Horthy-korszak;nyilasok;nemzeti szocializmus;Rátz Kálmán;

 Rátz Kálmán (1888–1951) – egy szélhámoskodástól sem visszariadó politikai kaméleon

- Oximoron-e a „nyilas ruszofil”? – Rátz Kálmán pályaképéhez

A világ- és értékrend átalakulásának egyik mai tünete a szélsőjobb oroszbarátsága. És fordítva: az oroszok kitüntetett figyelme – támogatása – az európai szélsőjobbnak. Korábban ez egyik félnek sem állt jól, ma már szinte hozzászoktunk.

Kérdés, kitart-e ez az intim viszony, hiszen az antifasizmus az oroszok identitásának kulcseleme volt – és maradt is (legalábbis a deklarációk és a népi emlékezet szintjén). Persze a radikális, szélsőséges jobboldalinak nem kell okvetlenül fasisztának lennie. Szép történelmi példa erre Rátz Kálmán obsitos honvédőrnagy esete Horthy Magyarországán.

József Attila kávéházi társa

Önmagában az, hogy valaki akkor ruszofil, amikor nem illik, sőt nem tanácsos annak lenni, még nem lenne ok arra, hogy személyével foglalkozzunk. Nyilván nem is tette volna senki, ha valamikor az 1980-as években nem bukkan elő egy addig ismeretlen József Attila-kézirat. Történetesen A nemzeti szocializmus címmel (Murányi Gábor adta közre 1997-ben). Világok dőltek volna össze, ha az irodalomtörténészek nem tisztázzák a baloldali költő nemzeti szocializmushoz való elutasító viszonyát. Így került a látótérbe Rátz Kálmán, aki a Bucsinszky és a Japán Kávéházban kártyázás és kvaterkázás közben ilyesmikkel tömte a kommunistákból kiábránduló költő fejét. (Lengyel András 1998-ben publikált egy írást Rátz személyéről, éppen a Szép Szóban, a legtöbbet tőle tudtunk meg róla.)

A lényeg: 42 éves koráig semmilyen intellektuális tevékenység nem fűződik Rátz nevéhez, még Ludovikát sem végzett, ellenben kiváló lovas volt és bátor huszár, aki több sebesülést is szerzett a keleti fronton, elég hamar orosz hadifogságba került, majd hazaszökvén egyik alapítója lett a Magyar Országos Véderő Egyesületnek (MOVE), részt vett az „irredentában”, védte Komáromot, majd gerillavezérként lengyel földön is vitézkedett titkos küldetésben, autós csapatával pedig ott volt a második királypuccsnál.

Eztán homályos évtized következik az életében: állítása szerint 1925 és 1935 között a Hadilevéltárban dolgozott, amiből annyi igaz, hogy két részletben körülbellül négy évig valóban a fizetési listán volt, de semmilyen tudományos munka nem fűződik nevéhez. Jobbára vidéki leventeoktatóként tevékenykedett, és hosszabb-rövidebb betegszabadságokkal igyekezett szüneteltetni szolgálatát. Majd váratlanul, még makói testnevelési altanácsnok minőségében 1930-ban könyvet publikál az oroszországi cseh-szlovák légióról. Hihetnénk, hogy személyes emlékek inspirálták, de ő rég nem volt már orosz földön, amikor a csehszlovák légió akcióba lendült. A könyv egyébként adatgazdag – faék-egyszerűségű mondatfűzéssel, tudományos apparátus (hivatkozások) nélkül, szinte beteges csehellenes elfogultsággal.

Rátz a nevét adta az Oroszország története című kötethez, de a szerző vélhetően más volt

Miközben idegkimerülésre, háborús sebesülései maradandó következményeire hivatkozva egyre járja a felülvizsgáló hadiorvosokat, állandó vendége lesz a pesti kávéházaknak, ahol József Attila mellett megismerkedik egy sor illegális kommunista filosszal – és egy-két éven belül ismert publicista válik belőle, aki főleg orosz (szovjet) katonapolitikai és geostratégiai kérdésekben vívja ki szakértői rangját. Könyvei jelennek meg Afrika történetéről, Mongóliáról, az utópista szocialistákról, majd pár évvel később a pánszlávizmus történetéről. És több száz cikke vezető (elsősorban liberális) lapokban.

