A mindeddig nem tapasztalt magyarországi pártpolitikai átrendeződés a Vajdaságban szintén visszhangtalan maradt, még a Tisza Párt feltűnése sem idézett elő semmiféle belső eszmecserét. Se pró, se kontra. Még a hangos anyaországi tanácstalanság sem kap itt hangot.
Igaz, az utóbbi években történtek kisebb-nagyobb incidensek, amelyek inkább a magyarországi sajtóban találtak visszhangra, ilyen például a Magyar Nemzeti Tanács által kiadósan támogatott Tanyaszínház ügye. Történt ugyanis, hogy számos önkormányzat nem volt hajlandó fogadni a Tanyaszínház produkcióját a „prasnya beszéd” (a színpadi káromkodások – a szerk.) miatt. Petíció is született a művészi szabadság védelmében, ami valóságos idillel zárult. A Tanyaszínház idei bemutatóját, Szigligeti Ede A cigány című népszínművét a Magyar Nemzeti Tanács és a független médiumok a legnagyobb elismeréssel méltatták, mi több, a vajdasági magyar kultúra csúcsteljesítményének nevezték.
Még különösebb a másik incidens, a betiltott könyvek ügye. Az anyaországi sajtóban volt olvasható, hogy a vajdasági Forum Könyvkiadó Intézet egyszerre hat könyv megjelenését akadályozta meg. Ez valóban botrányos jelenségnek számítana még a legvéresebb diktatúrákban is. A „botrány” azonban ebben az esetben rejtély maradt. A kiadó igazgatója nem volt hajlandó nyilatkozni a kérdésben, tehát semmiféle magyarázat nem született. Az „inkriminált” szerzők sem szólaltak meg, úgyhogy a közvéleménynek halvány sejtelme sincs, hogy milyen „káros” eszméket tartalmaztak az inkriminált művek. A botrányt csend követte. Az értelmiségi közvéleményben némi reményt ébresztett a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) megboldogult elnöke, a tavaly elhunyt Pásztor István élettársának, a „kultúrfelelős” Lovas Ildikónak a menesztése, amelynek magyarázata mind a mai napig sejtelmes. Pásztor Bálint, aki apja pártelnöki foteljének örököse lett, csak annyi magyarázatot adott, hogy a volt elnök élettársát „elütötte a vonat”. Ennyi! Természetesen külön hangsúlyozta, hogy szó sincs apja revíziójáról, a VMSZ hű marad Pásztor István életművéhez, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy a Vajdaságban szorgalmasan ápolják a kultuszát. A kulturális élet két számottevő „incidense” kapcsán különben nagy a nyugalom. A költők írják a verseket, s hála a magyarországi támogatásnak, a könyvek rendszeresen megjelennek, bár nincs terjesztőhálózat. A cég bezárta a könyvkereskedéseket.
Némi elmozdulás azért történt. Felerősödtek a kritikus hangok, főleg a különböző honlapokon jelentkező független médiában. Fiatal, éles szemű közírók rámutatnak a VMSZ hibáira,
Bozóki Antal nyugalmazott ügyvéd pedig a saját portálján szorgalmasan írja a VMSZ „fekete krónikáját”; talán egyszer akad egy bátor történész, aki pillantást vet rá. A regnáló párt ostorozása azonban a magyar közösségben visszhangtalan maradt. Egyrészt bizonyára a kilencvenes évek délszláv háborúja miatt, amelyben a magyar kisebbség hősiessége valóban példamutató volt, de utána megroggyant a lelki teherbíró képessége; másrészt azért, mert hiányzik az alternatíva, amelyre a kritika alapozódik. Nagy kérdés ugyanis, hogy a változásokhoz elegendő-e az állandó „VMSZ-ezés”, hiszen a háború olyan mély emléket hagyott az emberekben, hogy önkéntelenül is arra gondolnak: a helyzet olyan, amilyen – a fontos, hogy ne legyen rosszabb.
