A vele való kapcsolat egyszerre volt sorsszerű és véletlen. Ám mindenestül óriási szellemi kaland, a legkülönösebb élethelyzet ebben a magát értelmiséginek tudó középvárosban, valamifajta lázadás és zendülés az álszent megegyezések és a formalitás, valamint a szellemi és fizikai szürkeség ellen, amely a múlt század nyolcvanas éveit jellemezte. De egyszersmind a rabszolgatartás egyik kifinomult formája is volt, ahol ők voltak a képzeletbeli szár kényelmetlenebbik végén. A helyiek, messze a középszerűség alatt lévő többsége egyszerre irigykedett rájuk és vetette meg őket, ha az utcán sétálni, vagy egy vendéglátóhelyen nagy beszélgetés közben együtt látta őket az idős Mesterrel, aki nem csak kinézetében és öltözködésében, járásában és gesztusaiban volt elegánsan különc és összetéveszthetetlen, hanem véleményével és ezzel együtt a hatalommal szembeni ellenállásával is. A kettejük közötti feltételek egyenlőtlenek voltak. Ők, az ikrek, alig múltak tizennyolc évesek. Korukhoz képest olvasottak és tájékozottak, de papírízűen tapasztalatlanok voltak, míg a Mester, közel a hetvenhez, elképesztő karizmával, szellemi és emberi fajsúllyal, ellentmondást nem tűrő fellépéssel, olyan orgánummal, élettapasztalattal és tudással, amellyel szemben nem volt semmi esélyük. Igaz, másoknak sem.
Később, sok év múltán ez okozta az egyre értetteb fiúk részéről az egyoldalú, visszavonhatatlan, egyben elkerülhetetlen szakítást. Mindkettejüknek fájt, ám nem történhetett másként. Mert amit kaptak: irodalomban, életszemléletben, történelemismeretben, ítélőképességben, arányérzékben és véleményformálásban, az olyan felfoghatatlanul sok volt, hogy megkülönböztette őket nem csak kortársaiktól, ha tőlük a legjobban is, de a város összes többi lakójától. Ám az időhatárokkal nem törődő, saját maguk felfedezése és érdeklődése kiteljesedését nem kis részben akadályozó, a személyi kisajátítás enyhébb és durvább változatait megvalósító börtön, amelybe a Költő bezárta őket – miközben új, soha nem ismert világok sokaságát nyitotta meg előttük –, egy idő után már elviselhetetlen vált. Úgy érezték, rengeteg kaptak, de sokat is adtak. Többet a kelleténél. Ezért sok-sok rákészülés után félelemmel vegyes határozottsággal leléptek.
Ám erről még nem sejtettek semmit, miközben szinte loholtak a főutcán, leszállva a pesti vonatról, hogy a Költő kicsinyke házához érjenek. Közben semmi rendkívülit nem találtak abban, hogy első útjuk nem haza, a szüleikhez, hanem a Költőhöz vezet. A vele való kapcsolat kizárt minden párhuzamosságot, ezért a szó bonyolult értelmében árulók voltak minden más rokoni, baráti és emberi kapcsolattal szemben. De valakivel megkötött legbensőbb szövetség, mások elárulásával és elhanyagolásával jár. Izgalommal és némi félelemmel vegyes érdeklődéssel nyitottak be a kerti kapun, hogy az üveges verandához érve a házba lépjenek. Az ajtócsukódás bent is hallatszott, így ők a kis folyosón keresztül úgy léptek be a cigarettafüsttől teli közepes méretű szobába, hogy ott néma csend volt.