Ma már tudjuk, hogy ezeket nem Rátz őrnagy írta.

Az asztaltársaság egykori tagja, Hollós Korvin Lajos ad választ a „Rátz-rejtélyre”: „Rátz műveltsége úgynevezett ragadmány-műveltség volt, rendszertelen, innen-onnan szedett, összekapkodott informáltság csupán. Bennem, s nyilván másokban is, mindig azt a gyanút keltette, hogy mielőtt lejött a kávéházba, bevágta »a mai napra rendelt igéket«. Ugyanígy vágta be utólag a neve alatt megjelent könyveket is, melyek egyikét sem ő írta. Önállóan képtelen volt akár egyetlen oldalt is írni – megdöbbentem, amikor egyszer egy három flekkes »eredeti« cikke kéziratát megmutatta: egyetlen épkézláb mondat sem volt benne!”

Rátz (eredetileg Rácz) Kálmán cikkeit a kommunisták, elsősorban a polihisztornak tartott Agárdi (Danziger) Ferenc írták, akiknek ez nemcsak pénzkereseti lehetőséget jelentett, de az illegalitás viszonyai között Rátz nevével lényegében baloldali értékeket közvetítettek a konspirációs szabályok szerint. Az őrnagy meg örült a hírnévnek, a háborús vereség után birtokát, szülővárosát és tiszti karrierjét elvesztő veterán ismét fontosnak érezhette magát. Egyébként mindezt Gömbös Gyula jóváhagyásával, sőt biztatására tette. A miniszterelnök segített egykori tiszttársainak egzisztenciálisan és támaszkodott is rájuk. De feladatokat is adott. Rátzból képviselőt (1935-ben) és kolumnistát csinált.

Nyilasinges

Erről Rátz így vallott 1938-ban a parlamentben: „én a Pesti Naplóba Gömbös Gyula engedelmével, sőt óhajával írtam (…). Nem akartam odaírni, de ő azt mondta, hogy csak írjak, mert olyan tömegeket befolyásolok, amelyeket másképpen nem lehetne befolyásolni. Gömbös Gyula engedelmével tartottam előadást a nyomdászok szakszervezetében.”

A gazdasági világválság következményei populista vezérért kiáltottak, ideig-óráig nem hangzottak idegenül a szocialisztikus eszmék sem a lecsúszott dzsentrik, sem a kommunisták szájából. Gömbös visszavett antiszemitizmusából, a rátzi publicisztikában is csak az erőteljes nemzeti szempontok kerültek elő, de fajvédelem nélkül. Így tulajdonképpen egyik félnek sem kellett megerőszakolnia magát. Ettől azonban Rátz nem lett baloldali és a kommunisták sem nacionalisták.

A „nemzeti” és a „szocialista” összebékítését Rátz nem József Attilánál és nem a kommunistáknál, de még csak nem is a kormánypártban valósította meg.

Gömbös váratlan halála után az Imrédy Bélát megbuktató kormánypárti képviselők közé áll és kudarcuk után kilép a pártból – majd belép Szálasi pártjába. Pálfordulása rövid távon kifizetődik, hiszen a nyilasok listáján újból a parlamentbe kerül 1939-ben. Az általa szerkesztett Holnap című lapot a nyilasok szolgálatába állítja, kötetet publikál a Magyarok és zsidók címmel a Nyilaskeresztes Füzetekben, a nyilas párt programját felelős kiadóként jegyzi. Részt vesz a választási kampányban is: 1939. január 14-én a Magyar Nemzetiszocialista Párt cinkotai szervezetének az ottani iparoskör helyiségében rendezett táncmulatságán például így szónokolt: „Vigyázzanak Szálasi minden hajaszálára, mert a magyar milliókkal találják magukat szemben, ha legkisebb baja is történik.” Még előtte „ipari munkástestvéreit” is megszólította: „Én mondom és életemmel garantálom, hogy a Hungarista Mozgalom biztosítja a munka szabadságát s nemcsak megtartja jóléti intézményeiteket is, hanem mindörökre felszabadít és megvéd benneteket a zsidó tőke kizsákmányoló rabszolgasága alól.”