Az alternatíva azért lenne fontos, mert a vajdasági magyar közösség több évtizede nem lépett be a plurális értékrend világába. A szocializmusban erre nem volt lehetőség, a Milošević-rendszer idején pedig nem volt alkalom. A tömény szerb nacionalizmus idején csak a kollektív defenzió stratégiája volt elképzelhető, hogy ne mondjam, szükségszerű. A mai pluralista világban viszont ennél többre lenne szükség, de éppen a mozgósító, sokszínű kultúra veszett ki a vajdasági magyar kisebbségi közéletből. Milošević bukása után ugyanis a VMSZ Kasza József vezetésével rendkívüli gyorsasággal megteremtette az egypárti monopóliumot, azt a struktúrát, amelynek az egyik első áldozata éppen ő maga lett. Utóda, Pásztor István tökéletesítette ezt a struktúrát egyrészt politikailag, másrészt gazdaságilag.
Politikailag Pásztor Istvánnak kedvezett a történelem. Pártelnöki karrierje kezdeten Magyarországon a Fidesz került hatalomra, s az anyaországi párt nemzetpolitikája segítségével bebetonozta a helyi pártmonopóliumot. Kasza főleg a kisebbségi státuszra alapozott, ez volt a „hárompillérű autonómia” jelszavának kora, amikor a kisebbségi párt, a VMSZ még a területi autonómiát is a célkitűzések közé sorolta, aminek jegyében kiállt Vajdaság autonómiája, vagyis Szerbia decentralizálása mellett. A magyarországi pártok megítélésében Kaszának nem volt ideológiai programja. Minden kormány elfogadható volt számára, legyen az nemzeti, szocialista vagy liberális. Mindegyiket tárt karokkal fogadta, ha hasznosnak ítélte. Pásztor István ideológiai alapokra, vagyis a Fidesz által bejelentett nemzetegyesítésre helyezte a hangsúlyt, így a Vajdaság autonómiája háttérbe szorult, a területi autonómia pedig szóba sem került, hiszen teljes erővel támogatta a Vučić-féle centralista nemzetállam-politikát. Nem élt át semmiféle magyarországi kormányváltást, úgyhogy nem kellett vezekelnie.
Szerbia lítiumot ad a németek hallgatásáértKörbeudvarolják Aleksandar Vučićot az európai nagyhatalmak, Emmanuel Macront ráadásul nem csak a lítium érdekliA Fidesz diktálta értékrend paralizálta a többi, többé-kevésbe már vegetáló, s a kezdetektől fogva a Fideszre tevő, ám sajtó és erőforrások nélküli kisebbségi ellenzéki pártot is. Kezdetben a még ellenzékben levő Fideszre esküvő Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) sokáig nemzetárulónak bélyegezte a VMSZ-t, azonban jelenleg az egyik leghűségesebb szövetségese, természetesen annak árán, hogy megelégedett a marginális szereppel. A többi párt tagsága szinte beolvadt a VMSZ-be, kivéve a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösséget (VMDK), amelyre olyan büntetést mértek, hogy a hangját sem hallani. Pásztor másik nagy fordulata – szintén a Fidesz programjának keretében – a két ország uralkodó pártjai barátságának jegyében született meg. A VMSZ ennek szellemében rendkívül aktívan belépett a szerbiai kormánykoalícióba és vállalta a szerbiai polgári ellenzék bírálatát. A magyar és a szerb kormány viszonya valóban dicséretes, ezzel magyarázható, hogy a kormányközeli szerb sajtóban megszűntek a magyarellenes kirohanások. A hangulat tényleg jobb. Ha azonban a barátság, kilépve az államközi keretekből, pártszínezeteket vesz fel; ha a magyar külügyminiszter a regnáló Szerb Haladó Párt tömeggyűlésén Vučić elnök mellett agitál, akkor mindez az erősen megosztott szerbiai társadalomban – főleg urbánus környezetben, ahol az ellenzéki polgárok vannak többségben – ugyan nem kimondott ellenségeskedést, de mindenképpen gyanakvást szül a kisebbségi magyar polgárokkal szemben. A geopolitikai stratégiával óvatosabban kell bánni, mert kétélű kard lehet. Ehhez járul még az is, hogy Vučić elnök olyan harcias nemzetállami politikát folytat, hogy a narratívája, ha nem is félelmet, de közvetve idegenséget szül a magyar polgárokban, akik úgy érzik, hogy Szerbia ugyan nem az ellenségük, de nem is az otthonuk, ami az elvándorlás nagyon komoly tényezője.
