- A „pozsonyamerikai” nagybácsi

Hermus hat évvel korábban, '49-ben járt utoljára itthon. Volt egy fia, pár évvel fiatalabb nálam, talán tizennégy, őt az apja Tódornak hívta, de sose tudtuk meg, mi az igazi neve. Csöndes, labdafejű srác volt ez a Tódor, sose szólt bele a felnőttek szövegébe, ha az apja megkérdezte: „Ugye, Tódor?”, csak vigyorgott, mint a tejbetök, és azt mondta: ühüm. Vagy bólintott. Sose tudtam meg, mi volt Hermus (nekem Hermus bácsi) viszonya a családhoz, apám meg Rózsi néném is azt mondta, a fogadott testvérük. De nagyapámat tegezte és per Vilmos szólította, míg Rózsi néni és az apám mindig csak Papának. Egyszer kérdeztem meg a nagyapámtól, ki is tulajdonképpen Hermus bácsi, de ő csak annyit mondott: rám maradt. Én alig láttam őt fiatalabbnak, mint a nagypapát, ezért volt olyan furcsa az egész. Mintha valami titok lengné körül Hermus alakját.

De hát titok volt az is, miért lett a pesti Hermanból szlovák – vagyis akkortájt csehszlovák – állampolgár.

Nagyhangú ember volt, nyilván a mutatványosnak ki kell kiáltani szolgáltatásait, hát megszokta, hogy hangja betöltse a teret. Most nagynénémhez ment először, a Bulcsú utcába. Hátsó udvari, hátsófali földszintes kis lakás volt ez, egy szoba, konyha (bejárat a konyhára), meg egy helyiség a szoba után, minden ablak nélkül, afféle raktár lehetett valaha. Rózsi néni összeterelte a megmaradt rokonságot, Ali bácsinak, apámnak és neki két testvérét elvitte a háború.

Most hát megjelent egy féltestvér-féle, és úgy fogadták, mint egy amerikai nagybácsit. Vajon mit hoz nekünk „csehből”, mert az sokkal fejlettebb iparilag, gazdaságilag, mint a mi országunk. Az ötvenes éveket írtuk, nem sokat tudtunk még az úgynevezett baráti népek életéről sem, és innen akkor Pozsony is csehnek tűnt, hiszen Csehszlovákia – gondolhattuk – egy és ugyanaz, megbonthatatlan, mint a szovjet-magyar barátság.

Anyám nem jött át, ő nem szerette a zajos, nagy társaságokat, különösen, ha nem az ő ágáról való rokonsággal kellett együtt tölteni az időt.

Rózsi nagynéném telefonálta meg a hírt. Apám vette fel a nehéz, fekete telefont. Amikor megemelte, mindig kattant egyet a kagyló rugós támasza.

- Igen – bólogatott apám, mintha a hívó látná a mozdulatait. Közben lerázta a félig szívott Kossuthot. A komódra, amin a készülék állt. – Igen? Hermus? Jó, átmegyünk négyre.

Aztán ránk nézett:

- Itt van Pesten Hermus. Délután ott lesz Ilonkánál.

Hermus még negyed ötkor sem volt ott. Ültünk, és kíváncsian vártuk. Valami izgatottság bizsergett a levegőben. Felnőtt emberek megpróbálják leplezni ugyan, de feszülten várják, mit hoz nekik a Jézuska, az angyalka, akár a kisgyerekek a karácsonyfa körül. És mivel érkezik a külföldről jövő rokon. Mert biztosan nem jön ilyen messziről üres kézzel. Hiszen még a szomszéd országokból is ritkán jöttek látogatók Magyarországra az ötvenes években. Csehszlovákia (Cseszkó) már-már a Nyugat volt elképzeléseinkben, hiszen onnan érkezett (ritkán) a Favorit versenybringa, a Jawa motor, a tréningruha (mackó), a Bata cipő és más földi javak, amik itthon nem, vagy alig voltak kaphatók. Mondták is akkortájt, hogy két úr van Cseszkóban: Bata meg az Isten.

Vártunk, csendben, áhítattal.

Aznap éjjel leesett a hó. Hatalmas mennyiségben állt az utcákon. Mi is bakancsot húztunk, hogy átcsúszkáljunk a Bulcsú utcába.

Mennyből az angyal meglehetősen harsányan érkezett meg, hatalmas késéssel..

- Na, gyere, Tódor! – dörögte. – Nicht beszaren… Nem esznek meg…

Valósággal betuszkolta labdafejű fiát, aztán ő is bejött. Az ajtó nagyot durrant mögötte. Valamennyien felálltunk az üdvözlésére. Unokanővérem, aki buzgó kommunista volt, a baráti szocialista ország rokoni képviselőjét látta benne, és sugárzó tekintettel fogadta Hermus ölelését. A férfiaknak is ölelés járt, hátba veregetéssel, végül nagyapámnak hosszan tartó karolás és csók.

