodó, inkább klasszikus, nem harsány, inkább finom, több értelemben is. Ahogyan Márai testvére, az 1947-ben forgatott és 1948-ban bemutatott Valahol Európában című filmet rendező Radványi Géza fogalmazott: Kassa az nem egy város, hanem egy világnézet.
