borászat;Szekszárd;krimi;

- Patkó Ágnes: Gyilkos borvidék (részlet)

Karai Renáta, a fővárosból Szekszárdra költözött szabadúszó fordító új háza csinosítása közben egy rejtélyes iratcsomóra bukkan a falban. A dokumentumok között újságkivágások, kézzel írt jegyzetek és naplórészletek is akadnak, amelyekből egy több évtizedes titok bontakozik ki. Renáta és a barátai nagy lelkesedéssel vetik bele magukat a rejtély felderítésébe, ám amikor Renáta egyik újsütetű ismerősét holtan találják egy futóversenyen, a kutakodásuk véresen komolyra fordul. Íme egy kis ízelítő a Szekszárdi vörös című krimisorozat második részéből!

A falból kiesett papírköteget félretette, hiszen megígérte a barátainak, hogy azokat majd együtt nézik át. Megfogott egy másik dobozt, és a veranda kisasztalára elkezdte kipakolni és csoportosítani a tartalmát. Teljesen vegyesen volt itt minden: újságkivágások, összegyűrt szórólapnak tűnő papírok, kézzel írt levelek és jegyzetek, kitépett könyvlapok. A nyomtatott papírok egy részét is kézzel írt megjegyzések tarkították, ugyanazzal az írással. Vajon ki írta őket? – töprengett magában a lány, majd nagyot tüsszentett a papírokból felszálló portól. Az első doboz szétválogatásával végzett. Miután nyilvánvaló volt, hogy a rengeteg lap már korábban többször összekeveredhetett és szanaszét kerülhetett a különböző bútordarabokba, egyértelműnek tűnt, hogy nincs értelme megőrizni a sorrendjüket. Éppen ezért Renáta inkább típusok szerint rendezte el őket. Ugyanezt tette a másik három doboz tartalmával is, mire végül a kisasztalon rémisztően dülöngélő kupacokban halmozódott a számtalan papír, ő maga pedig vagy tíz zsebkendőt fújt tele további tüsszögés közepette.

