Leteper, Macskapöcse, Csak Norris, Fekete özvegy – íme néhány fantázianév a Sárréti Chilifarm termékei között, amelyekből nem egy világbajnoki címet szerzett erős nemzetközi mezőnyben, olyan nagy múltú erős-paprikatermelő országok között, mint Mexikó vagy az Egyesült Államok. Bogár Sándor és felesége Magyarországon az elsők között kezdett tizenkét évvel ezelőtt csilitermesztésbe, mikor még nem volt ekkora divatja és rajongótábora a csípős szószoknak. Ma már nemcsak ők, de három gyerekük is nagyrészt a vállalkozásban dolgozik Debrecentől negyven kilométerre, Tetétlen településen. A kezdetekkor még csak a szomszédjuk nagy fóliasátrát vették bérbe, azóta már tizenkét sajátjuk van, azokban termelik az évi több száz mázsa paprikát, s a szószokhoz szükséges paradicsomot, gyümölcsöket.
A családfő tanult szakmája víz-és gázfűtés szerelő, s annak idején megnyerte a szakma kiváló tanulója országos versenyt is. Nem tudtuk magunkba gyűrni a kérdést ennek hallatán: lehetne most ő az ország legjobb gázszerelője, erre csilipaprikát termeszt, de válaszul diplomatikusan mindössze egy félmosolyt kaptunk.
Bogár Sándor a kilencvenes években egy maszek mellett kezdte a víz- és gázszerelő szakmát, lakásokba, házakba kötötték be a vezetékes gázt, telepítettek konvektort, kazánt, vízmelegítőt, építettek központi fűtést, fürdőszobákat. Akkortájt indult el Hajdú-Bihar megyében a vezetékes gázprogram, majd amikor itt már telítődött a piac, eljártak Borsod megyébe is. – Végül azt vettem észre, hogy már Zalában dolgozunk, s egy hónapban mindössze két hétvégét töltök itthon. Akkor már megvolt a két gyerek, s hiába kerestem jól, keserves volt a távollét. Igaz, csábítottak, hogy maradjunk ott, nyugaton is lett volna megrendelés, de hát itt volt nekem ez a kis piros cserepes szülőfalum, meg a család, úgyhogy hazajöttem – idézte fel a kezdeteket a családfő. Ő visszatérve ide előbb a polgármesteri hivatalban lett karbantartó, majd 2006-ban bekerült tagként a képviselő-testületbe, s mivel a két pozíció összeférhetetlen volt, így áthelyezték az általános iskolába ugyanebbe a munkakörbe.
– Itt dolgoztam egészen 2012-ig, közben meglett a harmadik gyerekünk, Balázs is. Őt és az idősebb fiúnkat, Márkót Debrecenben hordtam be futballozni, Elizabetet, a lányunkat ugyanide, de más-más időpontokban modern táncot tanulni, merthogy a faluban nemigen volt ilyesmire lehetőség. Akkor még a házunk is félig az OTP-jé volt, s nagyon úgy éreztük, valamibe bele kellene fogni, hogy haladjunk előre. Ha meg már fejest ugrunk valami újba, csináljunk olyat, gondoltuk, amit akkoriban más még nem csinált, nemhogy a településen, de országosan se nagyon – mesélte.
Az alapok megvoltak, faluhelyen akkoriban mindenki kertészkedett: ez ma már nem jellemző ebben a hajdan mezőgazdaságból élő térségben sem. A nagyszüleik is fólia-sátraztak, egynyári virágokat neveltek, amit a környékbeli piacokon értékesítettek, mellette pedig paradicsomot, paprikát, káposztát termeltek. Mire megöregedtek, több zöldségtermelő is lett a környéken, így ők ebben nem láttak már perspektívát. Ekkor jöttek elő a gyerekkori emlékek, hiszen ha egy vasárnapi ebédhez leültek, akkor a nagyapa mindig azzal kezdte az okítást, hogyan kell beledörzsölni az erős paprikát a húslevesbe.
– Hozzászoktam a csípős ízhez, sőt, kimondottan erős-evőnek számítottam a baráti körben is, afféle teflonpofájúnak, ahogyan nálunk ezt nevezték annak idején. Az egyik ismerősöm akkoriban járta végig Argentína csücskétől Kanadáig az egész amerikai kontinenst, és tudva azt, hogy én milyen „csípős-mániákus” vagyok, számos országból hozott friss csilit. Mondta, hogy ülve kóstoljam meg, mert ez nem az a magyar hegyes erős, hanem sokkal brutálisabb – mesélte a családfő.
Az ajándékba kapott jalapeño és habanero magjaival kezdték el a vállalkozást, a nagyszülők fóliasátrának egyik sarkában: az első évben lehetett vagy 100-150 palántájuk. Később nekiültek az internetnek, hogy megnézzék, melyek azok a fajták, amik Magyarországon ismertek lehetnek: ilyen volt a fentieken túl a Cayenne, vagy éppen a 2010-es években akkori a világ legerősebbjének számító indiai fajta, a Ghost chili.
