Afrika;vallás;katolikus egyház;LMBTQ-közösség;transzneműség;

Beer Miklós nyugalmazott katolikus püspök és Magasházi Mónika független transzjogi aktivista beszélgetnek a nagymarosi parókián

- Istent kerestem férfitestben nőként, máig nem kaptam válaszokat

Mondhatjuk nyugodtan, hogy a családomban a vallás, Isten, szinte semmilyen szerepet nem töltött be az életemet élve sokáig nem is éreztem ennek hiányát. Apai nagymamám néha próbálkozott egy-egy szentmisére elrángatni az unokákat, de szegénynek a próbálkozásai nem jártak sikerrel. 2006 decemberének egy reggelén fura álomra ébredtem. Isten arra hívott, hogy menjek el Afrikába, mert ott nagy szükség van rám, hogy segítsek gyerekeknek. Ahogy az olvasó is most értetlenül állhat az álomhoz, a vallásosságom előzményeit megismerve különösen, úgy én is ezt tettem. Mi közöm van nekem Istenhez, pláne, hogy mennék én el Afrikába, mikor éppen friss házas voltam és remek munkahelyem volt? Isten „meghívásával” ilyen formán nem igazán tudtam mit kezdeni, de a szociális érzékenységem mindig is megvolt a társadalmi problémák irányába.

Napokig nem történt semmi, csak forgattam magamban ezt az álmot, és abban biztos voltam, hogy ez nem véletlenül történt. Egyelőre az „Istennel” nem tudtam mit kezdeni - mivel még egy Mi Atyánkot sem tudtam elmondani akkoriban – így „maradt” Afrika. Világos volt számomra, hogy én oda nem tudok elmenni segíteni, de felmentem az internetre és keresgélni kezdtem a híreket Afrikáról, az éhező gyerekekről. Így jött velem szembe egy honlap, ahol rendszeres támogatókat kerestek afrikai gyerekeknek egy alapítványon keresztül. Felvettem velük a kapcsolatot és a fotók alapján egy 13 éves kislányt választottam, akit támogatni szerettem volna. Talán másfél-két éven keresztül rendszeresen küldtem pénzt neki, ő pedig írt nekem leveleket, küldött fényképeket és mesélt az álmairól, terveiről.

Pár hét után aztán kezdtem azt érezni, hogy ez így kevés, többet kellene tennem, és akkor még mindig ott volt a „szakállas öregember”, akivel még semmit nem kezdtem. Engem érdekeltek a hard rock koncertek, a hangszerek, a zene (habár semmilyen hangszeren nem játszom), de maga hangtechnika közel állt hozzám. Pár kattintás után jutottam el a Mária Rádióhoz, ahol mobilstúdiós önkénteseket kerestek. Egyből rákattintottam, volt egy beszélgetés és utána fel is vettek, úgy, hogy gyakorlatilag a hithez, az egyházhoz semmi közöm nem volt. Kaptam egy nagy csomagot benne rengeteg mikrofonnal, keverőpulttal, kábelekkel és a mai napig emlékszem, hogy az első közvetítésem Székely János püspök lelkigyakorlata volt.

Az Isten feltétel nélkül szeret

Én úgy mentem oda, hogy alapvetően jó ügyet szolgálok, mert segítek, de engem elsősorban a technikai rész érdekelt. Miután mindent beállítottam, elővettem egy könyvet és olvasni kezdtem. Olvasás közben az atya hangját hallottam kicsit távolabbról. Először csak arra lettem figyelmes, hogy a könyvre egyre kevésbé tudok figyelni, és feltűnt mennyire nyugodt, kerek, szép egész mondatokat mond az atya. Aztán elkezdtem figyelni arra is, amit mond. Sok példát hozott a beszédében, hogy elmondja a híveknek, az Isten hogyan szereti feltétel nélkül az embert. Végül azt vettem észre, hogy a könyvem a lábaim között a földön hever és magával ragadott valami.

