Meg persze Dumas, Stendhal és Lorca művei. És ezekben a szenvedély vitte a prímet, amely időt és teret legyőzve aratott diadalt, és egészen más nyelven beszélt, mint a megegyezések. Nagyívű volt és hömpölygő, akár egy megáradt folyó, amelyik nem ismer gátakat. Csak a szív parancsa volt a fontos, az ész labdába sem rúghatott. A költészet után égtem, és nem az érdekelt, hogy előbb vagy utóbb el kell dönteni, hogy ki viszi le a szemetet.
Csak azért nem vetettem el teljesen a tanácsát, mert nap mint nap láttam: több mint negyven éven át kitartottak egymás mellett. És ez nem egy fogcsikorgató kapcsolat volt, amit csak a kisvárosi erkölcsök és hagyományok, vagy a gyerek nevelése tartott össze, hanem valóban szerették egymást. És ennek számtalan jelét adták. Ugyanakkor láttam azt is, hogy apám kompromisszumkészsége javarészt azt jelentette, hogy abban is engedett anyám akaratának, amit nem kevés vehemenciával képviselt. Ez inkább a rossz komédiákba és nem a romantikus regényekbe illett. Úgy képzeltem, hogy engem majd megacéloz a szerelem, és lepattan majd rólam minden női „hiszti”, másrészt az én szívem választottjának eszébe se fog jutni, hogy veszekedjen velem.
Ennek alapján szinte nem is meglepetés, hogy többször futottam neki a párkeresésnek, mint amennyit a keresztény erkölcs előír: kudarcok és tévedések, ébredések és illúziók kísérték az utamat. Nem tudom, mert soha nem került szóba, hogy apám miként vélekedett minderről. Teljes kudarcnak és nyilvánvaló alkalmatlanságnak vagy szorgalmas igyekezetnek könyvelte-e el magában az egymást követő kísérleteimet. Én soha nem mertem megkérdezni, ő meg vélhetően soha nem merte elmondani. Egyszer szólta csak el magát, amikor úgy tűnt, hogy végre megállapodtam: milyen jó lenne, ha majd egy nap gyerekek rohangálnának a diófa körül. Nem célzásnak szánta, inkább csak úgy kiszakadt belőle. Pechünkre épp akkor egy olyan társ került mellém, aki hallani sem akart a gyerekvállalásról. De hát hogy lehet ezt elmondani? Szóba hozni mintegy mellékszálként a karácsonyi ebédnél?
Néha azon is morfondíroztam, hogy talán nem a megfelelő könyveket olvastam. Ha valami időeltolódás folytán akkoriban kerül a kezembe a jóval realistább Updike, vagy a svéd írónő, Moa Herngren józan regénye, A válás, talán másként alakult volna? De hát ezek tipikusan olyan művek, amelyekhez meg kell élni számtalan maró érzést a csalódástól a kétségbeesésig, és azt is, hogy ha nem vigyázok, akkor igenis elfecsérelhetem az életem egy sehova nem vezető kapcsolatban. Herngren is nagyon sokat tud a házasságban lenyelt frusztrációkról, a meg nem valósított álmokról, amelyek soha nem kezelt sebként lüktetnek odabent, és arról, hogy a lelki törések hajszálerei hogyan szélesednek szakadékokká. És ami igazán nagy szó: képes egyforma súllyal bemutatni a férfi és a női oldalt, előbbi nem lesz kétdimenziós, utóbbi pedig túlrajzolt. A jó könyvek kapcsán mindig az az érzésünk, hogy egyenesen nekünk írták.
Talán ellentmondásnak tűnik, de ha újra a rajtmezőhöz állítanának, akkor vélhetően ugyanígy csinálnék mindent. Hiszen végül is ezek a kacskaringók vezettek el Dusihoz és a nejemhez, egy olyan házassághoz, ami talán a legközelebb van ahhoz, amit az apám elképzelt nekem annak idején. Nem könnyű arra gondolnom, hogy soha nem ismerhette meg őket, nem ismerhetett meg engem apaként. Talán jólesően vette volna tudomásul, ahogy Dusi nevelésében visszaköszön néhány olyan (minek is hívjam?) momentum vagy elv, ami tőle ered. Amit most én, amolyan stafétaként adok tovább.
Elmondani sem tudom, mennyire furdal a kíváncsiság, hogy miként láthat minket Dusi, és leginkább engem ebben a szerelemben. Ebben az olykor kusza, viharos, de az egyensúlyát mindig megtaláló kapcsolatban, ami egyben a családját is jelenti. Ha pár év múlva majd olyasmi tanácsot súgok a fülébe, hogy soha ne bánja meg, hogy kompromisszumot köt, ha a szíve azt diktálja, akkor vajon elhiszi-e nekem? El kell-e hinnie? Azt már tudom, egy apának nem az a dolga, hogy megóvja a csalódásoktól a fiát, és az sem, hogy olyan kulcsot adjon a kezébe, amely minden zárt kinyit. Talán csak annyit tehet, hogy megmutatja, hogyan lehet olykor helyrehozni az elrontott dolgokat, hogyan lehet kibékülni, miután majdnem leégett a ház és szinte szétszéledtek a szereplők. Ha ebben a regénytelen világban képviseli azt, hogy a szeretet mindig megbocsájtó, bár varázsereje nincs, és ne is várjuk el tőle. A többit már neki kell kitalálnia. Filmekből, regényekből, de leginkább a saját bőre árán. Nem tudom, hogy látni fogom-e apaként, de azt tudom, hogy büszke leszek rá. Még ha képtelen is leszek elmondani.
