Korábban mindig hárítottad, hogy könyv készüljön veled, rólad, azt mondtad, semmi szükséged egy téglára. Most mégis itt ez a szép kiadvány.
– Természetesen szerepet játszott benne a velem történt egészségügyi megrázkódtatás, a stroke, ami lehetőséget adott, hogy valami mással foglalkozzak elmélyülten. Koncerteket nem vállalhatok, úgyhogy előbogarásztam a múlt emlékeiből, amit lényegesnek tartok. Az első ötlet egy fotókiállítás volt, rólam és a zenekarokról készült képekből. Aztán a könyv gondolata türemkedett előre, ami időigényes vállalkozás, de alaposabb összegzésre ösztönöz. Főleg a hetedik iksznél. Nagyszerű társakat találtam hozzá. A Libri akkori többségi tulajdonosa, Balogh Ákos kezdettől fogva nagyon hitt benne. Végül a Helikon Kiadónál kötött ki az elképzelés. Derksen Gyöngyi, aki most az életemben is társam, jegyezte le szorgalmasan a laptopján a mesélnivalóimat, aztán raktuk össze a mozaikokat. Bálint Csaba volt a másik nagy segítség, a Rockmúzeum elnöke, szakmánk mindentudója. És a Helikon is remek partnereket adott a szerkesztéshez, M. Nagy Miklóst, Pál Andrást, Széplaki Gyöngyit, Tajti Zsuzsát.
– Tetszett, hogy miközben személyes a szöveg, egészében mégis tárgyszerű, leíró jellegű a fogalmazás. Az olvasó maga döntheti el, mit, hogyan értékel.
– Köszönöm, de én ezt teljesen ösztönösen csináltam. Örülök, ha sikerült a kronológiát, a tárgyszerűséget és az érzelmek kifejezését egységben kezelni. Egyszerűen ömlött belőlem a szó, de nagyon kevés módosítani való volt az anyagban, igyekeztem minél kevesebb utómunkát okozni, Szerencsére még van olyan ügyes a jobb kezem, hogy bele tudjak írni ezt-azt egy kinyomtatott szövegbe.
– Azt hiszem, a rajongók megkapták azt a téglát, amelyet kedvükre lapozgathatnak, dédelgethetik, csókolgathatják. Sok olyan dolgot társz fel benne, amelyekről korábban hallgattál.
– Nem hallgattam róluk, de ebben a terjedelemben nyílt lehetőség, hogy őszintén beszéljek is minderről. Ebből a szempontból számomra a nagyszüleim alakját volt a legnagyobb öröm felidézni, és emléket állítani nekik. Úgy érzem, igazi gyökereim édesanyám oldali nagyapám és nagymamám közegébe ereszkednek. Mondhatom, hogy ők neveltek. Eric Claptont borzasztóan megrázta, mikor tizenéves korában megtudta, hogy nem a szülei, hanem a nagyszülei nevelik. Én tudtam róla, és ajándékként éltem meg. De azt hiszem, a szüleimről, édesanyám korai haláláról is sikerült árnyaltabb képet festenem. Furcsa, fájdalmakkal teli kapcsolatom volt velük, de távolról sem nélkülözte a szeretetet, a kölcsönös kötődést.
– Az Illés, a Metró és az Omega még rendezetten, konszolidáltan indította útjára a hazai popzenét. A könyv alapján korosztályodban, a hetvenes években befutó zenészekben több a frusztráltság, bizonytalanság. Az indulásnál nehezebben találjátok a helyeteket. Különféle formációk alakulnak és bomlanak fel.
– Akkor ért ide az 1969-es Woodstock Fesztivál fuvallata, és nagyon megütött minket. A hippi mozgalom forradalmisága és a belőle táplálkozó zenei világ új nullpontot jelentett. Tisztelet az elődöknek, akik a magyar popzene bölcsőjét ringatták, de számunkra az ő akkord- és szófűzéseik már közömbösen hatottak. Megjelent Radics Béla, aki az együtteseivel olyan fáklyát tartott a kezében, amely mutatta nekünk az utat, és végül elvezetett a Piramishoz, a P. Mobilhoz, az Eddához, a Hobo Blues Bandhez. Bizonyos értelemben úttörők, őrségváltók voltunk. És sokáig frusztráltak, bizonytalanok is, mert ezt az irányt nehezebben tűrte a társadalom és a politika, félő volt, hogy teljesen a perifériára szorul.
