„…semmink nincs, csak a történetünk, és ez a legtöbb, amivel bírhatunk…” (Visky András)
Kell-e „hadoválni” Illés próféta hollóiról? – erről vitáznak, ezt találgatják a kitelepített testvérek, közülük a legkegyesebb, István testvér szóba hozta Patrașcu pap minapi tanítását arról, hogy Illés prófétát üldöztetése idején „kegyes hollók” táplálták, most tehát a testvéreknek az a dolguk, hogy várják a hollókat, akik majd segítenek a hét gyermeket nevelő súlyosan beteg édesanyának. Csakhogy az említett paptól a testvérek kölcsönkaptak egy könyvet, amely óva intette őket minden tiltott gyümölcstől. „Hogyan is gyógyíthatná meg a Mindenható lopott gyümölcsből Anyánkat…?” – kérdezi a már idézett, „szentfazék” István. A kialakult erkölcsi szópárbaj egyik résztvevője szerint lopni mégsem lehet, hát akkor a Mindenhatón a sor, „szabad keze van, küldjön hollókat Anyánk megmentésére” – hangzott a következtetés, és erre csend lett. „Mintha az ég zsalui bezárultak volna”, de a hallgatást a földön járó Lídia törte meg, s ő bökte ki, hogy nem kell itt Illés hollóiról „hadoválni”, mert ők a hollók, s a hét testvér közül a nagyobbak máris elindultak a gyümölcsös felé, „hajszálnyira a föld felett” lépkedve, István pedig azt érezte, hogy „nagy erő szállja meg”, s „olyan könnyűnek érezte testét ő is, mint sohasem azelőtt”.
A kolozsvári Visky András regénye nem csak azzal ragadja meg az olvasót, hogy a szerző nem a lineáris elbeszélés szabályaihoz tartja magát, hanem az ’56-os forradalom után huszonkét év börtönbüntetésre ítélt református lelkész édesapa és a hét gyermekével a Duna-delta munkatáborába kitelepített édesanya a valóságból olykor a képzeletbe, máskor a képzeletből a valóság felé visszaáramló történetét darabokra tördeli, s az epizódok egymást kergetve-követve búvópatakszerűen bukkannak fel, hogy aztán tíz-húsz-ötven oldallal odább folytatódjanak. Akárha az emberi emlékezet, visszanézéseink hol „logikusan”, szinte egyenes utakon, máskor minden észszerű megfontolás nélkül kanyargós ösvényeken követik egymást. Az emlék-töredékeknek ebből a nagyon változatos összességéből áll össze a regényfolyam, meglehet, így jobban izgatja az olvasó fantáziáját, mintha a „történéseknek” szigorúan kötött időbeli sorrendjük lenne. Történés? Történet? Sztori? Elbeszélés? Mindegyik és egyik sem: nem szokványos szerkezetű regénnyel van dolgunk, hiszen a legkisebb fiú beszéli el osztrák származású édesanyja, testvérei és a szószéken sem meghunyászkodó édesapa kálváriáját. A huszadik század tengernyi szenvedés-történeteitől, amelyek – fájdalom – néha rutinszerűvé szürkültek, alaposan elválik Viskyé, mert egyáltalán nem öncélú formabontása pontosan megfelel az emlékezés, a visszapillantás, a hátranézés néha kiszámítható, máskor teljesen kiszámíthatatlan rituáléjának.