***
Ketten ültek bent. A körszakállas és több mint jellegzetes arc-formájú Költő, aki az ágyán ült, kifordulva a dohányzóasztal felé. Lezser és talán kávéfoltos fehér ingben, nyakkendőben és jól szabott szövetnadrágban is messziről hirdette, hogy egy poéta ül ott, hányavetien. Vele szemben, a karosszékből előre görnyedve egy félig ismerős férfi, aki előtt jegyzetpapírok hevertek, s ezek mellett egy riportermagnó volt az asztalon. Köszöntek, majd egyikük a másik székbe, másikuk pedig a jellegzetesen szocialista koloniál bútor ülőkéjére huppant le. A beállt rövid, de némiképp kínos csend után ez a város utcáiról ismert, félig idegen férfi szólalt meg. Annyit tudtak róla, hogy a megyei lapnál dolgozik. Úgy tudták, hogy újságíró, s ez akkortájt valamiféle bűvszót jelentett nekik. Láthatóan határozott céllal jött a vendég, s ennek mindenképpen szeretett volna a végére járni, s ebben a fiatalemberek megjelenése a legkevésbé sem segítette őt. Tovább akarta lendíteni a fiúk nem várt betoppanásával elakadt beszélgetést. Ezért kicsit hangosabban és orgánumával némiképp játszva, félig színpadiasan kérdezett.
„És Göröcs, és Bene, Fazekas és Törőcsik?” – próbálta kissé suta kérdésével a megakadt párbeszédet folytatni. Jobb keze finom mozdulatával pedig elindította az odakészített magnót, amely dolgozni kezdett. Az egyik orsóról a másikra szaladt a szalag, amely ekkor úgy a felénél járhatott. A költő, akivel orgánumban senki nem vehette fel a versenyt, némi gondolkodás után, mondateleji, jellegzetes éneklő magas hangján kezdte a választ. Számára nem az 1969-es marseille-i vereség volt a magyar futball mélyrepülésének a kezdete, hanem az, hogy utána az esővízzel együtt kidobták a gyereket. A legjobb játékosok sorát erre az egyetlen kudarcra hivatkozva, és azért száműzték a nemzeti tizenegyből, mert, ahogy akkor a sportsajtó írta, „öregek” voltak. Ez akkor úgy harminc évet jelentett. Heves gesztikulálással beszélt az ágyán ülő Költő, a minőségi futball értő és őrült szerelmese az Újpest hét egymás utáni bajnoki címéről, a csapat tagjairól külön-külön, a nemzetközi sikerekről tartott kiselőadást, amelyek azonban a trófeaszerzést sohasem hozták el. Hol az utolsó, hol az utolsó előtti összecsapásnál buktak el angol vagy nyugatnémet ellenfelükkel szemben.
Egyre jobban belemelegedett, saját hangja és mondandója szinte megbabonázta. Aztán gyorsan áttért a mára, és hülyék gyülekezetének mondta a labdarúgó-szövetség teljes vezetését, az edzők, de különösen a sportújságírók többségét, akik, vallotta mély meggyőződéssel, csak ugatják ezt a sportot és valójában fogalmuk sincs a futballról. Egy nagyobb átkötéssel így jutott el a Békéscsabán játszó Pásztor Józsefig, akiből a helyi drukkerek, de különösen a megyei néplap és az országos sportnapilap egyetlen szót sem értettek meg. Ő pedig korszakos zseninek tartotta. S ebben máig hatóan igaza van.
***
Hol felemelte a hangját, majd egészen halkra vette, aztán hatásszünet tartott, hogy egy olyan elképesztő és szinte lélegzetvétel nélküli monológba kezdjen, ami felülmúlhatatlan és megismételhetetlen volt. Egyszer csak hirtelen megállt, és ráripakodott a megyeszékhelyen dolgozó újságíróra: „De ugye, ezt nem veszed fel?!” A riportermagnó szalagja monoton ütemben forgott egyik orsóról a másikra, ám ennek ellenére a technikához semennyire sem értő Költőnek azt mondta alkalmi vendége, hogy nem. Az ikrek egymásra néztek, szemük szikrázott a nyilvánvaló hazugság miatt, de abból a félelemből és talán tapintatból, hogy mindennél kínosabb egy valódi felnőttet és újságírót ilyen nyilvánvaló hazugságon és csaláson kapni, megrémültek, és nem szóltak.
