Az új fotósorozatát Jáván, Yogyakarta városában készítette, ahol már egy évtizede él. Korábban a sziget tájairól jelent meg albuma, most a helyieket fotózta fekete háttér előtt. Miről szól a kiállítás?
A kiállítás címe egy jávai előadásra utal: a Wayang bábot jelent, a Wayang Orang pedig olyan bábelőadás, melyen emberek előadják a két nagy eposzt, a Ramayana és a Mahábhárata történetét. Tavaly úgy döntöttem, hogy visszatérek a műtermi portréfotózáshoz, ami az én esetemben technikailag egy elég egyszerű műfaj. A szobámban egy bambuszrúdra háttérnek fellógatok egy fekete vásznat és egyetlen lámpát használok a világításához. Azokat az embereket fényképezem, akikhez van valami közöm. Nagyon régen nem volt ilyen portrékiállításom, utoljára ’96-ban, a Dorottya Galériában. Akkor azokat a kortárs írókat fényképeztem, akikkel szorosabb volt a viszonyom. 2018-ban aztán megjelent A szigeteken című album, ami nagyon távol állt a porté műfajától. Most viszont visszatértem oda, ahonnan ’96-ban indultam.
De mi volt a kiváltó ok?
Az, hogy megbolondulnék, ha bezárnám magam egy ketrecbe, és azt mondanám, hogy nekem kizárólag ezt vagy azt kell csinálnom életem végéig. Szükségem volt arra, hogy valamilyen módon újra megteremtsek magamnak egy színházat. A műterem ugyanis egyfajta színház, ha tetszik, ha nem. Attól a pillanattól kezdve, hogy az ember beül a műterembe egy fotográfus és a fényképezőgépe elé, olyan atmoszférába kerül, ami kiszakítja őt a mindennapi valóságból. Fotográfusként egyszerűen újra szükségem volt erre a világra.
Kik a fotókon a modellek?
Kettő kivételével az összes modell a yogyakartai életem része. Közeli barát vagy távolabbi ismerős, de mindenképpen olyan, akihez közöm van, aki meghatározza az ottani életemet. Másképpen nekem ez nem megy. Nem hoz tűzbe. Az egyik képen például egy indonéz filmrendezőt látni a két lányával, akik közül az idősebbik az ország egyik legjobb zongoristája. A kiállítás plakátján pedig egy képzőművész és a felesége látható, a férfi azért jár mankóval, mert elgázolta egy autó, és annyi pénze nem volt, hogy ki tudja fizetni a műtétet, ezért amputálták a lábát. Ettől kezdve arról szól az élete, hogy Forest Art Camp címen évente megrendez Jáva legszegényebb hegyi falvaiban egy művészeti fesztivált, ahol a bevételből a lakosságot próbálja segíteni. A fotográfia műfajában az a döbbenetes, hogy tökéletesen kiragadja a kontextusból a tárgyát, hiszen amíg nincsen semmilyen információm a képről, addig nem tudom, hogy ki szerepel rajta, sem, hogy mi történt az exponálás előtt és után. Másrészt a személyiség ereje mindenestül átjön.
Az egyik fotó Francis Bacon X. Ince pápát ábrázoló festményére hasonlít, melyen az alany arcát alig lehet kivenni. Ezen a fotón ki szerepel?
Az egy önarckép. Azért homályos, mert hosszú expozícióval készült, így az is nyomot hagyott a képen, ahogy felállok és odamegyek a géphez. Ha ennél sokkal konkrétabb önarckép lenne, akkor nem szerepelne a kiállításon. Ebben a formában viszont úgy éreztem, itt van a helye, ehhez a történethez tartozik.
Gondolom, azt jelképezi, hogy bár a művész a fotózás során jelen van, mégis láthatatlan.
Igen, de mivel a kiállítás a wayang bábjátékról szól, ezért a fotó alanya lehet a dalang, vagyis ezeknek a bábjátékoknak a mestere, aki mozgatja a figurákat. Az árnyjátékokban a dalang tényleg láthatatlan, hiszen ha az előadásoknak a vászon felőli oldalát nézzük, akkor csak a bábok árnyékát látjuk, a bábmestert nem. A kiállításhoz írt szövegnek viszont az utolsó mondata a legfontosabb, miszerint a bábmester senki a bábok nélkül, és a legelső dolga megtanulni, hogy a wayangoknak lelke van.
