Nagyon erős kötetkompozícióval jelentkezett gyerekkorról, családról. Tudatosan „így jöttem” kötettel akart debütálni?
A koncepció és a kompozíció, azaz a versek elrendezése sokat hozzá tud tenni egy kötethez. Ám arra, hogy ennek egy konceptkötetnek kell lennie, akkor jöttem csak rá, amikor felfedeztem a témában rejlő lehetőségeket. Egyáltalán nem ebben a témában kezdtem írni, egyszerűen megpróbáltam megtanulni verset írni. Később jött csak a család-téma, amiről viszont rögtön éreztem, ez az, aminek igazán mélységet tudok adni. Mindehhez egyféle formát és egy nézőpontot választottam – egy gyermek élményanyagát és nézőpontját.
Ám hogy mennyiben az én élményanyagom, már más kérdés. Mert az még a lírával kapcsolatban is tévhit, hogy az egyes szám első személyű megszólaló a szerző, így ez a kötet sem csupán az én élményanyagom. De nem is az a lényeg, hogy ebből mi igaz, mi nem, hanem hogy mi benne a tendencia, mik azok a traumák, amik visszatérnek, mik azok a társadalmi kérdések, amik megjelennek. A lírai ént amúgy is csupán a környezete határozza meg, annak tükrében létezik. Így ezek a versek nem klasszikus vallomásos versek.
A fő téma a gyerekkor által a vidéki lét, a szegénység, az apa alkoholizmusa és hajléktalanná válása. Ezeket az ember nem szívesen teszi ki az ablakba, merthogy primer szégyenérzet társul hozzájuk, még akkor is, ha nem tehetünk róla, így inkább próbáljuk takargatni. Mennyire volt nehéz meghozni a döntést, hogy ön igenis felvállalja mindezt?
Amikor leírok egy szöveget, az élményanyagot, ami benne van, már magam mögött tudom, már elengedtem, pont ezért tudok belőle nyers szöveget írni. Leülepedett, letisztult, de ott van, hogy előhívhassam. Azt, hogy mennyire nehéz valamit felvállalni, minden szerző valamilyen fokon megéli. Persze vannak témák, amik társadalmilag is kényesebbek. Például a szegénység, a hajléktalanság, az alkoholizmus, és hogy erről nem beszélünk, az tragédia. Mindemellett egy tünet – sok mindent elárul társadalmunkról. Pedig tudjuk, hogy mindenkinek jutott valami a hátizsákjába, az erőszaktól kezdve a gyászig, a betegségen át a válásig, ezt senki nem ússza meg. Érthetetlen, miért nem akarunk ezekből a traumákból tanulni. Mi történik például ezeknek tükrében az emberi lélekkel. Így miért ne mondanám el, nekem erről mi a tapasztalatom? Én ezt nem szégyellem. De nem tagadom, egy ponton voltak azért bennem kérdések, és sokat kellett tennem, hogy el tudjam tartani magamtól, ám ez elengedhetetlen része az írásnak is, mert hogyha itt lenne velem, és még mindig belső feszültséget jelentene, nem lehetne róla írni sem jól. Igyekszem a versírást művészi alkotásként tekinteni, nagyon fontos társadalmi kérdések médiumaként. Mert ezekről a témákról tényleg beszélni kell. Én így beszélek róla.
És tényleg le lehet tenni, el lehet tartani ezeket a traumákat?
Most már inkább azt gondolom, hogy nem le, hanem el lehet tenni. Valahova megfelelő helyre az agyban, a lélekben. Persze nemrégiben előkerültek a nagymama porcelánjai, és nagyon meglepődtem, mert arra kellett ráébrednem, hogy még mindig van min dolgoznom. Az, hogy valaki bemegy a zálogoshoz, hogy a mindennapi létéhez szükséges anyagiakat elő tudja teremteni, olyan kérdéseket is hoz magával, mint például hogy mennyire ragaszkodunk a tárgyainkhoz. Mert ha az a kérdés, tudok-e kenyeret venni, akkor nem kell a porcelán. Ugyanakkor azt érzem, nagy stressz az otthontalanság fenyegetése, vagy hívhatjuk hajléktalanságnak is, és ugyanolyan nagy probléma, csak egy kicsit kevésbé van a felszín alatt, az alkoholizmus. És ezt a fenyegetettséget, vagy az ilyesfajta traumáktól való félelmet szerintem csak úgy tudjuk oldani, hogyha elismerjük, mindenkinek van valamije, és azt bedobjuk a közösbe, hogy tanuljunk belőle, beszéljünk róla, mert már az is erősít, ha látom, nem vagyok egyedül.