A fel sem tételezett hazugság nyomán a házigazda folytatta mondandóját. Érvelve, ironizálva, hatásosan, úgy és azzal az egyértelműséggel, hogy a legfelkészültebb és jó vitakészséggel rendelkező szakember sem tudott volna szembeszállni vele. Nevetségesnek mondta Nyilasi „világklasszisát”, és a Mezey-féle válogatott kivételességét. Ekkor még a mexikói kudarc előtt voltunk, kiosztotta az akkori játékosokat, összehasonlította a hetvenes évek eleji lesajnáltakkal, utóbbiak javára. Még jobban korholta az edzőket, a honi labdarúgás legfőbb vezetőit és a magukat szakértőnek nevező, de szerinte mérhetetlen pusztítást végző kontárokat, a „szakírókat”, akiknek szerinte valójában fogalmuk nincs, mi zajlik a pályán, s annál jobbnak tartanak egy játékost, mennél több gólt lő. Ám észre sem veszik azokat, aki a kihagyhatatlan helyzet előtt a labdát mértani pontossággal eléjük tálalták, vagy azokat, akik briliánsan, egyszersmind elegánsan mentettek a legkényesebb helyzetekben a saját kapujuk előtt, vagy azokat, akik ötven-hatvan méterről a másik lábára varázsolják a labdát, méghozzá úgy, hogy közben a pályán belül egészen elképesztő súlypontáthelyezést visznek véghez. „Ezeknek ehhez, a futball csínja-bínjához közük sincs, sőt, észre sem veszik. Vakok. Vakok mindenre!” – csattant fel. Majd ráüvöltött a feszengő ikrek mellett ülő újságíróra: „Ugye, nem veszed fel?!”
Amikor a forgó magnószalag és a két fiatal szemtanú jelenléte ellenére újra „nem” volt a válasz, akkor a két tizennyolc éves gimnazista fészkelődni kezdett. Röviden egymás szemébe pillantottak, de sem a Költőre, sem a riporterre nem mertek nézni. A zavart felháborodásnak, a szégyennek és hazugságnak különös elegye sűrűsödött össze ott és akkor, abban a cigarettafüstös szobában. A határ menti középváros központjához közeli, mégis félreeső, csendes utcácskában.
Kisebb sóhaj után jött az újabb újságírói felvetés, s erre a házigazda újabb gondolatfutamba fogott. De nem volt tovább! Elszakadt a húr. „De, felveszi. Már az elejétől kezdve!” – szólalt meg ellentmondást nem tűrően az ikerpár idősebb, domináns tagja. Erre olyan csend állt be, ami az életben ritkán fordul elő.
***
„Mit képzelsz, te szemét, ócska tróger, hogy becsaphatsz és szemembe hazudhatsz?! Tudod, mi vagy te?” – kérdezte és vagy fél tucatszor az arcába vágta azt a négybetűs szócskát, amit Shakespeare III. Richárdjának egyik magyar fordítója így írt körbe egykor: „Apád ágyékának rossz folyása.” A szomszédos megyeszékhelyről érkezett tollforgató hebegni sem tudott, tiltakozni, tagadni, visszautasítani pedig a legkevésbé. Egy gyors mozdulattal kikapcsolta a magnóját, ezzel megszakította a felvételt.
„Most ideadod a szalagot és nagyon gyorsan elhúzol az anyád véreres p.csájába!” – üvöltötte magánkívül a Költő. Hangjától a segítségére siető ikrek legalább úgy megijedtek, ahogy a fülét és farkát behúzó, a teljes emberi és szakmai megsemmisülés állapotába került újságíró. Aki – állt össze a kép – azzal a feltett szándékkal érkezett a Mester kissé rideg, a rendetlenség különös fokával terhelt szobájába, hogy ha törik, ha szakad, mindenképpen interjút készít a Költővel, s azt akkor is rögzíti, ha erre a leghatározottabb tiltást is kapja. A célegyenesbe érkező sajtóst az utolsó pillanatban akadályozta meg ebben az ikerpár egyik tagja. Azonban az elhangzott parancsnak elsőre nem akart engedelmeskedni a teljesen leforrázott újságíró. Az előtte fekvő magnó és a szalag a helyén volt, sértetlenül.
