– Az élmények szavatossága nem jár le, azok megmaradnak öt nap múlva vagy egy hónap múltán is. És sosem mennek ki a divatból, ezért is szeretem azokat gyűjteni, hiszen évekkel később is jó érzés visszaemlékezni rájuk – vallja Szombati Orsi. Az egykori kommunikációs és PR-menedzser már évek óta főállásban számol be külföldön gyűjtött élményeiről a Traveladdict nevű Facebook-, Insta- és TikTok-oldalán.
Eddig nyolcvanegy országban járt, köztük Andorrában, Kubában, Mexikóban, Üzbegisztánban, Jemenben, Szaúd-Arábiában és Izlandon. Ha kedve tartja, búvárkodik is, az utazás mellett ez a másik hobbija.
Emlékmentés
Noha utazni mindig is szeretett – barátnőivel korábban Madridba, Stockholmba és New Yorkba repült el –, de akkor döbbent rá, hogy mélyebben szeretné megismerni a világot, amikor 2015-ben egy áttétes daganatos betegséget fedeztek fel nála. – Hála istennek meggyógyultam, és jövőre két éve lesz, hogy megműtöttek. A kemoterápia és a sugárkezelések után felépültem, és kaptam egy második esélyt az élettől, ami nem mindenkinek adatik meg, ezért szeretném azt jól használni. Rájöttem, hogy élményeket akarok gyűjteni tárgyak helyett, és minél többet látni a világból, mert amikor utazom, akkor érzem a leginkább, hogy élek. És élni nagyon jó dolog.
A Traveladdict blog ötlete 2018-ban fogalmazódott meg benne, ekkor határozta el, hogy elkezdi az emlékeit elmenteni. – Azt éreztem, hogy amikor az ember utazik, impulzusokat gyűjt, azok idővel megfakulnak, mint régen az előhívott fényképek. Én viszont nem szeretném, ha elvesznének az emlékeim, ezért dokumentálni kezdtem azokat – mondja. A blogot két utazása inspirálta, amikor Borneó szigetére és Szudánba repült, a barátai a bejegyzéseket olvasva mondták neki, hogy azok másokat is érdekelhetnek.– Gyerekként is grafomán voltam, naplót vezettem egy régimódi, lakattal ellátott kis könyvben, és kilenctől tizennyolc éves koromig írtam – meséli.
A Traveladdict blog 2018 júliusában elindult, de másfél év múlva beütött a Covid, így Orsi nem tudott külföldre utazni. 2021-ben viszont elhatározta, hogy bejárja hazánkat, így nekivágott az Országos Kékkörnek, és végiggyalogolta a kétezer-ötszázötven kilométert. – A túra során láttam az alföldi tanyavilágot, zsákfalukat és az ország más, eldugott szegleteit, amikor is rájöttem, hogy az embernek nem kell messzire mennie, hogy realizálja, milyen szerencsés helyzetben van, hiszen sokaknak nagyon nehéz a sorsa, a napi létezésért is küzdeniük kell.
Bakancslista
Miután a pandémia elmúlt, Orsi nekivágott a nagyvilágnak. Mivel számos helyen még nem oldották fel a korlátozásokat, ezért egy ideig Európában utazott, Szlovéniába, Máltára, Ausztriába és Angliába, aztán idővel jött Madeira, Jordánia, Nápoly, az Amalfi-part és Moldova. Az úti célokhoz együttműködő partnereket is szerzett, egyéni vagy csoportos sajtóutakon vett részt, más esetekben pedig saját zsebből fizetett, majd a munkahelyén felmondott, és főállású utazó bloggerré vált. – Kevés olyan együttműködést vállalok el, ami reklámjellegű, mert nem szeretnék hirdetőtábla lenni, amivel egyik nap ruhát lehet eladni, másik nap krémet, harmadnap kuponokat vagy biztosítást. Ez nem az én utam, és nem lenne önazonos.
A munkájával a régi, bakancslistás álmait is megvalósítja. Idén augusztusban például Kenyába utazott, hogy egy szafaritúra keretében megnézze a nagy állatvándorlást, amelynek során Kelet-Afrikában közel másfél millió zebra, antilop és gnú vándorol át a Serengeti-síkságról Kenyába, mert a klíma miatt utóbbi helyen zöldebbek a legelők.
– Gyerekként David Attenborough filmjein, az Élő bolygó című sorozaton és a Sivatagi show-n nőttem fel, melyeket a tévéből felvett VHS-kazettákon rongyosra néztem az otthoni lejátszón.
