Négy csinos nő rohan kifelé a jeges vízből, arckifejezésük láttán szinte hallani a sikongatásukat: „Ez … hideg!!!” Mégis megmártóznak benne, ez ugyanis egyfajta hagyomány errefelé. De kik ezek a nők, és hol is van ez az errefelé? A hölgyek a norvégiai Svalbard-szigeteken, a világ legészakibb pontján található településen, Ny-Ålesundon dolgoznak, az egykori bányászfaluban, ahol ma tíz ország működtet közös nemzetközi tudományos kutatóbázist. Esther Horvath, a World Press, Infinity és Wayfinder díjas fotós az Alfred Wegener Intézet, Helmholtz Sark- és Tengeri Kutatóközpont munkatársaként a sarkvidéki éghajlatkutatás dokumentálására fókuszál, 25 sarkköri kutatóexpedíciót fotózott már. Svalbard a globális felmelegedés epicentruma, ahol a téli átlaghőmérséklet 1991 óta 6-8 °C-kal emelkedett; ez a növekedés sokkal gyorsabb, mint bárhol máshol a bolygón. Itt az év több mint négy hónapját a sarkvidéki tél sötétsége uralja. A Capa Központban most megnyílt, A sarkvidéki éjszaka csillagai című kiállítás történetei és képsorai az itteni mindennapi életet és tudományos kutatómunkát ábrázolják testközelből. Egy olyan világot mutatnak meg a látogatóknak, amit amúgy soha nem láthatnának.
A híres embereket ábrázoló portrékhoz nem szükséges magyarázatot fűzni, hiszen mindannyian tudjuk, kit látunk a képen, ismerjük a munkásságát, az érdemeit. Komoly vállalás viszont olyan „hétköznapi” nőkről készíteni fotósorozatot, akikről az égvilágon semmit nem tudunk. Siv S. Limstrand, Ida Kristoffersen vagy Katie Sipes neve nem mond nekünk semmit. Éppen ezért a kiállításon óriási szerepük van a fotókhoz mellékelt leírásoknak, amelyekből picit megismerhetjük a „modelleket”. Takarítónőt, szakácsot, villanyszerelőt éppúgy megörökített a kamera, mint matematikust, kutatásvezetőt, és ami döbbenetes, hogy első ránézésre képtelenség lenne megmondani, melyik hölgy milyen beosztásban dolgozik a kutatóbázison. Ez amúgy nem véletlen. Mint Esther Horvath elmondta: ezen az aprócska településen, amely 35-40 embernek ad otthont, gyakorlatilag mindenki egyenlő. Mindenkinek a munkája egyformán fontos, egyenértékű.
Itt nincs kivagyiság, lenézés, hierarchia, mindenki tudja, mi a feladata, amit boldogan végez, és azt is tudja, hogy ők csak egymásra számíthatnak.
„A Delta tudományos magazinon nőttem fel, minden héten néztem a tévében, csak hogy lássam a bevezetőt, ahol férfiak masíroznak a sarkvidéki hóviharban. Ez engem teljesen elvarázsolt! Szerettem volna az arcomon érezni ugyanezt a hóvihart. Viszont mindig csak férfiakat láttam a televízióban, hiszen a 90-es évekig a nők részvétele a sarkvidéki expedíciókon nagyban korlátozva volt” – mesélt a motivációjáról a fotós. Munkájával tehát nemcsak a kutatásba fektetett odaadásra szeretne rávilágítani, hanem a női résztvevők szerepére is, hogy inspirálja a felfedezők következő generációját. Mint elmondta, ő ebben a hidegben, sötétben érzi magát otthon, számára a plusz 20-25 fok már-már elviselhetetlen hőség. „Egyszer például Grönlandról utaztam a Spitzbergákra, mínusz 42 fokból mínusz 25-be, és azt éreztem, hogy kabát sem kell” – idézte fel nevetve.
Katie Sipes korábbi PhD-hallgató fotója az egyik kedvence, a fiatal nő a Jégvarázs című Disney-film Elzájának öltözve álldogál a hómezőn. „Ő egy mikrobiológus, persze nem így dolgozik minden nap! De elhozta magával ezt a ruhát, mert számára azt szimbolizálja, hogy az erős nők sok mindent elérhetnek. Mínusz 29 fok volt ezen a napon, és amikor beállt a fotóhoz, kabát nélkül – bár az nem látszik a képen, hogy bakancsot visel, azt eltakarja a ruha –, akkor vettem észre, hogy egy lámpát elfelejtettem kihozni. Valaki szerette volna odavinni neki a kabátot, amíg kihozom a lámpát, de kértem, hogy ne tegye, mert összemászkálja a gyönyörű, érintetlen havat. Így szegénynek pár percet ott kellett várakoznia, de hősiesen bírta a hideget” – idézte fel a készítés körülményeit Esther.
A fotós arról is mesélt, hogy milyen az élet egy ilyen, a világtól elzárt kis településen, ahol mindössze egy éve elérhető az internetes telefonálás, nincs kocsma, bevásárlóközpont vagy mozi, hetente kétszer egy repülőgép szállítja ide az élelmiszert és egyéb szükséges holmikat. Mintha egy burok venné körül az ittenieket, itt senki nem rohan sehová, nincs idegeskedés, tülekedés, csak nyugalom, kiegyensúlyozottság.
Persze a nők azért itt is nők, és mivel szinte állandóan a bumfordi, ormótlan ruhákat kénytelenek viselni, a szombat estéket kinevezték társasági eseménynek. Ilyenkor mindenki szépen felöltözik a vacsorához, a hölgyek ki is sminkelik magukat, megadják a módját a közös étkezésnek.
A dokumentarista fotózás azonban cseppet sem öncélú, nagyon is komoly üzenete van Esther Horvath munkájának. Szeretné felhívni a figyelmet a globális felmelegedésre, amelynek a hatásai már itt, a világ legészakibb vidékén is érezhetők. Példaként említette, hogy az a fjord, amelyből a nők olyan vidáman rohannak ki az említett fotón, korábban minden télen befagyott, azonban tíz éve már nem. Ugyancsak elgondolkodtató, hogy a permafrost (olyan talaj, amelyik legalább két éven keresztül folyamatosan fagyott állapotban van – a szerk.) korábban nagyjából egyméteres mélységben kezdődött ezen a vidéken, ez mára két méterre süllyedt. Emellett invazív állatfajok is megjelentek a területen, amelyek kiszorítják az őshonos fajokat.
INFÓ
A sarkvidéki éjszaka csillagai
Esther Horvath fotókiállítása
Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ, 1065 Budapest, Nagymező utca 8.
A kiállítás megtekinthető 2025. január 31-ig.