A kötet egyik legfájdalmasabb sora az utolsó ciklusban a „Naptár” című versből a „még megmenthető lett volna”…
Vannak esetek, amikor közelről nézzük végig egy embernek a romlását, lehet az barát, lehet családtag vagy épp szülő, és nem tudunk ellene tenni semmit – látjuk benne az örökölt mintázatoknak, az egész folyamat végét. Vannak helyzetek, amikor nem tudunk beleszólni, megmenthetjük-e a másikat. És olyankor nem tudom, hogy mit kell tenni. Ez egy nagy kérdés. Ám az, hogy ma még megmenthető valaki, mindenkinek szól: most még tehetnénk valamit azért, hogy valami másként alakuljon.
A versek olyanok, mint a tűszúrások, mondta egyszer, a kötet egyik versében pedig a „konzerválni a gyászt” sor szerepel – minthogyha az írás nem a feldolgozást, lezárást segítené, hanem épp hogy a fájdalom megtartását, nehogy az feledésbe merüljön, elvesztődjön. Nem elengedni a fájdalmat, mert az kell.
Kell – ez a kulcsszó. Mert bár letettem ezeket a traumákat, de nem felejtettem el, és nem is akarom. Semmit nem akarok elfelejteni. És a lerakás nem elnyomást, eltakarást jelent, hanem feldolgozást, és azt csak úgy lehet, ha tudunk róla, hogy létezik. Ha valaki nem érti, miért kell ezt elmondani, hát ezért. Mert nem vekengésnek szántam, nem „ródsózni” akarok ezekkel a szövegekkel, még csak nem is terápiát akarok. Azért tűszúrás a vers, vagy talán még fájdalmasabb is, mert megmondja, hogy ez van velem, ez van veled, velünk, a világban. Nem simogatja meg a vállat, hanem fogja és letépi, és onnantól kezdve lehet gyógyulni. Közelebb visz a sebekhez, és talán egymáshoz.
Azért tűszúrás a vers, vagy talán még fájdalmasabb is, mert megmondja, hogy ez van velem, ez van veled, velünk, a világban. Nem simogatja meg a vállat, hanem fogja és letépi, és onnantól kezdve lehet gyógyulni.
Ez egy „mégis”-kötet. Csupa romlás, veszteség van benne, mégis sugárzik belőle a családba vetett hit és összetartás ereje. Akármilyen rossz élmények, traumák is voltak, mégis meghitt ez a gyerekkor, tele mély kötődéssel, szeretettel, ami felülírja a sok traumát. A felütés, a kötet első szava is a „húsvét”.
Épp emiatt nem sért, gyaláz meg, tipor sárba semmilyen élményanyagot azzal, hogy úgymond kiteregeti a szennyest. Én tényleg az erős kötődésekről akartam írni. Ünnepeljük azt, és nézzünk előre. A tárgyaknak is mindnek van itt jelentése, története – felidézik a régi ünnepségeket, személyeket, közös élményeket, a biztonságérzetet. Egyszóval a gyerekkort, amikre mindazok ellenére, amikről beszéltünk, nagyon jó visszagondolni. A kötet eleje és legvége is elég világos lett: kimutat a fénybe. Bár napfogyatkozás van, de akkor még inkább érzékelhető a ragyogás. A bajban még inkább segítjük egymást – mert vigyáznunk kell, bármikor bármi megtörténhet!
A kötet utolsó sorainak egyike az első ciklus címe, az utolsó címe pedig az első versből való. Ekképp a kör bezárul – olyan, mintha mégsem lenne kiút. Akkor most van húsvét, vagy nincs kilépés?
– Hát, a centrifugának, körhintának van egy olyan tulajdonsága, hogy ki lehet belőle ugrani, vagy épp maga lök ki. Borzasztóan veszélyes és nagyon fáj, de ha egy idő után elege lesz az embernek, bevállalja. És igaz, hogy van egy kör, de van egy menekülőút is, amelyet itt a ciklusokon kívüli utolsó vers mutat.
Szabados Attila
(Debrecen, 1999) költő. A Prae.hu irodalmi rovatának szerkesztője. A Vérsűrűség az első kötete. Budapesten él.