Magyarország „áldozat” lett, „vesztes,” mint oly gyakran történelme során. Kár! Szerintem Nagy Imre meggyőzhette volna a pesti srácokat, hogy fogadjanak el egy békés félmegoldást a ruszkikkal. Ha jól megy, egy finnekhez hasonló berendezkedést, ha nem, jöhetett volna a jugoszláv modell. Nyugati katonai támogatás nélkül többre nem futotta. Akinek pedig nincs esélye a győzelemre, bármilyen nemes ügyet is képvisel, alkudjon meg. A valami több a semminél. Ezt tette Deák Ferenc, a haza bölcse. Ha ló nincs, a szamár is jó! Nem véletlen, hogy otthonosabban érzem magam a Deák téren, mint a Hősök terén.
A hősies, bátor ellenállásnak főleg akkor van értelme, ha az ügy nemes és van esély a győzelemre. Csodálatos ügyünk 56-ban ugyanaz volt, mint most Ukrajnáé: függetlenség és szabadság, megszabadulni a szovjet/orosz elnyomástól, csatlakozni a Nyugathoz. A különbség az, hogy Ukrajnának esélye van a sikerre. Ezért kell, ezért érdemes harcolnia! Putyin elszámította magát, hadserege gyenge. Kijev három nap alatt az övé? Ugyan! Modern fegyverei vannak, de Amerika fegyvereivel nem tud lépést tartani. Vannak szövetségesei, de azok egyfelől megbízhatatlanok, másfelől részben riválisai is. Mellette van az orosz nép egy része, talán a nagy része, elszédülve a régi, birodalmi fantáziától. Ez azonban nem elég a végső győzelemhez.
Ukrajna független akar maradni és ezt a Kreml a 90-es években elismerte. Most azonban arra hivatkozik, hogy Ukrajna felvételét kérné a NATO-ba, ami elegendő ok az orosz beavatkozásra. Csakhogy a NATO nagy többsége Putyin inváziója előtt nem támogatta Ukrajna tagságát. 2008-ban, a bukaresti NATO csúcstalálkozón az a kétértelmű döntés született, hogy egyelőre nem veszik fel, azaz nem kezdik el a felvételről szóló tárgyalásokat Ukrajnával, de nem zárják ki a csatlakozáshoz vezető utat. Más szóval: NATO-tagság nincs, mert nem kívánják provokálni a Kremlt, bár egyszer, talán, a jövőben... Az üzenet túlságosan félreérthető, vagyis hibás volt, az ukránokat pedig lehangolta.
Putyin mégis megtámadta Ukrajnát, feltételezve, hogy a Nyugat nem avatkozik be, csak távolról drukkol, mint 56-ban vagy 68-ban. Csakhogy az erőviszonyok azóta megváltoztak. Putyin számíthat egy kis kínai segítségre, Irán is mellette áll, Belarusz, Észak-Korea, sőt maga Szijjártó Péter is, de a NATO – egy tagját leszámítva – meglepően egységes, és az amerikai haditechnikai fölény vitathatatlan. A Nyugat nem küld csapatokat – nem is fog – csak felszereléseket (remélhetőleg még többet, jobbat és hamarosan). Valószínű, hogy a jelenlegi katonai támogatás is elég lesz ahhoz, hogy az ukránok feltartóztassák az orosz medvét.
A háború pontos kimenetelét nem merem megjósolni, de az biztos, hogy az ukránok esélyesebbek, mint mi voltunk 56-ban. Ezért (is) vagyok „háborúpárti”. Ezért drukkolok Ukrajnának, pártolom függetlenségi harcát az orosz invázióval szemben. A másik oldal, amely hamisan becézi magát „békepártinak”, a valóságban egyszerűen orosz-párti, az orosz birodalmi törekvések aktív támogatója. Persze tisztességesebb lenne ezt őszintén bevallania. Mármint azt, hogy az ún. „békepárt” – a magyar és az orosz szuverenitás bajnoka, de az ukrán szuverenitás ellensége – előbbre helyezi az orosz birodalom érdekeit a szomszédos Ukrajna függetlenségénél és 1956 szelleménél.