Az Egyesült Államokban a csili-evésnek sokkal nagyobb hagyománya van, mint nálunk, ott több „csípősségi” Guinness-rekord is született, s folyamatosan nemesítik az egyre erősebb fajtákat. A paprikák erejét és kapszaicin-tartalmát az úgynevezett Scoville-skálával mérik az 1800-as évek közepétől. A legerősebb magyar erős paprikák, amiket itthon használunk – a cseresznyepaprika, a kis hegyes erős, vagy épp a macskapöcse – az 50-80 ezres fokozaton mozognak, míg például a jelenlegi legerősebb világbajnok, a Pepper X nevű csilipaprika 2,5 millión, de a Trinidad vagy a Moruga Scorpion is ott van a legerősebbek között. Ezek azért fontos mutatók, mert a nemesítők rengeteg pénzt keresnek azzal, hogy a világ legjeinek szaporítóanyagát értékesítik, hisz nyilván aki csilivel foglalkozik, mindig próbálja beszerezni az aktuálisan legerősebbet. A magyar gasztronómiának is szerves része az erős paprika, tehát a csili nem áll távol a honi ízvilágtól, s a Sárréti Chilifarm vásárlóinak 90 százaléka is rögtön azzal a kérdéssel kezdi, hogy melyik a legerősebb fajta? Nyilván ez egyfajta virtus, hiszen a legerősebb paprikák íze gyakorlatilag már érzékelhetetlen. A normális csilinek van zamata, feldobja, kiegészíti az ételt, míg a veszettül erősek inkább egyfajta státuszszimbólumok: lehet velük kérkedni, hogy ott vannak a polcon, de ebből akár már egy porszemnyi is „elönti az ember agyát.”
Van olyan paprika, amit Bogár Sándor is csak katonai gázálarcban őröl.
– Volt, hogy kint darált, aztán egyszer csak ordítva eltűnt. Felszippantotta, vagy belement a szemébe egy porszennyi paprika, rohantunk hozzá a vizes ruhával, hogy hűtsük az arcát – idézte fel a felesége. A kapszaicin ellen nincs mit tenni, türelem kell, amíg elmúlik a hatása. A családfő korábban egy régi, a keleti blokkban használt gázálarcot viselt védekezésképp, aztán egy tengerentúli ismerőse küldött neki egy professzionális, a S.W.A.T kommandósok bevetésein is használatos katonai gázálarcot: ezen nem megy át a kapszaicin gőze sem, így azóta ebben dolgozik, ha túl erőset kell darálnia. Mivel kézműves technológiával, nagy teljesítményű gépek nélkül dolgoznak, nem tudnak egyszerre nagy mennyiséget gyártani. Minden második hónapban főznek egy-egy friss adagot, ami több száz kiló paprika feldolgozását jelenti: a ledarált, megfőzött és pépesített zöldségvelőt tartósítószerrel keverik be, majd nagy 80-120 literes műanyag hordókban tárolják, s ahogyan fogy a készlet a raktárból és a webáruházból, mindig úgy pótolják.
Nem sokkal az indulásuk után nyíltak az első kézműves hamburgerezők Budapesten, innen kapták akkoriban az első megrendeléseket. Később elkezdték a csilit gyümölcsökkel, földi eperrel, őszibarackkal, naranccsal párosítani, majd jöttek a savanyúságok. A 2010-es évek elején mondhatni, robbanásszerűen rátörtek az országra a kis kézműves hamburgeresek, egyre több mexikói, indiai étterem nyitott, ahol kimondottan keresték a csilit és nem feltétlenül egy hipermarketben akarták azt beszerezni. Talán ők lehettek az egyik olyan kis családi cég az országban, amelyik olyan mennyiséget termelt, amellyel már a nagyközönség elé is ki lehetett állni. Volt olyan balatoni étterem, amelyik csemegekukoricás csiliszószt kért, mások áfonyásat, de a 16-17, jelenleg is piacon lévő szószuk zöme saját kútfőből állt össze. A meggyessel Ausztráliában, a földi epressel és a csilis mézes mustárral az USA-ban nyertek világbajnoki címet. Mivel a megyén belül a sárréti kistérséghez tartoznak, ezért választották a Sárréti Chilifarm nevet. A „tetétleni” megnevezés kissé suta lett volna, ráadásul az egyik helyi legenda szerint a Zichy grófoktól ered a falu neve, akik idejében egy dologtalan szolgálót illettek ezzel a kifejezéssel. Náluk dolognélküliségről nemigen lehet szó: ha épp nem paprikát őrölnek, pépesítenek, csomagolnak és címkéznek, akkor a palántákat nevelik, a fóliasátrakat gondozzák, iskolai csoportokat fogadnak szüretelni, vagy épp a kis „boszorkánykonyhájukban” kísérletezik ki a legújabb pikáns főzetet.