Életemnek ebben a periódusában már erősen küzdöttem azzal, hogy nekem valahogy nem az a test adatott, ami az enyém. Ekkor még nem tudtam megfogalmazni, hogy transznemű vagyok, csak azt tudtam, hogy friss házas vagyok, de nem vagyok férfi. De akkor ki vagyok, mi vagyok? Székely János a lelkigyakorlata során többször hozott példákat, szólt így alkoholistákról, szerhasználókról, akik betévedtek az oltár elé egy-két alkalommal, és Isten csodát tett! Letették az alkoholt és letették a szereket, „meggyógyultak”. Persze én ezeket az eseteket sosem tudtam és talán nem is akartam „ellenőrizni”, de a példáknak óriási hatása volt rám.

Hát az Isten az én emberem! Végre valaki, aki megmondja mi van velem, és szeretetével boldogságot hoz az életembe és férfiként fogok élni! Hurrá! 

Én nem tekintettem soha a hullámzóan megélt nemi diszfóriámat betegségnek (ez nem is betegség, hanem fájdalmas állapot, amit a transzneműek élnek át amiatt, hogy a születési nemük és a nemi identitásuk nem egyezik – a szerk.), habár a depresszió emiatt állandóan valamilyen mértékben része volt az életemnek. A példák hatására kezdtem érezni azt, hogy „jó helyen vagyok”. Rajtam miért ne segítene Isten, ha ennyire szeret engem is? Ráadásul feltétel nélkül?

Egyre jobban elmerültem a katolikus vallásban, bekerültem egy közösségbe, egy hittancsoportba. Faltam Isten szavait, szinte éjjel-nappal kerestem őt, hogy beszélgessem velem, és ha már ő teremtett, akkor mondja már meg végre, mi van velem. Megtanultam a szentignáci imamódot és elkezdtem naponta gyakorolni is. Rengeteg Isten-élményem volt, de azt továbbra sem tudtam, ki vagyok én? Miért nem vagyok olyan, mint a többi férfi? Hogyan éljem tovább az életemet? Az Isten szeretetét megtapasztaltam, de válaszokat nyolc év alatt, amíg a közösséghez tartoztam, egyszer sem kaptam.

Az Istennel való találkozásokkal párhuzamosan megismerkedtem a katolikus egyházzal is. Rengeteget tanultam, hallottam arról, hogy működik az egyház, a közösség, és nem utolsó sorban a vallásos emberek hogyan értelmezik (egy idő után feltűnt, hogy mindig másképpen) Isten szavát. „Ártatlan bárányként” kerültem bele ebbe a vallásos környezetbe úgy, hogy én igazából folyamatosan „csak” egy kérdésre kerestem a választ: Ki vagyok én? 

Ahogy teltek a hónapok, múltak az évek, egyre többször találtam szemben magamat azzal, hogy én bűnös vagyok és meg kell tisztulnom, meg kell gyógyulnom. Miért kéne meggyógyulnom, ha nem vagyok beteg? Nem éreztem jól magamat a bőrömben, de nem tartottam magam semmilyen tekintetben betegnek. Soha nem értettem, miért vagyok azért bűnös, mert én nem vagyok férfi, sőt én biztos vagyok abban, hogy nő vagyok.

Választ a kérdéseimre nem kaptam Istentől, a nyomás pedig egyre fokozódott rajtam, hogy nekem nem szabad arra gondolnom, hogy én nő vagyok. Ez bűnös gondolat! 

Borzasztó állapotba kerültem és egyre rosszabbul voltam, de a közösség annyira beszippantott már, hogy nem tudtam kilépni egyik napról a másikra. Ez meg sem fordult a fejemben. Gondoltam arra sokszor, hogy meg kellene gyónni az atyának, hogy én nem vagyok férfi, de tudtam azt, hogy ez nem lesz olyan „bűn”, ami után megkapom a penitenciát és „jó útra térek” és elmúlik a nemi diszfóriám. Féltem is tőle, hogy megtudja az atya rólam, amit akkor még senkinek nem mondtam el, csak az exemnek, a házasságunk előtt.