A nyilas képviselők között 1939-ben

Amúgy vicces jelenség volt. Képviselőtársa, Mester Miklós így látta őt a nyilasok parlamentbe vonulásakor: „Közvetlenül Hubay után is a libasorban következett egy feltűnően nagy hasú, testes, rövid nyakú, kerek fejű, szemüveges, 50 év körüli ember. Vékony lábai és terebélyes felsőteste közt feltűnő groteszk ellentét mutatkozott. Erőltette a katonás testtartást és a lépést, de nehezen sikerült neki. Látszott, hogy hosszabb távra sem a derékszíj, sem a csizma, sem a feszes, fekete egyenruha nem neki való.” Tényleg nem volt neki való. Hamar összekülönbözött Szálasival is, és egy új, „független” nyilas törpepártot alapított. Ez sem ment minden konfliktus nélkül. Egyik volt nyilas kollégájával úgy összeszólalkozott, hogy párbaj lett belőle.

Rátz túlsúlyos volt ugyan, de nem gyáva. „1939. évi augusztus hó 27. napján Budapesten a Nyilaskeresztes Párt Andrássy-út 60. számú helyisége előtt rendezett tüntetésen, amikor a lovasrendőrök belelovagoltak a tömegbe, akkor „»Gyertek ide, megvédlek benneteket« szavakat kiáltotta, miáltal a tömeget maga köré gyűjtötte, mire az újból éljenezni kezdett”.

Ám a nyilas akciózásnak viszonylag hamar véget vetett. Először csak „független nyilasnak”, majd „függetlennek”, s a végén „független szocialista” képviselőnek aposztrofáltatta magát. Nyilván el kellett gondolkodnia a Molotov-Ribbentrop paktumon is, ami részint továbberősítette a publicisztikájában addig is erősen jelen lévő orosz-szakértői vonalát, de elkezdett német irányba is gesztusokat tenni, ami addig nem volt jellemző rá. 1941 elején a Szovjetunióba utazott, látszólag kulturális kapcsolatteremtés miatt, valójában vállalati lobbistaként, ám nem talált fogadtatásra sem orosz, de valójában még hivatalos magyar részről sem.

„Független szocialista”

Időbe tellett átpozicionálnia magát. 1941–42-ben alig szólalt meg a parlamentben, hisz minden oldalon lejáratta magát és nevetség tárgyává vált. 1942 végén és 1943-ban azonban látványosan aktivizálódik. Már „szocialistaként” a munkáslakások és a munkaközvetítés anomáliát tárja fel – továbbra is „nemzeti” stílusban: kifogásolja, hogy a zsidó munkaszázadok „elég jó kosztot kapnak, félkiló kenyeret naponta és hetekig nem csinálnak mást, mint csuklógyakorlatokat végeznek”. 1942. december 2-án azt is szóvá teszi, hogy „pocsékolják a zsidó munkaerőt és szadisztikus tünetek mutatkoznak”, és az egész „zsidó-problémát” a „nagy zsidók” és „kis zsidók” szembeállításának keretében tárgyalja. Mindazonáltal deklarálja, ő „mindenkor hirdette a szabadságot, egyenlőséget és testvériséget. A szocializmus végcélja is ez.”

1943. december 16-án a kormány felhatalmazásának meghosszabbításáról folytatott vitában világossá teszi véleményét a háborús felelősség kérdésében: „Mint már említettem, erre a háborúra sem anyagilag, sem lelkileg, sem katonailag felkészülve nem voltunk. (Zaj és ellentmondások a szélsőbaloldalon. / Értsd: a szélsőjobboldalon – SzGy) Egyelőre csak ennyit kívánok mondani.” A zsidókérdést sem kerüli meg: „Magam résziről, amikor érthetőnek, sőt természetesnek tartam a zsidó nép nemzeti otthon létesítésére és saját állam megteremtésére irányuló törekvéseit, nem óhajtom azoknak a zsidóknak a kivándorlását, akik magukat magyaroknak érzik és vallják és a haza dolgozó és hasznos polgárai. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Ilyen nincs.)”

