Orbán Viktor az Országgyűlés őszi ülésszakát megnyitó beszédében magabiztos hangon nyugtatgatta azokat, akik aggódnak a magyar gazdaság helyzetéért. De nem körvonalazódott, mire gondolt, amikor új gazdaságpolitikáról beszélt. Nem rajzolódik ki gazdaságpolitikai stratégia korábbi állításaiból, a 3-5 százalékosra remélt jövő évi növekedésből és a békeköltségvetés képzetéből sem. Joggal merül fel hát sokakban a gyanú, hogy a cél ismét csupán a következő választás megnyerése. De hagyjuk most a politikai kontextust! A kérdés maradjon az, érzékelhető-e, hogy a kormány valamilyen hosszabb távú gazdasági programra készül. Például annak fényében, hogy az oktatás és az egészségügy átfogó problémáit egyszerű béremeléssel kívánta rendezni. De vizsgálhatjuk az évekig beáramló EU-s támogatások felhasználását is. Történtek stratégiai szintű fejlesztések?
Pogátsa Zoltán közgazdász azok közé tartozik, akik pontosan azért nem túl derűlátók a magyar gazdaság helyzetét illetően, mert rendre a tűzoltás szintjén reagálunk az aktuális kihívásokra. „Nem sikerült kiépíteni egy magas hozzáadott értéket termelő, hazai tulajdonú kis-és középvállalkozásokra épülő szektort, amely domináns a ma gazdasági sikereket felmutató országokban – hangsúlyozza. – Pedig rengeteg uniós pénzt tudtunk volna költeni erre. Kutatás-fejlesztésre, az infrastruktúra korszerűsítésére. Meg persze az oktatási rendszer reformjára, hiszen a magas hozzáadott érték eléréséhez elsősorban tudásra van szükség, olyan kvalifikált szakemberekre, akik nemzetközi szinten is megállják a helyüket.”
A képlet egyszerűnek tűnik. Hazai pénzekből fedezni az alapműködést, az uniós forrásokból pedig a fejlesztést. Belevágni mégsem könnyű, mert hosszú távú programokról van szó, az eredmények lassan jelentkeznek. Még ha a kormány el is indul ebbe az irányba 2010-ben. „Vagy az előző kormány 2004-ben! – csattan fel Pogátsa Zoltán. – Hiszen azóta jönnek uniós pénzek.
De minden kormány csak tolta maga előtt a feladatot, mondván, most épp más a fontos, ilyen válság van, olyan válság van, Covid, várjuk meg a stabilitást.
Pedig attól, hogy kezelni kell egy magas inflációt, még lehet költeni tanteremfejlesztésre vagy kutatásra. Másrészt meg részben azért van annyi rövid távú problémánk, mert a stratégiai feladatokat nem oldjuk meg. Ha csak toldozunk-foltozunk egy lakást a felújítás helyett, amely egyre rosszabb állapotba kerül.”
Ez azért is érdekes, mert a második Fidesz-kormány nagyszabású gazdasági elképzelésekkel indult, majd a Palkovits László vezette Innovációs és Technológiai Minisztérium is hangos volt a fejlesztési tervektől. „Matolcsy György valóban teleírta a magyar sajtót a távol-keleti fejlesztőállami modellhez köthető elképzelésével, ami kétségtelenül járható út – jegyzi meg Pogátsa Zoltán. – Kína, Tajvan, Szingapúr felzárkózása döbbenetes beruházásokat igényelt a humán tőkébe. De hiába értekeztek sokat erről, nem csinálták. A Palkovics-féle reformok pedig túlzottan a piacra építettek, az Egyesült Államokra hivatkozva. Csak hát miért fordul egy amerikai cég valamelyik egyetemhez, hogy együttműködjön vele, vagy alkalmazott technológiát vásároljon tőle? Azért, mert az állam finanszírozta az alapkutatást, ami a technológia kidolgozásához vezetett. Palkovics elképzeléséből ez a fázis kimaradt. Hogy egy egyetem vagy intézet piacképességéhez támogatni kell az alapkutatást. Szerintem máig alapfilozófiája a kormányzatnak, hogy egyszerűen csak oda kell menni a magánszektorhoz, és felajánlkozni neki. Csakhogy hiába keres fel egy magyar kémiai tanszék, egyből azt kérdik tőle, mije van. Mit tud hozzátenni például az akkumulátortechnika fejlesztéséhez? Erre mi széttárjuk a karunkat, ja, hát ilyesmire nem kaptunk pénzt. Akkor viszont mihez kezdjenek velünk?”
