Tóth Péter Lóránt csaknem két évtizede járja a világot, hogy nagy költőink verseit és történeteit eljuttassa mindenhová, ahol magyarok élnek. A versvándorként ismert előadóművész utazásai során nem csak a Kárpát-medencét járta be, tizenöt európai országba és a tengeren túlra is elvitte kulturális örökségünket. Iskolákban, színházakban, templomokban kelti életre Arany Jánost, József Attilát. Most a szerbiai Bortól Abdáig nyolcszázötven kilométeren át követte az idén nyolcvan éve meggyilkolt Radnóti Miklós erőltetett menetét.
Öt évvel ezelőtt hasonlóképp nekivágott az útnak, amely – mint mondja – nem csak a megemlékezésről szól. Megállóin történelmi alakjainkat és a tankönyvek elvont fogalmait igyekezett a jelen kihívásaihoz kötni. – Próbáltam úgy összeállítani az előadást, hogy ne csak a múltról szóljon. Ha nincs kapcsolódás a mába – és ezáltal a jövőbe –, akkor nincs sok értelme. Próbálom úgy feldolgozni ezeket az előadásokat, hogy a hallgatóság bizonyos tekintetben ráébredjen, ráismerjen a saját életére is – magyarázza.
– Én nem nyilatkoztatok ki, a véleményemet sem mondom el. Úgy próbálom elmondani e költők életét, hogy az életükből olyan részleteket mutatok be, amik önmaguktól mesélnek – mondja. Ez a filozófia az előadóművész versmondásában is meghatározó. – Igyekszem azokkal az emberi érzelmekkel elmondani egy-egy művet, amik esetleg benne lehettek abban a történetben, abban a versben. Amikor az ember ott van Lager Heidenauban – ahol ugye a Hetedik ecloga is íródott –, vagy Bor felé erőltetett menetben, lecsupaszodik minden, lekerül még több sallang. Az ember rájön: még kevesebb is elég ahhoz, hogy megjelenítsen egy-egy verset. Mert tényleg a történet a lényeg, és nem a mesélő. Ha az előadó a vers mögött tud maradni, akkor nem veszi el a verset a közönségtől. Így igazán szép pillanatok tudnak születni.
Ezek a pillanatok pedig – ahogy meséli – a mai világ gyermekeit is képesek magukkal ragadni. – Tizenkét évig tanítottam. Ez nekem szabadságot, természetes mozgásteret ad. Azt gondolom, ezek a fiatalok megcsömörlöttek már a technikai dolgokban. A Facebook, a TikTok bűvköre – ami beszippantotta őket pár évvel ezelőtt – nagyjából megszűnt. Hozzászoktak, az életük részévé vált. Valamint lehet, a technika, meg a közösségi média is ugrott egy olyan nagyot az elmúlt években, amekkorát a lelkek nem ugrottak – véli a volt testnevelő arról, hogy bár a digitális eszközök, platformok egyre inkább az életünk részei, átszabják a mindennapokat is, attól még az emberi lélek szükségletei, vágyai nem változtak. – A mai diákoknál azt látom, semmi másra nem kíváncsiak, mint hogy valaki őszinte legyen velük. Hogy oda menjen egy ember, és elmeséljen egy történetet. És nincs semmi hókuszpókusz. Hanem: „Kedves diákok, azért jöttem, hogy elmondjam Petőfi és Arany barátságát, meséljek nektek Radnótiról, vagy az 56-os forradalmárokról”. Ezek annyira emberi történetek, annyira rólunk szólnak, hogy öt perc alatt beszippantja a diákokat. Semmi másra nincs szükség, mint hogy valaki egyenesen, őket komolyan véve, ne megmondja a tutit, hanem lehetőséget kínáljon nekik. Elmondjon egy történetet, hogy ez legyen az ő történetük, és ebből tudjanak valamit átvenni, tanulni – hangsúlyozza az előadóművész.
Talán pont ez a személyesség – hogy saját életünk narrációjává tehessük a klasszikusokat – az, ami Tóth Péter Lórántot is ösztönzi arra, hogy útra induljon. – Tényleg nem volt elég egy idő után számomra az, hogy mindent a tankönyvekből tanulunk meg, „adathalmazként”. A saját szememmel akartam látni a költők szülőhelyét, a nagy magyar történelmi helyszíneket. Amikor tényleg ott állok Petőfi kiskőrösi szülőházánál, vagy Arany Jánosénál Nagyszalontán, az engem emocionálisan feltölt – magyarázza a versvándor.
Arra válaszolva, hogyan élte meg másodjára Radnóti útját, egy belső átalakulást emel ki. – Öt évvel ezelőtt, ez egy nagyon nagy fizikai utazás volt, részben lelki is. Pontosan tudtam, amerre az utam vezet, ott mik történtek. Cservenkán megöltek ezer embert a téglagyárnál, Cservenka és Zombor között megöltek még négyszázat, Pancsovánál is volt egy nagy tömegmészárlás. Az út tele volt halottakkal, ez hat a lélekre. A mostani úton értettem meg: tulajdonképpen ez egy vezeklés. Hogy pontosan miért, meg hogyan, ezt majd egyszer, mielőtt meghalnék, megírom – jegyzi meg. – A mostani viszont egy rövidebb út volt: két nap alatt úgy tönkrevágtam a lábaimat, hogy nem tudtam tovább menni gyalog. Szeptember hetedikén indultam szombaton, és másnap Horvátországban már föl kellett adnom a gyalogutat. A saját egészségemet, a családomét sem akartam veszélyeztetni, nem akartam azt sem, hogy ne érjek oda az előadásokra.
– És hogy mennyit változik az ember: öt évvel ezelőtt voltak nagyon nagyon nehéz pillanatok, amikor szinte egy helybe toporogtam, és üvöltöttem a fájdalomtól. De az öt évvel ezelőtti egóm olyan magasan volt, hogy ha beledöglöttem volna, akkor is végiggyaloglom. De most miért nem következett ez be? Mert a Jóisten nem így akarta. Nekem öt évvel ezelőtt a lábaimon egyetlen egy vízhólyag sem volt 24 napig. Most két nap alatt összeszedtem annyit, hogy második nap már papucsban kellett járnom. Akkor ott az volt a feladat, hogy menjek végig, fizikailag csináljam meg ezt az utat. De most már nem kell ugyanazt az utat járnom. Most a lélek útja a lényeges, a családom a lényeges, és az, hogy Radnóti mindenkihez eljusson. És amikor ezt beláttam ott vasárnap, akkor egy óriási nagy nyomás jött le a vállamról és a lelkemről. Csak az volt a fontos, hogy eljussak az előadásokra. Mindegy, hogyan. Radnóti arra is megtanított, hogy vele szemben nekem most megvan ez a szabadságom is, én dönthetek. Ez olyan lelki megnyugvást adott, aminek a mai napig érzem a hatását.