Végül foglalkozik a jövőbeni – háború utáni – kilátásokkal is, hiszen egyúttal egy szocialista rendszer eljöveteléről és a kapitalizmus bukásáról beszél. Ebbe a sorba illik, hogy nevét adta 1943-ban az Oroszország története. Ősidőktől – 1917 november 6-ig című könyvnek és vállalta az azzal járó gyűrődéseket is. A németek bevonulásakor ugyanis ezért lefogták és másokkal együtt Mauthausenba vitték. Sokak számára gyanút ébresztő módon hamar kiengedték, ám lakását kibombázták, s a háború hátralevő idején bujkálni kényszerült. 1945-ben ugyan igazolták, de a Magyar-Szovjet Művelődési Társasághoz csatlakozását maga Rákosi akadályozta meg, s a szovjet követség sem méltányolta a nekik megküldött kötetét, sem 1943-as parlamenti igyekezetét. Végül 1948-ban, állítólag Rajk Lászlónak köszönhetően, Svájcba mehetett, majd felesége is követte. 1951-ben halt meg egy menekültotthonban.

Politikai kaméleon

A Századok idei 4. számában nagyobb tanulmányban foglalkoztam Rátz személyével, s módom volt alaposabban dokumentálni mondanivalómat, elsősorban arra kihegyezve, hogy a „fuzsitos őrnagy” nem lehetett ruszista, főleg nem egy szakszerű, empatikus és kapitális Oroszország története mű szerzője, elsőként a magyar történetírásban. Az is kiderült, hogy doktori címét is disszertáció beadása nélkül, addigi – mások által írt – művei alapján, tehát csalással szerezte a debreceni egyetemen. A vizsgálat egyik módszere az életút és a portré felvázolása volt. Ebben a narratívában Rátz egy életét is kockáztató, bátor front- és gerillaharcos, aki joggal remélt tisztes tiszti karriert. Csakhogy Trianon közbeszólt és rövid időn belül Makón találta magát egy bútorozott bérelt szobában, testnevelési oktatói minőségben. Gömbös és a kommunista „négerek” segítségével azonban közíró és parlamenti képviselő lett. Hogy ki találta ki neki az „orosz vonalat”, nem világos. Valamelyes orosztudása, Agárdiék tárgyi felkészültsége kijelölték a lehetséges irányt, és az is valószínűsíthető, hogy Gömbösék az elkötelezett olasz-német orientációjuk mellett tájékozódni akartak a másik oldalon is.

Doktorrá avatása a Debreceni Egyetemen

Rátz tehát ismét „valaki” – bár távolról sem jelentős politikai tényező – lett. És innentől kezdve már sosem akart vesztes pozícióba kerülni. A nyilasokkal ugyan rossz lóra tett, de viszonylag hamar korrigált, s ettől kezdte a háború utáni helyzetre igyekezett bebiztosítania magát. Ez minden körmönfontsága ellenére nem kevés naivitásról árulkodott, hiszen 1945-ben nyilas múltja miatt akár el is ítélhették volna. Miközben „privátim” egyáltalán nem volt jó véleménnyel a köpönyegforgató nyilasokról. Egy 1941 augusztusi magánlevélben írja egyik rokonáról: „Hallottam róla most is, eleget, csak igazolva látom eljárásom, hogy ilyen hitvány embert kitagadtam rokoni érzületemből. Elmondták nekem, hogy kacérkodott ő a kommunistákkal is a cseh uralom alatt s még agrárpárti is volt, most persze nyilas a derék honfi, mert neki az ő eszével s jellemével politizálni is kell. Csak a legnagyobb megvetéssel és utálattal gondolhatok ilyen emberre s szégyellem, hogy azonos vér is folyik az ő ereiben.”

