Hazánkban évente mintegy 0,9 millió tonna élelmiszer kerül a kukákba, ebből 230 ezer tonnát a háztartások dobnak a szemétbe, egy átlagos magyar tehát havonta 40 ezer forint értékű ételt pazarol el – hangzott el a Munch ételmentő cég sajtóbeszélgetésén. Ami döbbenetes, hogy ezzel még nem is állunk rosszul az urópai összehasonlításban, hiszen ez a mennyiség a 14. helyre elegendő. Az „élen” a németek állnak 10,9 millió tonnával, a második helyen a franciák 8,7 millióval, míg a jelen esetben cseppet sem dicsőséget hozó „bronzérmet” az olaszok nyakába lehetne akasztani, ők mintegy 8 millió tonnát pazarolnak évente. Világszinten 1,3 milliárd tonna megtermelt és megvásárolt élelmiszert nem használnak fel, ami 930 milliárd dollár összértékű. Túl azon, hogy ennyiből milliók lakhatnának jól, az elpazarolt élelmiszerek rettenetesen szennyezik a környezetet is: a légkörbe kerülő szén-dioxid 8-10 százaléka származik ezekből a kidobott ételekből.
Ha az élelmiszer-pazarlás ország lenne, a 3. legnagyobb kibocsátóként tarthatnánk számon.
A sokkoló adatok mellett azért sok jó kezdeményezésről is szó esett a rendezvényen. A Penny kommunikációs vezetője, Kazatsay Eszter elmondta: náluk már sikerült 1 százalék alá szorítani az élelmiszer-hulladék mennyiségét. Ennek érdekében együttműködnek karitatív szervezetekkel, valamint a Munch-csal, illetve már 2018-ban elindították a girbegurba programjukat, amelynek keretében a nem annyira szép, de kiváló minőségű, másodosztályú zöldségeket és gyümölcsöket átveszik a magyar gazdáktól, és az első osztályúnál alacsonyabb áron értékesítik. Ez óriási népszerűségnek örvend a vásárlók körében. Varga-Futó Ildikó, az Auchan vállalati kommunikációs igazgatója arról beszélt, hogy ambiciózus terveik szerint 2030-ra nullára szeretnék csökkenteni az élelmiszer-hulladék mennyiségét az üzletlánc hipermarketjeiben. Ők is Munch-partnerek, és szintén kapcsolatban állnak segélyszervezetekkel is, továbbá állatmenhelyekkel, hogy a rászorulóknak eljuttassák a közeli lejáratú, de még kifogástalan minőségű élelmiszereket.
Dalmadi Júlia élelmiszer-futurista egészen elképesztő vállalkozást indított ugyancsak a fenntarthatóság és a pazarlás csökkentése jegyében. Egy ipari mellékterméket, a sörtörkölyt használják alapanyagként, ebből készítettek először granolát, de mivel ezt jellemzően nem sör mellé fogyasztják az emberek, kikísérleteztek egy sós rágcsálnivalót is. Eleve a fenntarthatóságra építette a vállalkozást, nem valami régi dolgot próbált fenntarthatóvá varázsolni. Megjegyezte: utálja, hogy Magyarországon az „olcsó” szó egy pozitív jelző. Hova kellene még csökkenteni az élelmiszerek árát, amikor a másik oldalon az alapanyagárak emelkednek? – vetette fel.
Bartus Marcell, vagyis tRENDrakó Marci nem élelmiszerekkel foglalkozik, hanem vegyszermentes takarítószerekkel, azonban ez a terület is jól belesimul a fenntarthatóság egyre fontosabbá váló trendjébe. Nagyon szabadszájúan fogalmazott, de tökéletesen igaza volt, amikor megjegyezte: most mindenki azzal van elfoglalva, hogy kit választanak meg elnöknek, holott azt kellene megértetni az emberekkel, hogy ha nem vesszük ezt komolyan, 20 év múlva meg fogunk dögleni. Nem azzal fogunk foglalkozni, hogy fenntartható élelmiszereket vásároljunk, hanem hogy hogyan kaparjuk össze azt a három fűszálat, ami még zöld. Az emberek csak azt nézik a boltban, hogy amit vásárolnak, mennyibe kerül, az meg sem fordul a fejükben, hogy aki fenntartható terméket állít elő, az kisebb mennyiséget termel, óhatatlanul drágábban. Hiszen mindenki szeretne fenntarthatóbb világban élni, viszont amikor az a kérdés, hogy az ember hogyan osztja be a havi jövedelmét, már sokkal szűkebb az a csoport, amelyik hajlandó ezért többet fizetni. Ennek ellenére valójában az okozza a legnagyobb nehézséget egy-egy új, innovatív, fenntartható termék megismertetésénél, hogy a vásárlók többsége nagyon ragaszkodik a megszokott dolgokhoz, nem szívesen próbálnak ki újdonságokat. Ezért a kormányzatnak is támogatnia kellene ezeket a vállalkozásokat, hogy ismertebbé válhassanak, nem feltétlenül pénzzel, hanem reklámlehetőségekkel.