Milyen hatással van önre, hogy ilyen hosszú ideje Jáván él?
Talán egy picit sikerül máshonnan nézni a saját, nyugati, zsidó-keresztény, demokratikus kultúrámat. Persze, olyan rálátásom mint egy teljesen kívülállónak, soha nem lesz. De annál mindenképp nagyobb a rálátásom, mint annak, aki ebbe a világba zárva éli le az életét.
És hogy változott meg a rálátása?
Elszomorodtam. Onnan azért elég jól látszik, hogy mi itt mit cseszünk el. És nagyon sok mindent, a lista már az emberi kapcsolatok szintjén kezdődik. Jáván még van jelentősége a közösségnek. A legszűkebbnek, a családnak is, és a tágabb közösségeknek is. A mi nyugati világunkban közösségről már csak akkor beszélünk, ha az egy tengely köré, valamilyen közös érdek mentén szerveződik. Ha viszont azt a tengelyt kihúzom, akkor abban a pillanatban szétesett a közösség. A hagyományos értelembe vett közösség azonban nem egy tengely köré épül, hanem az egy háló, ami felfogja az embert. És a közösség ereje nem jelenti még véletlenül sem az én feladását. Félreértés ne essék, Jáván is megvan mindenkinek az egója, az érzékenysége, a vágyai és a dühei. Ennek ellenére van a közösségnek súlya.
A Jáván megjelenő modern technológia ezt nem írja felül?
A technológiai fejlődésnek nem kell automatikusan elhoznia azt az elmagányosodást, mint ami bekövetkezett a nyugati társadalomban. Jáván jó pár példát láttam arra, hogy a technológia és a közösség tud működni egymás mellett. Az elmúlt egy évtizedből több mint öt évet töltöttem ott, és ezalatt még nem láttam embert üvöltözni az utcán. Ha valami probléma történik, az emberek mosolyognak és bocsánatot kérnek egymástól. Ezt például sikerült a mai napig megőrizniük, az internet és a mobiltelefon ellenére. Ez pedig nekem elég erős motiváció, hogy megpróbáljak annyi időt eltölteni ott, amennyit csak lehet. Ez nem azt jelenti, hogy Jáván nincs meg az eredendő depresszióm, amit mindenhová magammal viszek, de amit a külvilág pakol rá, az legalább ott elillan. Aztán hazajövök, és mihelyt felszállok a hatos villamosra, megint gyomorgörcsöm van. És ez elég fontos, mert így telik el az életünk. Márpedig az életünknél eddig fontosabbat még nem találtak ki.
Infó: Bartis Attila. Wayang Orang. Kurátor: Petrányi Zsolt. Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ. Megtekinthető december 1-ig
Csak az ember számít
Bartis Attila az új jávai képeivel is bizonyítja, hogy otthonosan mozog a fotográfia klasszikus, fekete-fehér nyelvében, és bátran nyúl a portré műfajához – mondta lapunknak Petrányi Zsolt, a kiállítás kurátora. Szerinte a fotókban az a megkapó, hogy Bartis semmilyen módon nem manipulálja a képeket, hanem hagyja az alanyokat, hogy az általuk megválasztott pózban, arckifejezéssel álljanak a kamera elé. – Bartis nem nyúl bele a képbe, hanem engedi, hogy az alany személyisége kirajzolódjon. Mindez egyszerűen hangzik, de a portré egy összetett műfaj, hiszen sok múlik a fotográfus és az alany kommunikációján. Bartis esetében a fotózás olyan, mintha az alany egy színpadra lépne fel. Ezt ő tényként kezeli, és ezért egy klasszikus portréfotográfus szerepébe lép vissza – mondja Petrányi. A kurátor szerint a tárlatnak van még egy erőssége: – A képeken a fekete-fehér egyenlősíti a személyeket, vagyis nincsen bőrszín, nincsen származás, hanem ember van. Csak a művész és az általa rögzített személy közti viszony számít, ennek pedig Bartis az érzékeny mestere.