A visszaidézés rendkívüliségét az idők felbontásán alapuló szerkezet mellett még egy ok magyarázza: az elbeszélés káprázatos nyelvi gazdagsága. Mint gondosan művelt kertben, ahol szinte maguktól, ám mégis rendezetten virítanak a tarkábbnál tarkább virágok, úgy bukkannak elő a formailag lezáratlan mondatokban hömpölygő szövegfolyamban a nagyon is különböző, a korra és a szereplőkre annál jellemzőbb nyelvi rétegek. Ebben a virágos kertben nincsenek szóvirágok, de vannak a hangulat-, jellem- és korfestésre igen jellemző kifejezések. A „hadovál” tréfás-csúfondáros köznyelvi jelentését aligha kell magyarázni a honi olvasónak, de a Duna-delta szovjet mintára berendezett táborában a hivatalos közeg a román nyelv, természetesen, így a magyarországi olvasónak némi „odaáti” ismeretre is szüksége van, például a többször emlegetett „buletin” miatt, amely nem más, mint az igen fontos „személyi igazolvány”. Buletin nélkül még a civil életben sem lehetett mozdulni, hát még a lágerben. Ahol a kegyetlenül hideg széltől, a krivöctől – fonetikusan így ejtik, ha nem is teljesen helyesen – azért is szenvednek a gyerekek, mert anyjuk meghalt, és a helyéről kiemelt ajtólapra helyezték a holttestét. Mellette a táborlakók románul és lipovánul ördögűző imákat morzsoltak. És hogy kik azok a lipovánok? Óhitű oroszok, akik vallásukat és nyelvüket megőrizték az után is, hogy több száz évvel ezelőtt elmenekültek az ortodox hitet megújítani szándékozó óhazából. Itt a Duna-delta Bărăgan pusztaságában az orosz és ukrán mezők felől felbőszült, igazi orosz szél fúj, amelyet lehet muscalnak is nevezni – ezt könnyebb kiejteni –, és „amely tele háborgó, jéghideg lelkekkel, akik szikrázó lándzsákat dobálnak felénk, nem lehet elhajolni előlük”.
A telep foglyai nem csak a táborvezető őrnagytól rettegtek, aki karácsonykor szitkozódva rúgta szét a hóba rajzolt kereszteket, hanem „Marin pungástól”, aki a láger egyetlen nem politikai, hanem köztörvényes lakója. A nevéhez biggyesztett jelző román változata – „pungașule – valami olyasmit jelent, hogy „kisstílű lókötő”, „balkörmű szélhámos”, „ragyaverte besúgó”. Ha berúgott, a családra zárta az ajtót azt kiabálta, hogy „bozgorii, migratorii, jidanii”. De anyjuk megnyugtatta az aggódó testvéreket: Isten „legkedvesebb szavait hozta ki belőle a szesz”, „a bozgor, meg a zsidó, meg főként a migratorii szépek így együtt, ezek az Örökkévaló kedvenc szavai.” Jövevények és vándorok voltak mindig is, otthon talán volt, de „haza nincs és sohasem volt”, de hát zsidók és bozgorok vagyunk-e és migrátorok? – faggatták a gyerekek az anyát.
Visky meghagyja a bozgor pontos jelentésének kutatását a nyelvészeknek, tehát az anya nem bíbelődik a szó eredetével, abban az értelemben használja, hogy „hazátlan”, „jövevény”, s félő-szorongó gyerekeit bibliai tanmesével nyugtatja. A Mindenható azzal bízta meg a „bolyongó”, „szerencsétlen bozgort”, Ábrahámot, hogy számolja meg, hány csillag van az égen. „Magabízón” meg volt győződve, hogy ez nem fog sikerülni Ábrahámnak, aki azonban felnézett az égre, hibátlanul megszámolta a csillagokat, belevéve a csillaglehetőségeket, az Úr pedig megszeppent, és szövetséget kötött Ábrahámmal, megígérve neki ünnepélyesen, hogy „törődni fog valamennyi utódjával”. Mi pedig Ábrahám utódai vagyunk – mesélte az anya a megriadt gyerekeknek –, „égboltra szórt csillagok, az az otthonunk, az égbolt, nézzetek fel, soha nem volt ilyen közel hozzánk, mint itt a román pusztában, és nekünk is az a dolgunk, mint Ábrahámnak, megszámolni a csillagokat…”
A Biblia, amely valamilyen csoda folytán ott maradhatott a férjtől és apától megfosztott családnál, a regényfolyam talán legfőbb gondolati és nyelvi kötő anyaga. Az anya napi felolvasásai tartották a lelket a gyerekekben, segítették „valóban rémálomba illő életében” a családot. A széttördelt szerkezetű és páratlan nyelvi gazdagságú elbeszélésfolyam nem „egyszerűen” megrendítő, hanem mintegy belesodor a kínok és szenvedések tengerébe. A poklokra és a poklok poklára, meg a szabadulásra emlékezve az áldott napfényben tisztábban látunk.
(Visky András: Kitelepítés. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2024)
