Mihályfi Imre augusztus közepén intett búcsút nekünk. Ugyanazon a napon, mint Alain Delon. Egy pokolian forró nyáron ennél kellemesebb árnyékban nem is lehet kiszivárogni a földi életből. A francia sztár magába fogadta Európa minden bánatát, egy időre a múlt század filmkultúrájának szimbólumává vált. Mihályfi Imrével is lett volna mit elsiratni: a magyar televíziózás megszületését és fénykorát. Amelynek egyik meghatározó alakja volt. De ehhez az kellene, hogy ma is fontos szerepet játsszon az életünkben a hazai televíziózás. És történetében el tudjuk helyezni Mihályfi Imrét.
Igazságtalannak tűnik, hogy tévérendezőink ismeretlenül húzódnak meg mozgóképkultúránk templomában, ha egyáltalán bejutottak oda. Némelyiküknek segített egy-egy nagy siker, vagy mozifilmes próbálkozás. Ilyen volt Zsurzs Éva, Szőnyi G. Sándor, Dömölky János, Esztergályos Károly… Értelmetlen azonban a kesergés, mert a művészeti tevékenységnek egy sajátos fajtájáról van szó. Tévéfilmek, tévéjátékok általában nem a művészi önmegvalósítás jegyében készülnek. Nem céljuk, hogy egyedi, ünnepi kulturális eseménnyé váljanak. Különösen egy nagy, intenzíven működő televíziós gépezetben, olyan korban, amikor ez a médium képes volt estéről estére nemzeti közösséget teremteni. A tévéfilmkészítés kicsit (!) olyan volt, mint az újságírás. Reggel az a kérdés: na, miről írnak a lapok? Este pedig: na, mi megy ma a tévében? Az otthonba érkező hírek és az otthon váró kultúra. Mindennapjaink művészete. Amely rajta tartja kezét a jelen pulzusán, folyamatosan reagál a problémákra, irodalmat népszerűsít, tájékoztat a fikció terében.
Utólag azt mondom, ebben a verkliben tévérendezőink, operatőreink jól megállták a helyüket. Egyre magasabb színvonalon, az 1970-es, 1980-as években már érett filmnyelven végezték feladatukat. Műveik szervesen beépültek a mindennapokba, impulzusokat adtak, olykor felkavartak. A közönség nem várt ettől többet, és örült neki. Az újabb kinyíló ablaknak. Mihályfi Imre munkái is értékeket közvetítettek. Mert bármiben észrevette őket. Számomra máig rejtély, hogyan tudott élvezhető sorozatot csinálni az Őrjárat az égen toborzó világából, de ki tudta benne bontani a repülés, a kiteljesedés élményét. Sarkadi Imre adaptációja, A gyáva pedig a magyar tévéfilm klasszikusa.
Egy érzékeny, gondolkodó alkotó persze az alkalmazott, „mindennapi” művészetben is megtalálja a maga fontos témáit. Mihályfi Imre életművében kiemelkednek azok a munkák, amelyek a háború után lehetőséget kapott, felkarolt-felkapaszkodott értelmiség sorsára, sajátos polgárosodására reflektálnak. Nehéz ebben nem észrevenni bizonyos önvizsgálatot is, és nem véletlen a vonzódás Sarkadihoz vagy Vészi Endréhez. Olyan történetekhez, melyek hősei egészében elfogadják a rendszert, mert valahol a teremtményei, de igyekeznek nem a politikát, hanem a társadalmat szolgálni. Lehetséges ez? Feloldható az erkölcsi problémakör? Egyáltalán, megvan-e a kellő tehetség, vagy csak a hivatalos hírnév jelenti a kiemelkedést? Az életkorinak is tekinthető gyötrelem (volt értelme az életemnek?) a korszakban azért izgalmas, mert mély társadalmi kontextusba ágyazódik.
Mihályfi Imre 1966-ban készült Sarkadi-feldolgozása, a Viharban az új hullám hatása alatt (ami szokatlanul hatott az akkori tévés áradatban) kicsit a Kés a vízben című Polanski remeket idézve még a lázadás lehetőségét felvillantva exponálja a témát, megelőlegezve A gyáva konfliktusát. A tíz évvel később, Vészi Endre írásából készült Inkognitóban Budapesten azonban már egy kiégett, írói státuszba került hős keserű, szótlan számvetését ábrázolja. A jól komponált képeken megrázó figyelni a tébláboló Kállai Ferencet (aki A gyávában egy borítékolt karrierjébe konformizálódott szobrászt alakít emlékezetesen). Elképesztő természetességgel, a mozgásával, réveteg pillantásokkal villantja fel a közegéből a hírnév felé csábított figura lelki zsákutcáját. De a többi színész is nagyokat villan. Természetes volt ugyanis, hogy a tévéfilmek a sztárcsapat tagjait vigyék el napról napra az otthonokba. A hős édesanyját alakító Tolnay Klárinak egyetlen epizód jut, de ott rezeg benne fél évszázadnyi magyar történelem. És ha a mindennapi művészetben társadalmi-történelmi dimenzióban tudnak sorsok a szemünkbe nézni, talán jobban ragaszkodunk mindennapi emberségünkhöz.