Fejlesztőállami fék
Becsületünkre legyen mondva, a nemrég közzétett Draghi-jelentés arról tanúskodik, hogy az egész Európai Unióban érzékelhető a technológiai lemaradás. Változtatni kell a stratégián, ha versenyben akarunk maradni a távol-keleti cégekkel, amelyek állami felvirágoztatására Pogátsa Zoltán több szemléletes példát tárgyal új könyvében, A digitális kapitalizmusban. „Az állam minden esetben központi szerepet játszott a sikeres távol-keleti vállalatok létrehozásában – hangsúlyozza a közgazdász. – Ez ugyanúgy igaz a highend-chipek 95 százalékát gyártó tajvani TSMC-re, mint a véreskezű jobboldali diktátor, Park tábornok alapította Samsungra, amely ma 22 százalékát adja a dél-koreai GDP-nek. Ugyanez a helyzet a mind feljebb törő kínai elektromosautó-ipari cégekkel. Állami közreműködés nélkül nincs versenyképes gazdaság.”
Nehéz elképzelni, hogy a kormány ezt ne értené. Számtalan hivatkozást találni, ahol Orbán Viktor elmondja a fejlesztőállami modell lényegét. Szingapúrban járva dicsérte az ottani vezetést, milyen ügyesen csináltak a humán tőke fejlesztésével magas hozzáadott értékű gazdaságot egy alapvetően írni-olvasni nem tudó társadalomból. Akkor mi a változtatás akadálya? „Szerintem az, hogy a magyar társadalom nem követeli ki a kormánytól – vélekedik Pogátsa Zoltán.
– Ugyanis a Fidesznek nem érdeke megcsinálni egy magas hozzáadott értékű cégekkel rendelkező, tudásalapú társadalmat, mert az kevésbé kontrollálható politikailag.
Márpedig a Fidesz alacsony tudású emberek szavazataival biztosítja hatalmát. Amíg a magyar társadalom nagyobbik része, a szülők, a betegek nem követelik ki a befektetést a humán tőkébe, fennmarad a mostani állapot. A programnélküliség.”
Komoly kérdés ezek után, hogy akkor mire ment el az elmúlt 24 vagy – ellenzéki szemlélettel – 14 év. A rengeteg uniós pénz. Lukak betömésére? A NER finanszírozására? Pogátsa szerint leginkább fenntartásra. „Alulfinanszírozott minden alrendszer, így sokszor állami intézmények, önkormányzatok kapják ezeknek a pénzeknek egy nagy részét – állítja a közgazdász. – Akiknek pedig nincs rendes költségvetési működésük, és pályázatokból tartják fenn magukat, az Uniótól fejlesztésre elnyert támogatásokat valójában a működés biztosítására költik. Úgy tartanak el alkalmazottakat, hogy fejlesztést szimulálnak. Így aztán évtizedek alatt semmi se fejlődik, csak életben marad. A NER ideológiája az volt, hogy jöjjön létre egy hazai tulajdonú vállalati szektor. Megtörtént. Eddig döntően a hazai közbeszerzésekből élt. Most mintha lenne egy ütemváltás, a cégekben állami sugallatra elkezdett tudatosulni, hogy nemzetközileg versenyképessé kell válniuk. Ez komoly idővesztés, hiszen a távol-keleti fejlesztőállamok eleve a versenyképességet megcélozva alapítanak cégeket. Egyelőre nehéz lenne megmondani, mire lesznek képesek, erre még 5-10 évig várni kell.”
