Annak idején, 1989-ben. De könnyen lehet, hogy a Netflix új sorozata most hosszú időre beszédtémát csinál belőle. A Szörnyetegek: A Lyle és Erik Menendez-sztori azonnal a toplista élére került. Talán azért, mert sokan érdekes bűnügyi történetet vártak tőle. Kérdés, hányan tartanak majd ki mellette, mikor kiderül, másról van szó, itt mély levegőket kell venni, mert a látottaknak akár traumatikus hatása is lehet. De ha a valódi ügy minden borzalma ellenére milliókat tartott lázban, miért ne lehetne vonzó filmes feldolgozásának gyötrelme?
Röviden felidézve a tényeket: 1989 augusztusában Lyle és Erik Menendez, egy 21 és 18 éves testvérpár sörétes puskából leadott számtalan lövéssel brutálisan meggyilkolta szüleit. Az évekig tartó bírósági eljárás után tényleges életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték őket, ami a feltételes szabadlábra helyezésre sem adott lehetőséget. Jelenleg is börtönben vannak, csak több mint húsz év után kerülhettek ugyanabba az intézménybe.
A sorozat szerzői, Ryan Murphy és Ian Brennan, akik egy nagyobb, legendás bűnügyeket feldolgozó projektjükbe illesztették a produkciót, remekül ismerték fel, mire kell fókuszálniuk. Maga a bűntény már körbe van járva, a tettesek személye nem kérdéses, az elkövetés módja sem. Az igazi titok a motiváció. Ez osztotta meg annak idején a társadalmat is. Az egyik elképzelés szerint – és végül ez kerekedett felül az ítélethozatalnál – a két aranyifjúi élethez szokott testvér a pénz miatt végzett szüleivel, mert attól tartottak, apjuk nem hagy rájuk semmit. A védelem viszont önvédelemről beszélt: a fiúkat apjuk részéről annyi bántalmazás, megalázás érte, hogy könnyen tarthattak attól, egyszer végleg meg akar majd szabadulni tőlük – anyjuk szolgai beleegyezésével. Az érvelésben meghatározó mozzanat volt, hogy folyamatos szexuális bántalmazás is történt, az apa már kiskorukban abuzálta mindkét gyereket, majd később Erik vált állandó „játékszerévé”.
A sorozat bravúros dramaturgiával mindkét változatot igazolhatóvá teszi anélkül, hogy megkérdőjelezné a tényeket, köztük a bántalmazást. Így egy izgalmas kirakodós szerkezeten keresztül sikerül feltárni egy felkapaszkodott, gazdag amerikai család történetét, belső viszonyait. A tárgyalás során pedig mellé kerül az igazságszolgáltatás és a média világa, a közvéleményt mozgató értékrendekkel együtt.
Megrázó képet kapunk a társadalom konzervatív, kispolgári szelleméről. Amelynek szerves része az „amerikai álom”, a versenykényszer, a gazdagság, felmutatni, hogy sikerült feljebb kerülni a hierarchiában. Ez az élet értelme. A legfőbb cél, amiért szinte minden megengedett. A szentség a családra korlátozódik. Ahol a patriarchális keretek között szintén minden megengedett. A bántalmazás minden formája is – a szülők, a helyi urak, főleg az apa részéről. Az egyetlen erkölcsi parancs: a lojalitás. Az összetartás. Ez a világ hiába borzad bele gyerekek megerőszakolásába, a család tisztességének őrzését fontosabbnak tartja. Gyerek nem támadhat a szüleire! A Menendez-testvérek és ügyvédnőjük nem a véres bűntény, hanem a család szentségének megingatása miatt veszítik el a közvélemény nagyobbik részének minden együttérzését.
Az eset szélsőséges, de bizonyos elnyomó családi viselkedésmodellekre, bármilyen enyhék, akár jelentéktelenek is, nagyon sokan ráismerhetünk. Mint ahogy a társadalmi közeg emancipációellenes mentalitására, beidegződéseire is. A hatás ezért több ponton sokkoló, napokig elkísér. A sorozatból könnyen születhetett volna remekmű. Csupán azért nem sikerült átugrani a lécet, mert a filmes ábrázolás eklektikus, nem tud teljesen szabadulni a sorozatok tömeggyártási kliséitől. Egy kis negédesség itt, egy kis akciótúlhajszolás, közhelyesség ott, amin a remek színészek, köztük az apát játszó Javier Bardem vagy az ügyvédnő bőrébe bújt Ari Graynor sem tud segíteni. Nem volt szerencsés több rendezőre bízni a produkciót. Egy határozott, szikár filmes elképzelés koherensebb kompozíciót eredményezhetett volna. Jó példa erre az ötödik rész, Michael Uppendahl munkája. Ő be merte vállalni, hogy egyetlen, félórás beállításban mutassa be Erik ügyvédnőjének tett vallomását a szexuális és egyéb bántalmazásokról. Totálban ülnek egy asztalnál, a nő nekünk háttal. A kamera egészen lassan közelít, de nem jut el a premier plánig. Itt egy egyszerű kompozícióban a szövegé a főszerep. Nem kell mozgás, fölösleges minden gesztus. És működik! Földhöz vág ez a megoldás. Nincs hova nézni, menekülni a szöveg elől. Szembesülni kell a rettenettel. A családi elnyomással, amely annyi embert traumatizál, egész életre szóló sebeket okozva. Ezt a harminc percet különösen nehéz feldolgozni. De az egész sorozat égető felkiáltójelekkel mozdít a szembenézés, a lelki sérülések kezelésének irányába.
