Számomra is meglepő, hogy mi rekeszti egy gondolatkörbe e három, meglehetősen távol eső férfiút. A nem túl terjedelmes családi legendáriumban legrégebbi alak dédapám, Gábor, akitől nevét édesapám (Gábor Ferenc), jómagam (Gábor László), fiam (Gábor) és unokám (Gábor János) is örököltük.
Dédapámról maradt fenn a történet, amit az 1980-as években megírtam a Hajdani szekszárdi esztendőben – később minikönyvként is megjelent – sorozatban, a Szekszárdi Műsorban. Történt egyszer, már idős korában, hogy az egyik szüreten meg találta csipkedni vagy csiklandozni az egyik menyecskét. Ez a szépítés a mai olvasó számára homályban hagyja azt a körülményt, hogy akkoriban, mondjuk egy domboldalon, eléggé hívogató látvány lehetett az a fehérnép, aki a gyalogművelésű tőkék között hajladozott, miközben amúgy sem hosszú szoknyája alól – ahol ekkoriban mást egy újabb, szűk kis szoknyán, a röpikén kívül senki nem viselt – kilátszhatott ő maga is.
Hasonló látvány az esettel nagyjából egy időben Babits Mihályt úgy felizgatja, hogy emberöltővel később is emlékezik rá, persze kellő finomítással… Az 1933-ban, szanatóriumi ágyán írt Gyümölcsbe harapva című versben – miután tőle szokatlanul szexuális vágyairól szól – első ifjúkori emlékeit idézi. „A füge / bokrát is látni vélem, durva bársonyát / tapintom levelének; ott van a bokor / szöllőhegyünkön, a présház mögött, ahol / a hegy miatt a tető szinte földig ér. / Mennyit ültem töredezett fazsindelyén / kamasz-koromban, ház mögött és hegy előtt, / surló lombok közt… (…) Beh boldogan / dobtam magam a kemény háztetőn hanyatt! / Az égen gyujtogató Neróként a nap / kéjelgett; föntebb énelőttem a hegyen / napszámoslányok hajladoztak; meztelen / lábszáraikat combig láttam; engemet / nem látott senki, csak a huncut istenek.”
Visszatérve dédapámhoz, a menyecske – jó sárközi szellemmel – nem is a lelkes közeledés, hanem inkább az idős próbálkozó ellen emelt kifogást, mondván: – Nem szégyelli magát, tiszta ősz, aztán öregember létére helytelenkedik. Mire Gábor bácsi mosolyogva vetette vissza: – Tudod, lányom, úgy vagyok én, mint a fokhagyma: kívül fehér, de belül zöld ám az…
Hosszú évtizedekig elvoltam ezzel a történettel, mikor vagy 35 évvel az eset megírása után újraolvastam Boccaccio Dekameronját. Ott egy novella végén meglepetve találtam ennek a hasonlatnak édestestvérét.
A harmadik nap, a tizedik utáni ráadás novellájában egy apa 18 éves koráig a világtól elzárva, remeteként neveli fiát, akit először visz a városba. A fiúnak megtetszenek az addig még soha nem látott lányok, s megkérdi apját, kik azok. „Az apja, hogy az ifjú ösztönös sóvárgásában ne ébresszen holmi haszontalan és szenvedélyes vágyakozást, nem akarta megmondani azoknak igazi nevét, vagyis, hogy nők, hanem ekképpen felelt: – Ezeknek liba a nevök. Csodálatos dolog! Az, ki még soha egy ilyent nem is látott, rá sem nézett többé sem palotákra, sem ökörre, sem lóra, sem szamárra, sem pénzre, sem egyéb dologra, mi szemébe tűnt, hanem hirtelen ekképpen szólott: – Atyám, kérlek téged, szerezz nékem ilyen libát. – Jajjaj, fiacskám – felelte az apja –, hallgass: gonosz dolgok ezek. Akkor az ifjú más kéréssel fordult hozzá, szólván: – Hát ilyenek a gonosz dolgok? – Úgy bizony – felelte az apja. Az pedig akkor szólott: – Nem tudom, mit beszélsz, azt sem, hogy miért gonosz dolgok ezek; de annyit mondhatok, hogy még soha eleddig nem láttam ezekhez fogható szép és gyönyörűséges dolgokat. Jóval szebbek, mint ama festett angyalkák, melyeket annyiszor mutogattál nékem. Ugyan, ha szeretsz, vigyünk haza egy ilyen libát. Én majd tömöm. Felelte az apja: – Nem akarom; te nem tudod, mivel kell tömni őket. És abban a pillanatban megismerte, hogy hatalmasabb a természetnek ereje, mint ő minden igyekezete, és megbánta, hogy magával vitte a fiút Firenzébe.”
A novella utáni elmélkedésben a mesélő férfiú hozzáfűzi: „Ócsárolhatnak-e, marhatnak-e, marcangolhatnak-e hát engemet, kinek testét az Ég minden ízében az irántatok való szerelemre alkotta, s ki gyermekkorom óta nektek szentelem lelkemet, ha reám úgy hat szemetek fényének ereje, mézes szavaitok édessége és ábrándos sóhajaitoktól felgyújtott lángja, hogy tetszetek nékem, és én is igyekszem néktek tetszeni? Különösképpen, ha meggondolják, hogy mindeneknél jobban éppen ti tetszettetek meg ama fiatal remetének, amaz érzéketlen sihedernek, e valóságos erdei vadállatnak? Aki nem szeret benneteket, s nem kívánja, hogy ti szeressétek, vagyis, aki nem érzi és nem ismeri a természetes hajlandóság gyönyörűségét és erejét, csak az korholjon engemet, s én még annak is fittyet hányok. Az pedig, hogy némelyek korom ellen szólnak, csak azt mutatja, hogy nem tudják, miképpen a hagymának fehér ugyan a feje, de zöld a szára.”
Nehezen tudom elképzelni, nemcsak azt, hogy dédapám ismerhette volna Révay József imént idézett, vagy Zempléni P. Gyula 1890-es fordításából Boccaccio művét, de annyi bizonyos: hatszáz év különbséggel ugyanaz az érzés villanyozta az egykori firenzei és a századokkal későbbi szekszárdi öreget…