2013-ban egy nagyobb műtét várt rám. Meg voltam ijedve persze és nem akartam úgy elmenni a műtétre, hogy nem vagyok „tiszta” lelkileg, mert ki tudja, felkelek-e a műtőasztalról. Elmentem a Bosnyák térre egy atyához (messze a közösségemtől, ahova jártam) és egy hétköznap reggeli időben, mikor alig volt valaki még a templom környékén is, bementem és elmondtam neki. Ő volt a második ember, akinek erről beszéltem életemben. Ha azt mondom, hogy az idős atya „teljesen kiakadt”, finoman fogalmaztam.

Az Isten utál

Már nem emlékszem pontosan, miket mondott, de az volt a lényeg, ezeket a gondolatokat azonnal űzzem ki a fejemből és „legyek büszke arra, hogy férfi vagyok.” Mondogassam magamnak minden reggel felkeléskor 10 percig, hogy „férfi vagyok”. Hiába mondtam neki, hogy minden ilyen mondatot késszúrásként élek meg, nem hallgatott meg. Nem értettem, de nem vitatkoztam vele tovább. Nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy miért is kéne büszke lennem arra, aki nem én vagyok? Borzalmas élmény volt, a mai napig élénken fel tudom idézni. Nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a depresszióm magasabb fokozatba kapcsolt. Felkeltem a műtőasztalról és mentálisan még nehezebb helyzetben, egy léppel kevesebbel folytattam a küzdelmet azért, hogy én nő vagyok.

Egyszer a szentírás olvasása során megakadt a szemem egy ószövetségi részen: MT 22.5 „A nők ne hordjanak férfiruhát, s a férfiak se női ruhát. Mert aki ilyet tesz, utálat tárgya az Úr, a te Istened szemében.” – végképp összetörtem.

Át vagyok verve! Szó sincs itt arról az isteni szeretetről, amit én éreztem, néha megtapasztaltam, itt szó szerint van megfogalmazva az, hogy engem az Isten utál. 

Pedig abba akkor még bele sem gondoltam, mivel még útkeresésben voltam, hogyha én nem vagyok férfi, miért ne hordhatnék női ruhát? Egyelőre csak találgattam, miért van ez bennem, és ki is vagyok. Idén nyáron találtam csak rá arra a szentírás magyarázatra, ahol pont ezt a sort elemezték ki. Egyébként szó sincs arról, amire én, és esetleg az olvasó gondolt. Amikor az Ószövetséget lejegyezték, a transzneműség még természetesen ismeretlen fogalom volt, nem is erről van itt szó. Arról van szó, hogy a nők ne hordjanak fegyverzetet, illetve a férfiak ne hordjanak kötény. Azaz a férfiak harcoljanak, a nők pedig maradjanak otthon. Ha ilyen tekintetben cserélődnek fel a szerepel, akkor azt „utálja” az Isten. A közösségben én ezt a részt szóvá is tettem, megkérdeztem, hogy akkor most ez hogyan van? Az előbb említett indoklást nem kaptam meg egyik lelki vezetőtől sem (talán ők sem ismerték), annyit mondtak, hogy jajj, az az Ószövetség, azzal nem kell foglalkozni, figyeljek az Újszövetségre! Abban ismét nem kaptam útmutatást, hogy akkor van egy „ószövetségi isten” és van egy „újszövetségi isten”? Az egyik utál, a másik feltétel nélkül szeret? Tudom, velem van a baj, a hitet nem érteni kell, hanem hinni. Sajnálom, én elég racionális ember vagyok.

„Gyermekem, tranzícionálj!”