- Üljetek le, drágáim – mondta azután Hermus, mintha csak ő lenne a házigazda. Szót fogadtunk, és lestük szavait.

Mesélt is, hogy a körhintáját generátorral termelt áram hajtja, de régebben olyan körhintája volt, amit felül négy-öt fiatalnak kellett a keresztgerendák tolásával forgatni. Ez olcsóbb volt, nevetett harsányan, mert mindig összeszedtem néhány gyereket, akik ingyen másztak fel a gerendákhoz, és a fizetésük az volt, hogy tíz kör után felülhettek a lóra vagy a hintóra. Meg hát itt van Tódor, ő volt a vezértoló, igaz, Tódor?

- Igen – vigyorgott a kamasz –, vezértoló voltam…

- Meg széltoló – verte hátba a fiát a mutatványos.

- Kicsit hülye – súgta a fülembe az unokabátyám. Bólintottam.

Hermus a lábához húzta a kis pepita vulkánfíber bőröndöt. Felcsillantak a szemek. Nagyapám kivételével mindenki a pillanatot leste-várta, amikor majd felpattan a két zár, és megtudjuk, mivel lep meg bennünket a jó pozsonyi amerikai nagybácsi. Nagyapát már nem érdekelték az ilyen földi hívságok. Meg is zavarta Hermust, aki leállt a bőröndbontással:

- Te még azt se tudod, hogy újra nősültem.

- Csak nem? – nézett rá a vendég. - Mikor?

- Hát már öt éve.

- Huszonegy évvel fiatalabb nőt vett el a papa – mondta bosszúsan a nagynéném.

- Stramm vagy, öregem! – dicsérte Hermus a papát. – Hány éves is vagy?

- Hetvenkettő.

- Na, az igen! - nyitotta meg a koffer egyik pántját Hermus. – Akkor jó, hogy hoztam olyat is, ami neki tetszeni fog.

Abbahagyta a csomagnyitást, fölnézett.

- Tudjátok, van egy találmány nálunk. Lepipáljuk Amerikát. Azok még mindig a nejlonnál tartanak, de nekünk már szilongyárunk van Zilinán. A vág-völgyi vegyi üzem gyártja.

Kíváncsi tekintetünk még mindig a bőrönd tartalmának szólt. De Hermus bácsi félreérthette, azt hitte, a termékre vagyunk kíváncsiak, hát folytatta, miközben a keze a vulkánfíber másik csatjára tapadt.

- Illetve valami vegyi anyagot, amit egy másik üzemben nyúlós szálakká dolgoznak át, majd a textilgyárban szilon ing, harisnya, zokni, ruha lesz belőle.

- Na, ebből hoztam nektek kóstolót. – Harsogva folytatta: - Nem megenni! Hordani! Igaz, Tóbiás?

- Nem lehet megenni - bólogatott a gyerek. - Én is hordom.

Ezzel levette a cipőjét és fölemelte a lábát. A zoknija csurom víz volt.

Hermus diadalittasan felnyitotta végre a bőröndöt.

- Vilmos – emelt ki egy női harisnyát. – Ezt vidd el a fiatalasszonyodnak.

Átnyújtotta, majd sorra emelte ki az ajándékokat. – Kis karácsony… A hölgyeknek harisnya, az uraknak zokni.

Csalódottan vettem át az egy pár szilon zoknit. Ennyit, ha nem is szilont, én is kaptam karácsonyra az unokatestvéreimtől.

Azért csak megköszöntem. Hermus megveregette a vállamat.

- Majd küldök neked meghívót, és ha kijössz Pozsonyba, ott össze-körhintázhatod magad.

Nm voltam túl lelkes tizenhat évesen, de a többiek sem, talán csak unokanővérem, akit elbűvölt a testvéri szocialista ipar fejlődése.

Hermus elégedetten nézett körül.

- Ti is eljöhettek egyszer. Majd szerzek szállást. Mit szólsz, Tóbiás?

A tejbetök vigyorgott: - Magunknak is szoktunk szerezni.

Hermus most apámhoz fordult.

- Drága öcsém, ugye tudsz nekem kölcsönözni két-háromszáz forintot? Ha kijössz jövőre, megadom.

Kicsit megfagyott a levegő – és nemcsak a behavazott utcán. A kis udvari lakásban is.

Már hithű unokanővérem se nézte olyan lelkesen a „pozsonyamerikai” nagybácsit.