Az ebéd hatalmas sikert aratott, az aznapi ködszitálós időben a leves szinte azonnal elfogyott. Az aranygaluska és rengeteg kávé elfogyasztása után viszont Éva és Ildi már alig bírt magával. Istvánon látszott, hogy a lakoma után szívesen ledőlne egy kis pihenőre, de hiába pislogott a méretes kanapé irányába, a három nő a veranda felé vette az irányt, kimaradni pedig ő sem akart.
– Ugye nem nyúltál a falból kiesettekhez? – kérdezte izgatottan Ildi, miközben biztonságos távolságból szemlélte a papírkupacokat.
– Nem, azokat külön raktam. Arra gondoltam, hogy előbb átnézhetnénk ezeket, és amikor már tudjuk, mi lehet a háttér, vagy hogy van-e egyáltalán, akkor következhetnek a titkos iratok – válaszolt Renáta.
– Te meg vagy őrülve? Hát én azt biztos nem bírom ki, hogy még akár egy percet is kelljen várnom. Egyébként meg, ha nem tudjuk, mi van a titkosakban, akkor honnan tudjuk, hogy ennek a többi hatalmas kupacnak van-e köze hozzá?
– Hát, ebben lehet némi igazság – mondta Éva tanáros hanghordozással, majd a férjére pillantott, aki ahelyett, hogy kivette volna a részét a vitából, egy nagy fújással letelepedett az egyik fonott fotelba, amely hangosan megreccsent tekintélyes súlya alatt.
– Na jó, valójában én is így gondoltam – nevetett Renáta. – Szerintetek nem volt nehéz megállni, hogy már tegnap el ne kezdjem olvasgatni őket? Azért válogattam szét a többit, hogy legalább kicsit közelebb érezzem magam a projekthez – nevetett megint, és a nappali sarkából behozott egy kisebb dobozt. Körülnézve azonban látta, hogy ez így nem fog menni, ezért inkább a többieket invitálta vissza a másik szobába.
Ezek a papírok sokkal kevésbé voltak porosak, mint a többi, mivel a falban egy zacskó védte őket. A köteg első látásra hasonlónak tűnt, mint a többi irat. Nyomtatott és kézzel írt lapok vegyesen, a nyomtatottak szélén helyenként kézzel írt jegyzetek. Az Ildi kezébe került papíron bonyolult kémiai képletek sorakoztak. Ez éppen egy könyvből kitépett lap lehetett, de gondos jegyzetekkel ellátva. A kézírás egyébként nagyrészt viszonylag jól olvasható volt, és abban elsőre megegyeztek, hogy nőé. Amikor pedig valamit nem tudtak kisilabizálni, különösen jól jött, hogy egy tanár is volt köztük, Évának minden betű egyértelmű volt.
– Én ebből semmit sem értek, István, szerintem ez inkább a te asztalod – adta át az állatorvosnak a kezében lévő lapot Ildi, aztán egy újabbért nyúlt.
A férfi egy kissé felélénkült, amikor azt a kupacot kezdték vizsgálni, amelynek az előkerülésében tevőleges szerepet játszott. Meg is ragadta a papírt, és szemügyre vette a képleteket és a jegyzeteket.
– Hm, ezek elég összetett vegyületek, és aki jegyzetelt, mindnek pontosan tudta a nevét. Alkaloidoknak tűnnek, és némelyik mellett furcsa rövidítések is vannak. Kard., tenz., konv. Ezek orvosi kifejezések szerintem, szív, vérnyomás, görcs, ilyenek. Hm! Amúgy mit gondolunk, kinek a papírjai ezek?
– Hát adja magát a feltételezés, hogy Eta nénié, nem? – kérdezte Renáta.
– De Eta néni ilyesmivel foglalkozott volna? És ha nem, akkor hogyan kerülnek ide ezek a képletek meg orvosi kifejezések? És mi köze a kettőnek egymáshoz? Lehet, hogy azok az anyagok ilyen bajokra jók? Vagy ilyen hatást váltanak ki? – töprengett Ildi.
– Ilyen hatást váltanak ki? Egy méregkatalógus? Szerintem ne lássunk mindenben rejtélyt, valószínűleg nincs itt semmi bűnös titok – nevetett Renáta.
– Hát azért, ha belegondolsz, amikor valaki egy nagy kupac papírt befalaz valahová, szerintem nem annyira meglepő bűnös titokra gondolni – tette hozzá elmélázva Éva, majd rápillantott a kezében lévő gépírásos papírra. – Miért haladtuk már meg a kadarkát? – olvasta fel a címet.
– Az meg mi? – kapta fel a fejét István. – ­Miért haladtuk meg a kadarkát? Az egy cikk?
– Igen, valami borászati szakcikknek tűnik – mondta a felesége. – Úgy látom, arról szól, hogy a kadarka egy régi fajta, aminek semmi keresnivalója egy modern borvidéken. Nem tudom, ez hivatalos álláspont volt-e, vagy csak valaki leírta a saját véleményét. Ezen pluszjegyzet sincs.
– Hm, de hát a kadarka egyet jelent a szekszárdi borvidékkel, nem? – kérdezte Renáta. – Mint a bikavér.