– Mit jelentett számodra ez a forradalmiság?
– Sosem csapódott le bennem kiérlelt értékrendként, politikai törekvésként. Elsősorban felszabadító életérzés volt. Hogy nem kell belelangyulni üres tradíciókba, szabályokba, lehet másképp, egyéni módon élni, fiatalként fiatalos hevülettel, szertelenséggel. Kábító hatású volt, hogy van saját kultúránk, divatunk, zenénk, hogy a nemzedékünk képes az őszinte önkifejezésre. Hogy már nem rólunk írnak dalokat, hanem mi énekeljük meg a világot, a saját ifjúkori állapotunk, szemléletünk szerint.
– Hogyan illett ebbe a Generál derűs hangzásvilága?
– A Generál egyfajta határvonal, átmenet az addigi beatzenénk és a keményebb radicsi irány között. Nevezhető könnyednek, békésnek, kommersznek, de benne is érezni a lazaságot, a belső felszabadultságot. Zeneileg pedig óriási iskolát jelentett mindannyiunk számára, mert Novai Gábor és Várkonyi Mátyás elképesztő képzettséggel és igényességgel igazi műhellyé kovácsolta ezt a formációt. Olyan alapokat kaptunk itt, ami bármilyen irányba megkönnyítette további utunkat.
– Úgy érzem, a derű és az életkedv sugárzását megőrizted a Piramisban is, ami egészen egyedi aurát vont a rockegyüttes köré. Mintha Paul McCartney énekelt volna a Black Sabbath-ban.
– Ebben sem volt tudatosság. A helyzet az, hogy én alapvetően egy jól nevelt ember vagyok. A nagyszülői háttérről már szóltam, de áldott szüleimtől is ilyen mintát kaptam. Polgárembernek neveltek, amiből vagány külsőben sem tudtam kivetkőzni. Bár bőrruhában jártunk, sálak, gyűrűk, meg még mit tudom én, mik lógtak rajtunk, de nem mondanám, hogy én teljesen azonosultam azzal a külső attitűddel.
A lelkem, az igazi emberi lényegem nagyon polgári. A színpad mindig valamiféle szerepjátszás. Számomra egyfajta skizoid állapotot jelentett a hétköznapi énem szelídsége és a színpadi magatartás hevessége.
A dob, a gitár, az őrületes stimulus, amely a közönség felől jön, előhoz minden ősiséget az emberből. A hangerő, a ritmus, ahogy Závodi Janó rádnéz, meg Som Lajos a maga nagyon kemény, de egyenes tekintetével… Mi egymás tekintetének és erőterének a közegében léteztünk, amiben volt valami óriási spirális erő, vitte felfele, lendületbe, mindenbe az embert. Ettől függetlenül, én megmaradtam szív-lélek, érzékeny, lírai alkatú fickónak. Mindig is az voltam, de ebben a közegben a lendület váratlan mozdulatokba, eksztatikus állapotokba repített. Miközben tudtam, hogy ez az egész egy játék.
– Ezzel együtt az 1985-ös szólólemezed érdekes váltást jelez. A rockos fiú helyett megjelenik, égy férfias, macsós figura a borítón.
– Ki akartam szedni a hajam a homlokomból. Apám mindig elhúzta a hosszú hajamat, „fiam, szeretném látni a szemedet”. A nyolcvanas évek közepén ennek engedtem teret, a tekintetem szabaddá vált, jól esett igazán ránézni a világra. Macsóságról szó sem volt, a borítón a külsőm az akkori trendet tükrözi. Krisztusi korban voltam, erősen hatott rám, Szepes Mária barátsága, az akkor még ki nem adott könyveinek olvasgatása átmosta a lelkemet. Valami változásra sarkallt, kívül-belül. Vedlettem.
– A könyved lényegében ezekről a vedlésekről, a belső szabadság megteremtéséről szól.
