Nevezzük őket társalgó műsoroknak. Leül pár ember valahol egy, jó esetben több kamera elé, és mondja, ami eszébe jut aktuális hírekről, történésekről, kijelentésekről. Általában ismertebb figurák, újságírók, véleményformálók, celebek. De bármilyen társaság vállalkozhat rá a neten. És egyre nehezebb megmondani, melyik jobb, érdekesebb, mert eltűnőben bármilyen értékelhető kunszt. Megy a locsi, valami figyelemre méltó biztos elhangzik, talán ostobaság, de akkora, hogy veri az eget, jópofa, vicces, el lehet mesélni másoknak.
Mindez nem törvényszerű, és nem is volt mindig így. Három műsor is kapásból eszünkbe juthat, amely kvalitást képviselt a műfajban. Koncepciójuk, kidolgozott szerkezetük volt. Az egyik természetesen a Heti Hetes, az ős-klasszikus. A műsorvezető felolvasott egy rövid hírt, a társaság tagjai, humoristák, művészek, megmondók pedig igyekeztek szellemes kijelentésekkel reagálni. Nem lehetett dumálni. Mondj egy csípős megjegyzést, ha tudsz, és aztán némulj el! Olyanokat hívtak a stúdiókba, akiknek ez ment, és hétről hétre jól szórakoztunk.
Hasonlóan átgondolt és sikeres produkció volt a Szabadfogás, a Hír TV simicskás időszakából. Reagálva az ország megosztottságára, a műsorvezető két oldalán a hat vendég balliberális és kormányszimpatizáns táborra oszlott. A felvetett témákra laza gondolatfoszlányok hangzottak el, csipkelődő, olykor felizzó, de jó hangulatú polémia alakult ki. Jó érzés volt egy olyan közegben lenni, ahol szabadjára engedve csapkodnak vélemények, érzelmek, de a közeledés, egymás jobb megértésének szándékával.
Lényegében a Heti Hetes és a Szabadfogás értékeire épülve indult el az ATV-n az Öt. A keretet itt is a hírekre reagálás képezte, de állandó vendégeitől a műsor független, szokatlan szemszögű kommenteket várt el. Konok Péter, Puzsér Róbert, Ceglédi Zoltán és Hont András tökéletesen alkalmas volt erre, kerülték a közhelyeket, elrugaszkodtak az aktuálpolitikai szinttől, tetszetősen csűrték-csavarták a dolgokat, kiragadva az erre fogékony nézőt a „kivel vagy?” tompaságából. Egy idő után kezdtek mutatkozni a fáradtság, önismétlés jelei, de igazi törést akkor szenvedett a műsor, mikor beemelte a szereplők közé Vona Gábort majd Schiffer Andrást. Természetesen nem az eszükkel, tájékozottságukkal volt baj, csak egyszerűen nem tudták képviselni – talán politikusi beidegzettségeik miatt – ezt a szabados szemléletet.
Az utóbbi megjegyzés is igazolja, hogy e produkciókkal kapcsolatban könnyű kritikát megfogalmazni, mert világos szerkezetre és elképzelésre épülnek, egyértelmű, hol a szikra, a szellemi attrakció. Az egyre szaporodó, jórészt internetes közéleti társalgó videóműsorok, podcastok többségénél azonban nem érezni hasonló átgondoltságot, megformáltságot. Üljünk le, dumáljunk, tegyük ki magunkat, biztos lesz, aki rákattint, talán meg is kedvelnek. Mintha csak ennyi volna az egész.
A jelenséget és problémáit jól illusztrálja a Magyar Hang műsora, a Kötöttfogás. Belátom, nem teljesen korrekt egy másik újság termékét bírálnom, remélem, kiváló kollégái nem érzik ezt bántásnak, támadásnak. A Kötöttfogás esete azért lehet tanulságos, mert a Szabadfogásból nőtt ki. A szó szoros értelmében, afféle „jogutódként”. Műsorvezetője is annak egyik ötletgazdája, moderátora: Dévényi István. A formátum csupán annyit változott, hogy a lap újságírói beszélgetnek, és hívnak maguk mellé egy-két külső vendéget. Csakhogy kiderül, ez nagyon lényeges eltérés. A társalgás így belterjesebbé válik, megszűnik az izzóan békés, árnyalt kétpólusúság, amely a Szabadfogást működtette. Másrészt, tetszik vagy sem, az újságírók egy része nem igazi médiaszemélyiség. Felkészültek, jó dolgokat mondanak, de hiányzik az imázs, a beszéd markáns stílusa. Néhányuk mellett Konok Péter egyénisége is elhalványul, gondolatai túlzottan megfontoltnak hatnak. Végül, szólni kell a helyszínről is, ami nyilván pénzkérdés is. Jelenleg egy irodahelyiség hosszú asztalánál látjuk a megszólalókat. Mögöttük könyvespolc és nagy hirdetőtáblák. Az egyiken Magyar Hang Könyvek borítói. Lányi András nagy arcképe rendre két szereplő közé kerül, elég suta hatást keltve. Magam is szeretem a spontaneitást, a természetes, „komponálatlan” helyszíneket, de a formátlanság egy ponton túl partikuláris hatást szül.
Csak hát van-e értelme az efféle kritikai megjegyzéseknek, kötözködéseknek? Hiszen a Kötöttfogás nézettsége így is 60-80 ezres. És teljesen igénytelen dumcsizások is képesek hasonló eredményt elérni. Akkor meg minek a kunszt, a kiérlelt forma, a koncepció? Az emberek mintha egyre kevésbé várnának el plusztartalmat, az övéknél nagyobb, elmélyültebb tudást egy műsortól. Az egyenlőséget élvezik. Ti se tudjátok, mi van, én se tudom, dumáljatok csak, jó így együtt! Na jó, elég volt belőletek, átugrom egy másik helyre, sziasztok!
