Menesi Attila képzőművész 2013-ban kortárs művészek bevonásával indította el a Független Képzőművészeti Tanszéket azért, hogy az utánuk következő fiatal generációnak meséljenek a munkájukról és arról a tágabb értelemben vett kultúrpolitikai közegről, amelybe idővel ők is megérkeznek.
A Független Képzőművészeti Tanszék feladatának tekintette azt is, hogy előadásokkal, műhelymunkákkal, közös művészeti projektekkel és akciókkal felhívja a fiatalok figyelmét a társadalmi ügyek iránt való elkötelezettségre. A program idén ősztől Kontextus Program néven a CEU Demokrácia Intézetben működik, mert
mint a képzőművész a Visszhangnak elmondta, az állami (és modellt váltott) egyetemek felől már se igény, se nyitottság nincs erre a köznevelési programra (sem „ellenpedagógiára”),
pedig korábban különösen a vidéki intézményekben örültek a felkínált lehetőségnek és a kortárs művészek látogatásának.
– Ahogy a Kontextus Program alcíme, a „Művészeti gondolkodás, társadalmi elkötelezettség” is jelzi, továbbra is az a célunk, hogy reflektáljunk az aktuális társadalmi és kulturális kérdésekre – mondta Menesi Attila. – A Kontextus Program a művészeti gondolkodást és a társadalmi felelősségvállalást kapcsolja össze, vagyis az akadémiai tudást művészeti gyakorlatokkal egészíti ki. Mit is jelent ez? A hallgatók a tematikus és interaktív előadások mellett részesei lesznek az aktív művészeti munkának, amely során közösen hoznak létre olyan műtárgyakat, mint a festménynapló, vagy a fotófal – tette hozzá a program vezetője.
Az ősszel meghirdetett rendkívül színes és gazdag pilot programra 61 egyetemista regisztrált különböző tanulmányterületekről, mint a bölcsészet, a pszichológia és a képzőművészet. Az előadáson mellettem ülő fiatal lány a Pécsi Tudományegyetem művészeti szakán másodéves, festőművésznek tanul, de más művészeti ágak is érdeklik, köztük a dokumentumfilm és a performansz. Ezekkel a művészeti területekkel a képzése során talán nem is találkozna, ezért jelentkezett az ingyenes programba. A kurzus egy másik résztvevője, akivel beszélgettem, doktori hallgató, akinek a kutatása és munkája olyan közművelődési kérdéseket érint, amelyekhez ötleteket és irányokat tud adni a Kontextus Program.
Egy doku is lehet cselekvő
A 6+1 alkalomból álló őszi kurzus művészeti aktivitásai között szerepelt Krassó György nevezetes létrás demonstrációjának felelevenítése, amikor is a diákok újra felállították a létrát a Nádor (korábban Münnich Ferenc) utca és a Garibaldi utca sarkán. (Az egykori 1956-os szabadságharcos Krassó, Münnich kultusza ellen tiltakozva egy létra és egy csavarhúzó segítségével az eredeti utcanevet tartalmazó táblát helyezett el a Münnich Ferenc utcanévtábla alá, amelynek feliratát fekete vonallal át is húzta – a szerk.).
A művészeti akciók mellett a hallgatók aktív művészeti munkáknak is részesei, mint például a Kutatók Éjszakáján készített meghackelt történelmi panoráma, vagy a pecsétworkshopon „műtárgyalóasztallá” alakított hétköznapi asztal, valamint a közös fotófal, vagy a festménynapló.
A meghívott művészek és a hallgatók által közösen létrehozott művészeti projekteket december 12 és 19. között a Nyitott Galériában megrendezett kiállításon a nagyközönség is megnézheti majd.
A kurzus előadásai aktuális kérdéseket érintenek, a legutóbbi alkalommal Horányi Péter filmkutató, a Verzió Dokumentumfilm Fesztivál kurátora beszélt a dokumentumfilmek új irányairól, trendjeiről. Az orosz-ukrán háború kapcsán demonstrálta, hogyan jelenik meg a dokumentumfilmben az alkotó személye, hogyan válik maga a műfaj is egyre személyesebbé. Példaként említette a tavaly Oscar-díjjal jutalmazott 20 nap Mariupolban című filmet, amelyben az AP hírügynökség háborús tudósítói kommentálják az általuk rögzített eseményeket. Miközben első kézből látják a háborús áldozatok szenvedését, felmerül bennük annak a kérdése, hol húzható meg a tudósítói etika határa. Jól tudják, hogy dokumentálni kell a háború borzalmát és láthatóvá tenni az egész világ számára, de meddig ábrázolható és mutatható be az emberi szenvedés? Hasonló példaként mutatott részleteket az 1489 című örmény dokumentumfilmből, amelyet a 21 éves örmény egyetemista és zenész, Soghomon Vardanyan okostelefonnal készített arról, hogyan küzdött meg családja nap mint nap az érzelmi megterheléssel, miután a fiútestvérét behívták katonának az azeri frontra.