– Én is így érzem. A szabadságélmény 13 éves koromban ütött meg, amikor édesanyám kint élő ismerősének köszönhetően csaknem az egész nyári szünidőt Angliában tölthettem. A tarkaság, oldottság, amit ott tapasztaltam, örök nyomot hagyott a lelkemben. Vittem a Generálba, a Piramisba, mindenhova. A tudatosan alakított belső harmónia igénye később jött, nagyon kellett Szepes Mária barátsága és útmutatása, a könyvek, amelyeket a kezembe adott. Baktay Ervin, Márai Sándor művei elindítottak egy másik irányba. Kezdtem összegereblyézni a lényeget, legalábbis, ami számomra felfogható belőle. Nyilván nem a magas filozófia szintjén, de mindebből köpültem magamnak egy nagyon jó talapzatot, amely tartást adott az életemben. Kiegyenesedtem.
– Kiléptél a Piramisból, majd később egész addigi közegednek hátat fordítottál.
– Igen, a tanyasi évek. Idő és megfelelő hely kellett hozzá, hogy meg lehessen élni a békességet. A nagy sikereink idején nagyon harsány lett az utca, a Piramis vége felé pedig már űzött vadnak éreztem magam. A követőinknek persze hálásak lehetünk a lelkesedésükért, de a rajongásuknak voltak nagyon nehezen elviselhető vonásai. A sok ellenszenv is megviselt, amit feltörekvő, progresszív zenét játszó pályatársaink közönségétől és rajongóiktól kaptunk.
– Mostani egészségi állapotodat hogyan éled meg?
– Az élet át tud váltani egy ilyen kemény ütemre is. Velem megtörtént. A jobb oldalam olyan izomgyengeséget, bizonyos szintű tehetetlenséget mutat, ami teljesen ismeretlen volt számomra. Botra támaszkodva járok. Nagyon mozgékony emberként éltem, igyekszem józanul feldolgozni a változást. Apró örömnek élem meg, amikor minden áldott nap tetőtől talpig lezuhanyzom egyedül, és hál' istennek mindeközben még egyszer sem estem el. Meg tudok borotválkozni. Ezek óriási dolgok.
– Próbatételként fogod fel?
– Ezt az emelkedettséget azért nem érzem benne.
Én eredendően, legbelül iszonyatosan nyugodt ember vagyok. Szemlélődő, nagyon szeretem megfigyelni a dolgokat, elmélyülten, békésen, nyugodtan. Mindent, emberi kapcsolatokat, cselekedeteket, a fordulatokat a világban.
Ez az alkati adottságom, áldom érte az eget, ebben az élethelyzetben a legnagyobb támasz. A fegyelem, hogy rend van körülöttem minden szempontból. Olvasok, sokat imádkozom, beszélgetek Istennel a magam módján, ebből is rengeteg vigaszt kapok. Megnyugtatást. És jó visszaemlékezni mindarra, ami energikusan, lendületesen megtörtént az életemben. Elég sokat utazunk Gyöngyivel, úgyhogy hála istennek nem statikus módon élem a mindennapokat. Egyszóval, megvannak azok az akkumulációs pontok, amelyekből ebben az állapotban is lehet táplálkozni, erőt gyűjteni. A nagy erdei séták persze nagyon hiányoznak, de a Mecsekben élek, gyönyörű, zöld környezetben, szeretetre méltó közegben.
– Utolsó visszatérésed, a Parázs és a Rock and Roll közlegények gitár session feldolgozásai és a Závodi Jánossal megvalósított Piramis évek koncertek idején fiatalokkal játszottál együtt.
– Úgy érzem, Janó és én, a két őskövület a csillogó tehetségű fiatalokkal óriási kémiai elegyet alkottunk. Nem számított a generációs különbség, mindenki beadta a talentumát, az ízlésvilágát a közösbe, amiből kijött valami nagyon lelkesítő, minőségi dolog. Jó kilátásaink voltak egy albumra, de ennek megvalósítása most megrekedt. Szerintem új dolgokat is tudtunk volna alkotni.
– Nagy örömzene volt. Ahogy a Piramisnak is nagyon erősek voltak a koncertjei. Gyengébb számok is őserővel szólaltak meg rajtuk.
– Azért az a közönségnek is köszönhető volt. Odatettük magunkat, de a lelkesedés, amit kaptunk, tovább tüzelt. A nagy buli című lemez jól őrzi ennek az emlékét. De hát látom, milyen hangulat van ma is a fesztiválokon. A hömpölygő tömeget, amely a fellépőket követi… A Piramis közönsége is megágyazott ennek az atmoszférának. Hogy ilyen módon lehessen kifejezni a zeneszeretetet meg a lendületet. Örülök, hogy a folyamatnak részesei voltunk, hogy köveztük az utat.