És valamiért vágytam arra, hogy láthassam, hogyan vándorolnak ezek az állatok a szabadban. Óriási élmény volt. El is sírtam magam, mert annyira boldog voltam, amikor a dzsipben ülve a naplementében megláttam az első oroszlánt, vagy néztem, ahogy a pusztában kígyózó sorokban vonulnak a gnúk a Mara folyó felé. Ha felnőttként meg tudsz valósítani egy gyerekkori álmot, az minden szinten az ember zsigeréig hatol.
Szintén elementárisan hatott rá, amikor Kenya egyik nemzeti parkjából megpillantotta a szomszédos Tanzániában fekvő Kilimandzsáró hófödte csúcsát, Afrika legmagasabb, 5895 méteres pontját. Még az utazás előtt elhatározta, hogy megmássza a hegyet, ami szintén a bakancslistáján szerepelt. Serpákkal és hegyi vezetővel indult útnak, és mivel a hegy lábának és a csúcsának hőmérséklete közt harminc Celsius-fok különbség is lehet, ezért a hátizsákjában jó pár ruhát vitt magával. Amikor felért, már felhők gyülekeztek és iszonyatos szélviharba keveredett, így a haja és a szempillája is jéggé fagyott, de a többnapos túra megérte, hiszen feljutott a csúcsra.
Kalandvágy
– Ha az ember egy halálos betegséget leküzd, akkor már nincs előtte lehetetlen. Én a műtétem után a nehézségeket és akadályokat nem gátnak tekintettem, hanem kihívásnak, és azon gondolkodtam, hogy képes lennék-e azokat megcsinálni. Amikor nekivágtam a Kilimandzsáró-túrának, akkor is sok mélypontot éltem át, fel is tettem magamnak a kérdést, hogy mi a francot keresek én itt, miközben a sötétben a sátor ponyvájára csöpög az eső, körülöttünk hideg és köd van, míg a hálózsákban, két réteg ruhában is fázok?
És akkor felkeltem éjszaka, felhúztam a sátor cipzárját, és láttam, hogy kezd elülni a köd és tisztulni az ég, amikor is a holdfényben megjelent a Kilimandzsáró. Akkor tudtam, hogy jó helyen vagyok.
Orsi sorra keresi a kalandokat. Két éve szintén egy álmát valósította meg, amikor Indonézia legnyugatibb régiójába, a Raja Ampat- (Négy király-) szigetekre ment, ahol az óceán mélyén búvárkodott, hogy láthassa a fajokban leggazdagabb korallzátonyokat. – Emellett a helyiek életébe is belestem, akik nagyon figyelmesek voltak. Egy alkalommal, amikor megszomjaztam, vágyakozva néztem egy kókuszpálmát, mire egy félmeztelen férfi egy hosszú bottal levert arról egy kókuszdiót, majd a machetéjével levágta a tetejét, és nekem adta. Kérdeztem, mivel tartozom, de mondta, hogy semmivel. Ez az élmény megtanított arra, hogy azok az emberek, akiknek nyugati szemmel nézve semmijük nincs, azt a semmit is megosztják veled.
Kérdés persze, hogy meddig lehet ezt a világjáró életmódot folytatni. Orsi szerint még biztosan sokáig, hisz meg szeretné mutatni a követőinek, hogy a világ milyen színes, illetve le szeretné dönteni az emberekkel, helyekkel kapcsolatos tabukat, az olvasókat pedig inspirálni, hogy merjenek a komfortzónájukból kimozdulni, és elindulni akkor is, ha nem látják az út végét. – Én sem tudtam, hova fogok elindulni hat éve. De éreztem, hogy szeretnék máshogy élni, és változtatni az életemen. Ezért is tanácsolom másoknak, hogy kezdjék el kicsiben, menjenek el túrázni, vagy utazzanak el olyan helyre, ami igazán boldoggá teszi őket.
Orsi folyamatosan kapja a visszajelzéseket az olvasóitól arról, hogy a tartalmak, amiket megoszt, jó érzéssel töltik el őket, mert a beszámolók élményszerűek, ezért úgy érzik, mintha ők is a távoli városokban és tájakon lennének, még ha nem is jutnak el oda.És hogy milyen érzés egy hosszabb utazás után hazatérni? – Nagyon szeretem Magyarországot, hiszen az élmények gyűjtése nem az országhatáron kívül kezdődik – vallja Orsi. – Amikor viszont hazajövök, látom, hogy az emberek idegesek, türelmetlenek, hogy nem mosolyognak, nincs bennük meg a belső derű, az elégedettség. De mindezek ellenére jó érzés hazajönni, mert nekem fontos, hogy a gyökereim ide kötnek, és hogy legyen egy hely, ahol otthon érzem magam a világban.