Söprögetéssel tiltakoztak
A dokumentumfilmek után a dokumentumszínház műfajáról beszélt Kelemen Kristóf író, dramaturg és Török Tímea rendező. A Paralel Alkotócsoport tagjai először egy korábbi munkájukat mutatták be, ahol hajléktalanok történeteit dolgozták fel, és „Életvitelszerű” címen performatív emlékművet hoztak létre a Blaha Lujza téri aluljáróban. A Kontextus Program órájára is szituációs gyakorlatokkal készültek, ami a helyzetgyakorlatok mellett egyfajta önismereti próba is volt a hallgatók számára. Ezt követően
a freeSZFE performansz osztályának mentorai, Berecz Zsuzsa dramaturg és Melykó Richárd előadóművész idézték fel egy 1988. november 7-i akciót, ahol Fidesz-aktivisták köztéri söprögetéssel tiltakoztak a munkaszüneti nap ellen.
Zsuzsa és Richárd részvételi akciója mai kontextusba helyezett egy olyan eseményt, amely a hallgatók számára történelem. Az aktivitás egyik fontos dramaturgiai eleme volt, hogy a fiatalok a narancsreszelékkel megszórt fehér lepelre írták fel azokat a gondolatokat, amelyek szerintük összekapcsolják a múltat és a jelent. Végül egy egykori résztvevő mesélte el videóinterjúban, hogyan történt az 1988. november 7-i tiltakozás megszervezése, hogyan figyelte a résztvevőket a rendőrség, kit hogyan rabosítottak és milyen retorziók érték őket hatóság részéről. Az interjú azt is szemléltette, hogyan alakul át a történelem, hogyan emlékeznek a szemtanúk, hányféle olvasata létezik egy eseménynek, hogyan tudhat objektív maradni maga a dokumentarista.
Köztéri giccsparádé
A nap záróakkordjaként Benedek Kata művészettörténész vezetésével az V. kerület giccsszobraihoz vezetett a közös köztéri sétánk. A szobrok jelentős részét még akkor állították, amikor Rogán Antal volt a polgármester. Ilyen például, a Bazilika felé néző „szelfimagas” katona, akinek a fotómodell szerepén kívül nem sok minden indokolja a létezését. Következő állomásunk a József Attila utcában álló rikkancs szobra volt, akinek kezébe - a polgármester ötletére - nem a Pesti Hírlap, hanem a Blikk került (mert az úgy „viccesebb”). A betonsivataggá alakított József nádor téren a művészettörténész a két kerámia-szökőkútra hívta fel a figyelmet, amelyek annak ellenére, hogy a Herendi és a Zsolnay porcelánboltok előtt állnak, teljesen funkciotlanok, feltehetően a látványuk sem növeli meg a turisták vásárlókedvét. József nádor kapcsán a művészettörténész még azt is megjegyezte, hogy az egyik első pesti urbanista volt, aki talán még örülne is annak, hogy az évszázados fákat a mélygarázs építése miatt letarolták, mivel jobban kedvelte az épített környezetet, mint a parkosítottat.
Utoljára a Roskovics Ignácot ábrázoló zsánerszobrot néztük meg, amit 2014-ben Pólya Zsombor művészeti gesztusként bedobozolt. A Duna-parti szobrot Kolodko Mihály ajándékba készítette, de az aránytalanságait ez sem ellensúlyozta.
Együtt borzongtunk rajta, habár a méretarányon aluli Puskás- és más futballista-szobrok országában ez a szobor még nem is számít kirívó alkotásnak, csak épp igen központi helyen kell kerülgetni.
A túra során azt is megtudtuk, hogy Kolodko miniszobrai, amelyekkel a fél város tele van, a legkevésbé sem gerilla műalkotások, ahogy többen gondolják. Sokkal inkább eszközül szolgálnak a helyi városvezetés tagjainak, akik úgy vélik, menő dolog a mókás miniszobrokkal szelfizni egy politikai kampányban.
A séta nem csak informatív, de szórakoztató is volt, ráadásul új nézőpontokat adott a a köztéri műalkotásokhoz kevésbé értőknek. Ilyen az, amikor a kortárs művészet tényleg közel jön, felnyitja a szemünket, nemcsak mi viszonyulunk hozzá, hanem ő is viszonyul hozzánk, vagyis szerencsés esetben, oda-visszahatunk.