Első megközelítésben összegezve, tehát Rátz egy szélhámoskodástól és kalandorságtól sem visszariadó krakéler politikai kaméleon volt, akinek tetteit, hirdetett eszméit csak a túlélés és a karrierszempontok befolyásolták. Legitimnek tartok azonban egy másik elbeszélésmódot is, de az általam felkutatott és ismert források alapján ezt nem lehet bizonyítani.

Ügynök vagy sem?

Már a kortársak közül is többen felvetették, hogy Rátz egyfajta „szuperügynök” volt. Láttuk, hogy szolgálati lapja szerint vidékre beosztott, állandó egészségügyi problémáktól szenvedő leventeoktatóként sűrűn látogatta a pesti kávéházakat, ahol az illegális kommunisták társaságában zavaros pártalapítási terveivel és gondolataival még József Attilát is megtévesztette egy pillanatra. Az itt toborzott „műhelyét” gyakorlatilag a háború végéig dolgoztatta és finanszírozta. Gyakran eljárt érdekükben és nem tudunk arról, hogy bármelyiküket is hátrány érte miatta, de hogy szabadon járt-kelt ebben a közegben, az biztos. Ugyanilyen könnyedséggel mozog később a nyilas közösségben is. Mintegy beépül. És ott is zavart kelt bomlasztó tevékenységével: maga is hozzájárul a nagy 1939-es nyilas választási sikerek után a hatalom általi „leszalámizásukhoz”. Egy Stolte István nevű ex-kommunista besúgó és hamis tanú adta elő később, hogy az őrnagy gyakorlatilag Sombor-Schweinitzer Józsefnek, a politikai rendőrség fejének dolgozott, pártocskáját is ő pénzelte. Ez a forrás, természetesen, kritikusan kezelendő, de azért az elgondolkodtató, hogy Rátz nyilas uszításait nem szankcionálta a rendőrség, háborítatlanul foglalkoztathatta még a munkaszolgálat alatt is illegális (és/vagy zsidó) kommunistáit, sőt mentességeket is ki tudott járni nekik. Mozgalmi, tömegmunkája sem csupán a pártokra irányult: egy időben vezette például az állástalan diplomásokat és szimbolikus, hogy elnökösködött a Házfelügyelők Egyesületénél. Bizalmi kapcsolatairól sokat elmond, hogy neve szóba került a szovjetekkel való titkos fegyverszüneti tárgyalódelegáció tagjaként is, de előtte, a szovjetunióbeli utazásáról sem hihető, hogy csupán magánérdekből történt volna. Még 1945 után is megmaradtak bizonyos kapcsolatai és az új hatalom legalább tanúként használta a háborús főbűnösök népbírósági tárgyalásain, majd 1948-ban útlevéllel külföldre távozhatott. Bízom benne, további kutatások majd tisztázzák ennek körülményeit, céljait és indítékait, s akkor megválaszolható lesz, hogy valóban egy kvalifikált ügynökről beszélhetünk-e esetében.

A szerep, amelyet betöltött és eljátszott, mindettől függetlenül paradigmatikus. A maihoz hasonlatos korban működött, amikor a hagyományos értékek felbomlani látszottak és felbomlottak, értelmetlenné és értelmezhetetlenné váltak, s ily módon egybecsúsztak és átjárhatóvá váltak olyan fogalmak, mint baloldal és jobboldal, szocializmus és antiszemitizmus. Az antifasiszta összefogás 1945-re azonban megmutatta, hogy a „demokrácia” és „fasizmus”, csakúgy, mint a „szocializmus” és „fasizmus” véghelyzetben egymással fel nem cserélhető.

Van egy kedvenc idézetem: „Pest még mindig távol van az országtól, a földtől, a vidéktől. Fonálon magasan lebegő léggömb, még csak nem is egyenest fölöttünk lebeg, hanem oldalvást, amerre a szél fújja, keletre vagy nyugatra, épp’ csak hozzánk van kötve, azáltal, hogy ebből a földből él. S ha elvágnák?” Kérdi mindezt Illyés Gyula 1946. február 7-i naplóbejegyzésében. Anyádat, gondolom ilyenkor.