Nem én vagyok az első és az egyetlen, aki ezen töri a fejét. Annak ellenére, hogy sohasem jártam ott, de egyébként se kérkednék a szakértelemmel, ami nincs. A Közel-Keletről igen, Észak Afrikáról úgyszintén, de fekete Afrikáról és különösképpen Csádról az átlag újságolvasónál többet soha nem tudtam. Sovány vigasz, hogy amennyire a sajtóvisszhangokból látszik, más honfi- és kartársaim helyzete is hasonló. Egyszerűen azért, mert ez a nagy területű, gyéren lakott ország eddig senkinek nem tűnt fontosnak. A franciákat, a korábbi gyarmatosítókat kivéve, se kis-, se nagyhatalmaknak nem tűnt érdekesnek.
Franciaországból jóval könnyebb Afrikára tekinteni, bonyolult kérdésekre egyértelmű választ keresni. De ehhez érdemes az elején kezdeni.
A gyarmatosítás a huszadik század elején kezdődött. Talán azért vonult be a szomszédos országokban meggyökeresedett nagyhatalom Csádba, hogy ne hagyjon fehér foltot a térképen. Az a szabály, hogy a természeti kincseket elraboló hatalom feldolgozott árut visz vissza, Csádban nem érvényesült. Nem volt mit elrabolni, nem volt kinek eladni. Száz egynéhány év után Csád gazdasága 190 ország közül az utolsó előtti helyet foglalja el.Természeti kincse sokáig a gummi arabicum (gumiarábikum) volt, amit ragasztószernek, ételízesítőnek, probiotikumnnak használták, különféle betegségek gyógyítására. Hasznos, de amint a neve is jelzi, sokfelé megtalálható, hadat egyetlen ország sem viselt érte. Mostanság kevés olaj megy ki Csádból és sok fegyver jön be, sokfelől. A szegénynél is szegényebb országot szimatoló nagyhatalmakat ma sem a nyersanyagok, az elhagyott bányák, vagy a szabadon élő tevehordák izgatják.
A Csádi Köztársaság zászlaja a románra hasonlít. Egyik szomszédja, Niger zászlója a magyarra, csak a fehér sáv közepére tettek egy piros pontot. Bármely más európai hasonlat ezzel véget is ér. Az ország Líbia, Szudán, Kamerun, Niger és Nigéria közé szorult. Szomszédos a Közép-afrikai köztársasággal is. Tengeri kijárata nincs. Mindenféle csempészek és terroristák átjáróháza. A volt és a jövendő gyarmatosítók csak a közelmúltban ismerték fel, hogy akinek Csádban nincs befolyása, az a szomszédos országokban is nehezebben szerez olajat, fémeket, támaszpontot. A globalizálódó világ nem tűri a fehér foltokat.
A jelenlévő hatalmak képviselőinek élete sem fenékig tejfel. A francia és az ún. irodalmi arab a hivatalos nyelv, de a csádiak fele nem ez utóbbit, hanem a csádi-arabot beszéli. A másik fele pedig – mintegy kétszáz törzs és nemzetség – a saját nyelvét. Ami a mindennapi életet illeti, a turistákat óvják az idelátogatástól. A fővárosban fehér embernek napközben az utcán mutatkozni veszélyes, naplemente után öngyilkossággal egyenlő. Gépkocsik csak az aszfalt nélküli utakon, karavánban közlekedhetnek, de a hatóságok így sem szavatolják a biztonságukat.
Ha mindez nem lenne elég, hozzátehetjük, hogy a Csáddal szomszédos országok közül Líbiában, Szudánban és Nigerben orosz zsoldosok tartózkodnak, a Wagner Csoport és az Africa Corps (Rommel tábornagy után szabadon!) tagjai. A hajdani Szovjetunió katonai „tanácsadókkal” és fegyverek szállításával jelezte érdeklődését Afrikában, de ez az első eset, hogy katonák telepítésével fejezi ki étvágyát. Líbiában és szudáni kikötőkben támaszpontok létesítését tervezik.
Kína sem kevésbé érdekelt, de stratégiájukat az Európában és tengerentúl ismert modell jellemzi. Kereskedelemmel, olcsó hitellel szereznek befolyást, így vetik meg lábukat az eladósodott országokban. A koldusszegény Csád eddig kevésbé vonzotta az ázsiai nagyhatalmat, de ahol alkalom támad, megjelenik. Az orosz és a kínai offenzívát a francia és brit befolyás csökkenése előzte meg. A hajdani gyarmatosítók nem önként, és nem szívesen adták fel állásaikat a Csáddal szomszédos országokban. Távozásukat felülről politikai nyomás, alulról zavargás segítette elő. A gyarmatosítók, éppen gyarmatosítói múltjuk miatt voltak kénytelenek lehajtott fejjel átadni helyüket a felszabadító álruhájában érkező új hadaknak…
Ha eddig eljutottunk, bizonyára könnyebben találunk választ a kérdésre: mit keres a magyar katonaság Csádban? A magyar külpolitika az orosz befolyás segédcsapatának feladatával bízta meg őket. A napokban budapesti villámlátogatásra érkezett csádi elnök 200 millió eurós csekkel távozott a magyar fővárosból.
Hogy mi vár Csádban a magyar katonákra, sejthetjük. Vagy a feltűnést elkerülve visszahúzódnak a körletükbe és nagyobb baj nélkül megússzák a küldetést, vagy a polgárháborús helyzetben valamelyik fél védelmében beavatkoznak és akkor Isten tudja mi történik… A 200 millió euró sorsát könnyebb megjósolni. Elszivárog, mint a homokban az eső. Az igazat megvallva, szeretném, ha hamis prófétának bizonyulnék, hiszen a magyar adófizetők pénzéről van szó. Meglátjuk.
Amihez nem kell jóstehetség, az a NATO-tagországok, különösképpen az Egyesült Királyság és Franciaország reakciója. Ha mérsékelt lesz: a magyar mitugrász nem oszt, nem szoroz. Ha vérmesebb,, felmerül a kérdés. mi a magyar külpolitika célja, kit szolgál, és kitől milyen jutalmat vár Orbán? Katonák küldése egy idegen országba szimbolikus, akár két tucatról, akár kétszázról, vagy kétezerről van szó.
Szolgáltak már magyar katonák (és rendőrök) a Közel-Keleten, a Szaharában az ENSZ felhatalmazásával. De egyeztetés nélkül katonákat küldeni háborús övezetbe olyan, mint aknamezőre hajszolni őket. Ebben a magyar vezérkar szerzett némi tapasztalatot Ukrajnában a második világháború alatt. Az ilyesfajta hagyományőrzés következményeit ismerjük.
Vigyázz bajtárs, mert szétrúghatják a πCsád!