Persze lehet, hogy egyelőre az alacsony hozzáadott értékkel is kiegyezünk. Az akkugyárprogram mintha ezt sejtetné. Pogátsa Zoltán tévesnek ítéli ezt a megközelítést, amely sok ellenzéki közgazdásznál is jelentkezik. Nem lehet alacsony vagy magas hozzáadott értékű iparágról beszélni. „Mindegyiken belül vannak alacsony és magas hozzáadott értékű tevékenységek – mutat rá a szakértő. – Ha valaki kutatási tevékenységgel foglalkozik, legyen szó akkumulátor- vagy autógyártásról, kertészetről vagy tejiparról, mozoghat magas hozzáadott értékű fázisokban. A lényeg, hogy azok a munkák, amelyeket a magyarok fognak végezni a termelési láncokon belül, milyen hozzáadott értékűek. Nem tudjuk, mert titkosítva vannak a szerződések. Volt egy nyilvános beszélgetésem Orbán Balázzsal, és azt mondta, ezekben a szerződésekben benne van, hogy a szegedi, a debreceni egyetem meg cégek be fognak szállni a kínai vállalatok kutatás-fejlesztésébe. Nem tudom ezt cáfolni, hosszabb távon fogjuk meglátni, mennyire tudta a magyar kormány belobbizni a szerződésekbe, hogy ne csak egyszerű összeszerelésekről legyen szó. Kormánypárti közgazdászok szeretnek azzal házalni, hogy Magyarország exportja statisztikailag magas hozzáadott értékű. Hiába figyelmeztetjük őket, ezt nem egyoldalúan kell nézni, az a fontos, mi a különbség a bejövő és a kimenő hozzáadott érték között, nem érdekli őket, hogy belül mit adunk hozzá valamihez. Újra meg újra kiposztolják, hogy lám, lám, a magyar autó- vagy valamelyik más ipar milyen magas hozzáadott értékű exportot produkál. Bár szerintem tudják, hogy amit csinálnak, propaganda.”
Hiteltelen fejlettség
Pogátsa szerint ugyancsak megtévesztő, propagandaértékű néhány presztízsprojekt, például az űrkutatás területén, amelyek magas kutatási és technológiai potenciált kívánnak demonstrálni. „Olyan ez, mint amikor tanulók megnyernek egy diákolimpiát. Ki lehet posztolni, milyen jók vagyunk matematikában. Az egyik gimi öt diákja megnyert egy olimpiát, és ettől a világ majd elhiszi, hogy a magyar oktatási rendszer nagyon rendben van. Ez eladható volt 30-40 éve. De amióta létezik a nemzetközi PISA-felmérés, világos, hogy a magyar oktatási rendszer teljesítménye katasztrofális. Az űrkutatással ugyanez a helyzet. Ki tudunk képezni űrhajóst, becsatlakozunk nemzetközi programokba, ami szépen néz ki, de senki ne gondolja azt, hogy ez magas hozzáadott értékű gazdaságot jelez. Mikor a nemzetközi viták folynak a technológiai versenyről, Magyarországot soha nem említik meg, hogy milyen szépen kinőtte magát, hanem továbbra is úgy beszélnek rólunk, mint a német gazdaság alacsony hozzáadott értékű beszállítójáról.
Olimpiát is ezért akarunk csinálni. Hátha átverjük a világot, hogy fejlett országgá váltunk. De nem fogják elhinni.”
Az egyetlen megoldás, ha állami szinten, komolyan belevágunk egy komoly fejlesztési modellbe. Alapvetően két irány van, a távol-keleti országokat jellemző jobboldali, illetve a skandináv típusú baloldali. Pogátsa Zoltán az utóbbi híve. „A jobboldali logika szerint a szegényebbek a szociális juttatásokkal csak élősködnek a jóléti államon. A Fidesz ki is mondja, ezeket le kell építeni, mert így a lusta emberek majd rákényszerülnek, hogy elmenjenek dolgozni. A baloldali modellnek viszont az a filozófiája, hogy a szociális kiadások is jelentősen hozzájárulnak egy gazdaság versenyképességéhez. Így tudjuk hatékonyan elérni, hogy a társadalom tagjai tartósan hasznos tevékenységet folytathassanak a gazdaságban. Hiába jó egy iskola, ha a gyerek otthon éhezik. De nem a szánalomról szól ez a politika, hanem arról, hogy egy gyerek legyen képes tanulni akkor is, ha a szüleinek nincs nagy jövedelme. Érezze, hogy ő is hasznos tagja lehet a társadalomnak, ki tudja benne teljesíteni magát.”