Miután életem ezen szakaszában tragikus hirtelenséggel elvesztettem édesapámat is, így talán el tudja képzelni az olvasó, mennyire voltam mélyen minden tekintetben. Az egyházzal való kapcsolatom szétesett, apám váratlanul meghalt, én pedig padlón voltam. Messzebb költöztem attól a közösségtől, ahova jártam, (nem a vallás, vagy a közöség miatt), egyre kevesebbet mentem hozzájuk, végül teljesen elmaradtam, elhagytam a közösséget és az Istent is. Én nem találtam meg az „oltár előtt” a gyógymódot, nekem az a „pechem” volt, hogy nem voltam oda az alkoholért, a drogok pedig még távolabb voltak tőlem. 2014-2016 táján már meg tudtam fogalmazni azt, hogy én transznemű vagyok. Később pedig rengeteg olvasás és kutatás után megtaláltam azt is, hogy erre az Isten nem fog nekem válaszolni, nem fog megoldást adni mit kell tennem, mert erre egy megoldás létezik csak: A transznemű tranzíció.

Azóta távol tartom magam minden vallástól, hittől és Istentől, de persze figyelemmel kísérem az magyar katolikus egyház megnyilvánulásait LMBTQ kérdésekben. Tranzícionáltam és elmúlt minden nemi diszfóriám és depresszióm, így talán az „öreg” is tanulhatott tőlem valamit, legközelebb, ha felkeresi egy transznemű ember őt hasonló identitási válságban, akkor csak annyit kell mondania egy ima keretében, hogy „Gyermekem, tranzícionálj!”.

Láthatjuk, hogy mennyire markában tartja az állam, a NER, az Orbán-kormány az összes egyházat. Azzal, hogy a Fidesz gyakorlatilag bekebelezte a KDNP-t, nem is kérdéses, hogy milyen álláspontot KELL képviselnie az egyházaknak ezekben a kérdésekben.

Megdöbbentő számomra, hogy Vatikán annyira távol van Esztergomtól, hogy Ferenc pápa üzeneteiből semmi nem tud elérni Erdő Péterhez. 

Talán egyetlen olyan személy van manapság a katolikus egyház berkeiben, akivel az LMBTQ és a transzneműség kérdéseiről nyíltan, őszintén lehet beszélgetni, ő pedig dr. Beer Miklós nyugalmazott püspök.

Amikor úgy döntöttem, hogy elindítok a Népszavával közösen egy podcastműsort ismert, közismert emberekkel beszélgetve, azt reméltem, hogy találok olyan embereket, akik vállalják, hogy ebben az évek óta megosztó, és rengeteg téves, hamis információt aljas politikai haszonszerzés miatt a társadalomra eresztő politikai rendszerben elmondják a véleményüket őszintén. Nem is volt kérdés, hogy első alkalommal dr. Beer Miklóst kértem fel erre a beszélgetésre, mert ahogy írásomból is látszik, rengeteg kérdésem maradt az elmúlt évekből. Miklós atya – ahogy számítottam rá – nagyon kedvesen fogadott és egy kérdés elől sem tért ki. Nagyon köszönöm neki! 

Feldobtuk a Magas labdát

A Népszava Visszhang készséggel ad felületet a társadalmi párbeszédnek, úgy véljük, egy ilyen beszélgetés létrejötte a nyugalmazott katolikus püspök és a független transzjogi aktivista között sajtótörténeti momentum, emellett fontos közügy, hiszen Magasházi Mónika (transzegeszsegkozpont.hu) egy államilag jogfosztott kisebbség egyik hiteles hangja. A Beer Miklóssal készült beszélgetés a mobil Népszaván, valamint a Népszava YouTube-csatornáján tekinthető meg.

Szombati Orsi utazó blogger egy daganatos betegség miatt döntött úgy, hogy az életében tárgyak helyett élményeket szeretne gyűjteni, így folyamatosan utazik a világban, hogy a Traveladdict nevű blogján beszámoljon a kalandjairól. Négy kontinens nyolcvanegy országában járt. Eddig.