Pásztor István másik (egyébként helyes) újítása a gazdasági érdekek érvényesítése volt, amelyhez kapóra jött a kiadós anyaországi támogatás, s amelynek fő vajdasági letéteményese a Prosperitati Alapítvány. Az anyaországi támogatás azzal is igazolható, hogy a Milošević-korszak privatizációja idején az etnikai színezetű „kleptokapitalista játszmában” a magyar üzletemberek háttérbe szorultak. Az alapítvány sokrétű tevékenységet fejt(ett) ki, közülük számos hasznosnak bizonyult, de az elvándorlás ügyében csődöt mondott. Egyik fontos feladata, a felső középosztály konszolidálása ugyan értelmezhető, de az új kisebbségi oligarchia felépítése vitatható. Az anyaországi „guruló forintok” néhány zsákot túlságosan is megtömtek, amiről az átlagos kisebbségi polgárok körében legendák születtek, s amelyről pontos adatokat csak az anyaországi sajtóból (HVG) tudhattunk meg.
Mindezek után okkal merül fel a legfontosabb kérdés, a drámai elvándorlás, hiszen – véleményem szerint – ezt lehetetlen a kisebbségpolitikától elszigetelten értelmezni.
Az elmúlt tíz évben 30 százalékkal csökkent a vajdasági magyarok lélekszáma. Bár a lélekszám az egész posztszocialista „új-demokráciában” csökkent, a 30 százalék azonban félelmetes rekordnak számít. Hogyan fordulhat elő egy ilyen baljós rekord, miközben a magyar kormány képviselői és a vajdasági magyar politikusok egyre-másra ismételgetik, hogy a vajdasági magyarok helyzete kiváló és nem győzik dicsérni a szerb kormányt, az Európai Parlamentben pedig példamutatónak nevezik a magyar kisebbség helyzetét? Az elvándorlás magyarázatát a magyarországi illetékesek és a vajdasági kisebbségi vezetők kerülik, mint az ördög a tömjént. A jelenlegi helyzet azokra az orvosokra emlékeztet, akik egymást dicsérik a kiváló gyógymód miatt, miközben a beteg haldoklik, és arra sincs ereje, hogy elmondja, mi fáj. Baljós csendben agonizál. Pedig előbb vagy utóbb szembesülni kell a kérdéssel, mert ha ilyen iramban fogyatkozik a magyarság lélekszáma, akkor a demográfusok becslése szerint néhány évtized múlva csak kisebb szórványokban élnek majd a Vajdaságban magyar polgárok.
Vigasztalásul az anyaországi és a helyi kisebbségi politikusok a szabadkai Magyar Háznak nevezett díszes üvegpalotában ünnepi rendezvényeken ecsetelik a maradásról szóló eredményes programjaikat, miközben mellettük feszít néhány gazdag kisebbségi nábob. A helyi költők elszavalják világfájdalmas verseiket, majd a Tanyaszínház a régi, dicsőséges napokra emlékezve bemutatja Szigligeti Ede A cigány című népszínművét. Hogy a Duna Televízió minél látványosabb jeleneteket mutathasson be az ünnepi rendezvényről, és a helyi szórványmagyarok számát megszépítsék, Budapestről, Szegedről, továbbá a nyugati nagyvárosokból különbuszokkal érkeznek az elvándorolt vajdasági magyarok, akik meghatóan dicsérik a szülőföld szeretetét és szentimentálisan felidézik a régi emlékeket, amikor még az anyaországiak is irigykedve tekintettek a jómódú vajdasági magyar kisebbségi polgárokra, akik időnként farmernadrággal ajándékozták meg őket.