Erre az ágyon ülő Költő egy váratlan és gyors mozdulattal átnyúlt az asztal fölött, magához ragadta a magnót, és kitépte a szalagot. Az egyik orsó az egyik, a másik a másik irányba repült, hogy majd a szoba egy-egy sarkában érjen véget útjuk. Mind a négyen úgy érezték, bevégeztetett. Az újságírónak annyi lélekjelenléte még volt, hogy a magnóját két marokra fogta, a testéhez szorította, gyorsan felállt és kiviharzott az ajtón – az ikrek nem is tudták megítélni, pontosan mikor léphetett be, hogy a szellemi rablással és a másik becsapásával és kihasználásával sújtott merényletét elkövesse. Nem is köszönt. Már a kinti ajtó is régen becsukódott mögötte, de a bent maradt három ember hallgatott. Ezt egy idő után gyufasercegés és szippantás törte meg a csendet. A Költő ruhástól visszafeküdt az ágyba, nagyokat szívott cigarettájából, s mint aki jól végezte dolgát, leszámolt egy árulóval és tolvajjal. Aznap már nem beszéltek többet a történtekről. A csend mindennél hangosabban ordított.
***
Jó nyolc évvel később az ikrek fiatalabbika a főiskola és az egyetem elvégzése után abban a szerkesztőségben helyezkedett el, ahol akkor már főmunkatárs volt az egykor interjúlopáson rajtakapott férfi. Sokan dolgoztak ott, így nem sokszor találkoztak és alig beszélgettek. Az akkor zöldfülű kezdő nem merte volna szóba hozni a történteket a szerkesztőség falain belül, de kívül sem. Tudta, hogy élete legnagyobb felsülésére és annak tanúira bizonyosan emlékszik a lebukott hazudozó és csaló, de úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Aztán alig tíz hónap múlva átment egy akkor induló új megyei laphoz a fejét az újságírásra adó ikrek egyike, hogy magával vigye oda a gimnáziumban tanító testvérét. Az azóta eltelt harmincegy évben a család- és otthonalapítás nehézségei és a szakadatlan munka mellett bizonyára lett volna alkalom, hogy szóba hozza az érintettnek a történteket, mert hivatalos eseményeken néha találkoztak. Ezt részben félreértett tapintatból és talán némi kegyességgel vegyes félelemből nem tette meg. És már nem is tudja. Nemrégiben meghalt a beszélgetést lopni akaró interjúkészítő, s itt a történet véget is érhetne. Megállna így is a lábán. Ám még valami történt. Az élet nagy és jó rendező.
***
Temetésén egykori főszerkesztője mondott beszédet, erre évekkel korábban az interjúkészítő kérte meg őt. Történetünk szempontjából itt elhangzott egy figyelemre méltó passzus, ami így szólt: „Kedvelte a Költő verseit, interjút is készített vele, bár soha nem bocsátotta meg neki, hogy miután az interjú végén valamin megsértődött, elvette tőle a kazettát. Haláláig reménykedett abban, hogy valahol megvan az a fontos kazetta.”
A legendagyártás, a rossz és hiányos emlékezet, vagy egyszerűen egy sokat emlegetett hazugság elfedte a valóságot és valaminő igazsággá akarta átformálni. Mert igaz, hogy sértődés volt, de nem „valamin”, nem valami pimf dolgon, hanem egy égbekiáltó hazugságon, a becsapás olyan minősített esetén, amelyet az óvatlan szem- és fültanúk, az ikrek, emlékezetükben a sírig visznek majd el. Másrészt, ha már a pontosságnál tartunk: nem kazetta, hanem szalag volt, főszerkesztő úr…!