– Most igen, meg régen is így volt. Arra viszont nem nagyon emlékszem, hogy álltak hozzá a fajtához az állami gazdaság idejében – töprengett István, feltekintve a képletes papírról.
– Jó lenne tudni, ki írta ezt – tette hozzá Éva.
A kadarka témáját ezzel félretették későbbi felderítésre, és mindenki folytatta a további érdekességek keresgélését. Ildi egyszer csak hangosan felkiáltott, amikor egy kézzel írt lapot kezdett olvasni.
– Na, ez érdekes, még hogy nincs itt komoly rejtély és krimiszál! – lóbálta meg a többiek orra előtt a papírt. A már jól ismert kézírással idegen szavak sorakoztak rajta pontokba szedve, mellettük betegségek neve magyarul: szívroham, agyvérzés, epilepszia. És a lap alján egy mondat három nagy kérdőjellel a végén: Nem lehet kimutatni???
A társaság tagjai döbbenten nézték a papírt. Egy gyilkosság terve lenne? Vagy valami méregkézikönyv része? Kimutathatatlan mérgek? Tényleg? Egyáltalán létezik ilyesmi? Ezek a kérdések jártak a fejükben, és persze mindenki megborzongott, amikor eszükbe jutottak a nem egészen két hónapja történtek. István remegő kézzel le is tette a képletes lapot, amelyet egy ideje a kezében szorongatott.
– Na jó, ezt most hagyjuk abba! Nem keverhetjük bajba magunkat, egyikünket sem. Még nem hevertem ki az előzőt sem! – szögezte le határozottan.
Erre mindannyian elhallgattak, hiszen nem tudtak nem arra gondolni, hogy az ősszel meg­gyilkolt Wieszlauer József István egyik legjobb és legrégibb barátja volt. Persze Renátának is átfutott a fején, hogy ő biztosan tudná, hogyan is volt ez a kadarka dolog. Aztán el is szégyellte magát, hiszen eszébe jutott, mennyire szimpatikus, kedves ember volt a borász, és milyen borzasztó véget ért. Megborzongott, de aztán felülkerekedett benne a rejtélyek iránti vonzódása.
– Várj, István, értem, amit mondasz, és részben igazad is van, de itt most nem történhet ilyesmi. Ezek a papírok több évtizedesek!
– Konkrétan a hetvenes évek elejéről származnak – tette hozzá Ildi, felmutatva egy nála lévő újságkivágást, amelyen szerepelt a dátum. Ez a cikk is valami szőlőfajtával kapcsolatos vitáról szólt két helyi szőlész között.
– Na de akkor is! Ha kimutathatatlan mérgekről irkált valaki, akkor lehet, hogy el is követett valamelyikkel egy gyilkosságot. És előfordulhat, hogy senki sem vette észre – ragaszkodott az igazához István, aki a nagy izgalom hatására láthatóan már teljesen kiheverte az ebéd utáni lelassulás állapotát.
– Na de ha senki sem vette észre, akkor mi sem fogunk rájönni! – szögezte le Éva komoly hangon.
– De mi van, ha mégis belenyúlunk valamibe?
– Ne viccelj, István, aki benne volt ebben a történetben, az valószínűleg már nincs is életben, de legalábbis nagyon öreg – tette hozzá Ildi kérlelő hangon.
– Jó, ez igaz lehet. Nekem viszont akkor sem tetszik ez az egész. De oké, úgysem fogjátok elengedni, szóval szerintem nyomozzuk ki, egyáltalán kinek az írása ez, és hogy él-e még. Ám a lehető legnagyobb titokban!
– És a kadarkaügy? Engem az érdekel, foglalkozhatok azzal? – kérdezte szinte félve Re­náta.
– Hm, oké. Az nem feltűnő, végül is te mondhatod, hogy egyszerűen érdekel, hiszen rólad mindenki tudja, hogy érdekelnek a borok.
– Rendben, akkor elkezdek utánakeresni, először a neten. Aztán meglátjuk – mondta a lány.
– Jó, ha elakadsz, akkor keresünk valami idősebb borászt vagy szakértőt, akinek esetleg lehetnek emlékei abból az időszakból. Vagy valami levéltári kontaktot.
Ildi mélyen a gondolataiba merült, de végül nem tett hozzá semmit a beszélgetéshez. A társaság tagjai ezen a ponton úgy döntöttek, hogy talán elég is volt egy alkalomra ennyi rejtvényfejtés. Mindannyiukban ott motoszkált az érzés, hogy talán nem is akarnak újabb titkokra és félelmetes jegyzetekre bukkanni. Ezt viszont Istvánon kívül egyikük sem mondta ki.
Ildi vállalkozott rá, hogy mindenkinek hoz még egy adagot az aranygaluskából, amíg Éva és Renáta visszapakolta a dobozba a papírokat, amelyeket már egyöntetűen titkos aktáknak neveztek mindannyian. István mintha hozzájuk sem akart volna nyúlni, inkább hátat fordított az egész műveletnek, és a kertet szemlélte a veranda ablakából. Már amennyi még egyáltalán látszott belőle a hirtelen leszállt januári alkonyatban.

Péntek; anyacsavar; Micimackó