Egyszer azt állította, hogy festészetet akart tanulni, de véletlenül szobrász lett. Ezt hogyan kell érteni?
Ausztriában az én koromban, ha jelentkezni akart az ember egy művészeti egyetemre, felvételi vizsgát kellett tennie. Ez sikerült is nekem, de úgy döntöttek, hogy a szobrász osztályba kell mennem, és nem a festőművészbe. Ez nagy sokk volt nekem, mert Istenem, én festőművész akartam lenni. Emiatt depressziós és frusztrált voltam, de egy idő után rájöttem, hogy ez talán egy kihívás, amit el kellene fogadnom. Ettől kezdve elkezdtem gondolkodni a szobrászatról, és kérdéseket tettem fel, hogy az mit is jelent. Sok kutatást végeztem, és műveket készítettem. De aztán rájöttem, hogy csak a szobor fogalmával kissé üres foglalkozni, így a műveken keresztül elkezdtem kérdéseket feltenni a társadalmunkról.
A szobraival mit szeretne üzenni a közönségnek?
Én azt szeretném, ha a közönség is az abszurd felől tekintene a társadalomra. Mert ha normálisan, a megszokott módon figyeljük az életünket, a gondolatainkat, a tárgyainkat, akkor nem vesszük azokat észre. De amikor arrébb lépsz, és az abszurd szemszögéből kezded nézni a dolgokat, akkor újra érdekessé válnak.
Egyes szobrai márkás táskákat ábrázolnak, amelyeknek hosszú lábuk van. Gondolom, ezt ironikusnak szánja.
Ezek a szobrok a fogyasztásról szólnak, és arról, ahogyan „minimalizáljuk” magunkat, vagyis ahogy megmutatjuk, milyen nagyszerű cipőnk, táskánk vagy kabátunk van. Egyes emberek ezzel gazdagnak, menőnek akarnak látszani. Ez az identitásról szól. A divat mindig is lehetőséget adott arra, hogy újrakreáljuk a személyiségünket.
Akkor ebből a szempontból a divat hasznos is lehet.
Abszolút. Amikor új nadrágot, pulóvert vagy dzsekit veszek, akkor olyan érzésem van, hogy megújítom magamat. Belenézek a tükörbe, és úgy érzem, új Erwin vagyok. Ezt az érzést mindannyian szeretjük, mindenki szeretne új, jó és szép lenni.
Ha már divatról beszélünk, vannak olyan alkotásai, melyek csak ruhákból épülnek fel. Ön azt állítja, hogy a ruha a második bőrünk.
Igen, mert amikor a szobrokra gondol, a klasszikus, bronzból vagy vasból készült műveknek is vékony rétege van, ami olyan mint egy bőr. De belül üresek ezek a nagy, masszív szobrok, melyek hősöket, istennőket vagy lovakat ábrázolnak. Az én ruhából készült műveim is ilyenek. Mintha ember lenne bennük, de nincs.
Az egyperces szobrai tárgyakból állnak, amelyeket a kiállítás látogatója megfoghat, magára rakhat, így ő maga is a szobor részévé válhat. Hogyan jött ezeknek a műveknek az ötlete?
Gondoltam, érdekes lenne rövid életű szobrokat létrehozni. Ezek megfelelnek a mi korunknak, amiben minden rövid életű. Erre kezdtem fókuszálni, és egyre rövidebb és rövidebb életű szobrokat hoztam létre, mígnem 1996-ban ezeket elneveztem Egyperces szobroknak. Ez szinonima a rövid időre. Lehet az alkotás két perces vagy tíz másodperces is, én márkanevet akartam adni ezeknek a műveknek, hogy érdekesebbek legyenek. És ez bejött.
A kiállításon láthatunk egy önarcképet is, amely egy csomó posztamensekre helyezett uborkából áll. Miért ábrázolta magát így?
Az uborkát mint szobrot először egy nagy osztrák gazdasági magazinnak alkottam meg. A díjat cégeknek akarták adni. Én meg felajánlottam nekik egy uborkát, amit nagyszerűnek találtam. De ők nem fogadták el, nem szerették. Két évvel később a Tanzquartier Wien nevű bécsi táncfesztivál szintén szobrot kért tőlem, és én megmutattam nekik az uborkát, mert már készen volt. És ők imádták. Szóval a győztesük egy uborkát kapott. Ezt pedig érdekesnek találtam, azt gondoltam, ezzel még kezdhetnék valamit. Aztán fogtam egy üvegnyi uborkát és azt mondtam ez én vagyok. Így lett ebből önarckép.
Mit gondol, mitől működik jól egy szobor?
A művészetet mindig rosszul használták a királyok, az egyházak, a politikusok, az arisztokrácia, a forradalmárok és a fasiszták. Mindig rosszul használták, hogy szolgálják az eszméiket. Számomra egy jó műalkotás szabad, és szabad teret ad arra, hogy a közönség elkezdjen gondolkodni valamin, talán a világunkon és annak a lehetőségein.
A tárlaton láthatjuk a legújabb szobrait is ruhákról, kapucnis pulcsikról, nadrágokról és cipőkről, amelyekben nincs ember. Ezek a művek a személyiség megszűnéséről szólnak?
Igen, de arról is, ahogyan egymással bánunk, a világgal és az állatokkal, amelyeket megeszünk. Ami egy szégyen. Talán a világunk jobb lenne emberek nélkül. Ki tudja. Nézze meg, mennyi háború van, és mennyi vélemény van. Utáljuk egymást, harcolunk egymással, ami egyre obszcénabb és szörnyűbb. Csak a saját véleményünket fogadjuk el, vagy azét a csoportét, amelyhez tartozunk. A többiek meg az ellenség, és ez hülyeség.
Infó: Erwin Wurm. A 70th-Birthday Retrospective. Kurátor: Antonia Hoerschelmann. Albertina Modern, Bécs, Karlsplatz 5. Megtekinthető 2025. március 9-ig
Lábra kelt táskák
Erwin Wurm szobrászművésznek az Albertina Modern múzeumban látható kiállítása az alkotó több évtizeden átívelő, sokrétű művészetét mutatja be a nyolcvanas években készült műveitől egészen a legújabb alkotásokig. A hetven éves alkotó a munkáival megkérdőjelezi a szobrászat, a festészet, a fotográfia és a performansz közti határokat, illetve szeretné ha azok hatására a valóságot más szemszögből néznénk. A kiállításon láthatunk táskákat és párnákat, melyeknek emberi lába van, masszívnak tűnő épületeket, melyek szétfolynak, illetve ruhákat, melyekből hiányzik az ember.
