;

válság;buddhizmus;párkapcsolat;kiútkeresés;lelki élet;

- Kimozdulás a mélypontról - Jánoki-Kis Viktóriával lelki pokoljárásról

Kell egy kis elmélyülés, csend, ha az ember az összeomlás szélére kerül. Meditáció a kapcsolatainkról, önmagunkról: mi romlott el? Ki a felelős érte? A Csend és Zivatar című regény helyszíne egy csendtábor, ahol a tekintet befelé irányul, a szemkontaktust pedig illik mellőzni. Szerzőjét, Jánoki-Kis Viktóriát kényszerekről és az út kezdetéről kérdeztük.

A 12 novellát tartalmazó, Átlépsz velem a víz fölött című kötet két évvel az első megjelenését követően, 2023-ban már a harmadik kiadását élte meg. Az olvasói visszajelzések alapján mi a sikerének titka?

Tényleg nagyon sokan visszajeleztek, és elsősorban azt emelték ki, hogy mainak érzik a történeteket, felismerik bennük saját magukat és a környezetükben élő embereket, megérintették őket ezek az írások, és érdekesnek találták az atmoszférájukat. Kiemelték a könnyű olvashatóságot is.

A példányszámban is megmutatkozó sikerhez mennyire járulhatott hozzá, hogy 2022-ben bekerült a Petőfi Kulturális Ügynökség Kárpát-medencei Programigazgatóságának KMI 12 elnevezésű programjába? Milyen támogatást tudtak nyújtani?

Bemutatkozási lehetőséget biztosítottak, ami nekem, első kötetes szerzőként, nagyon sokat jelentett. Számos könyvbemutatót szerveztek országszerte, megjelentettek egy antológiát a program 12 szerzőjének műveivel Ha bármit lehetne címmel, és egy 40 perces portréfilmet is készítettek rólam, ami kissé zavarba ejtő volt számomra így a pályám elején, de a háromnapos forgatás nagyon jó hangulatban telt.

Végzettségét tekintve építészmérnök, ám később újságírásra adta a fejét, majd szépírói és filmforgatókönyv-írói pályára lépett. Megannyi váltás, változás. Miért?

Mindig is az alkotómunkában leltem a legnagyobb örömömet. Az olvasás mellett főleg rajzolni szerettem. Ez vitt a mérnöki pálya felé. A művészeti irányoknak a szüleim nem örültek volna, a rajztudásom viszont építészként kamatoztatható volt. Bár szerettem az egyetemet, már ott érzékeltem, hogy ez sokkal inkább kőkemény mérnöki munka, mint művészeti tevékenység. Amikor pedig egy nagy kivitelező cégnél gyakorló építész lettem, és börtönt meg gyárakat kellett rajzolnom, akkor végképp megtapasztalhattam, hogy a kreatív alkotómunka a tervezési időnek mindössze 3 százalékát teszi ki. Öt-hat év után eljutottam odáig, hogy reggelente végigsírtam az utat, míg bevezettem a munkahelyemre: belepusztulok, ha nekem ezt kell csinálnom életem végéig. Végül felmondtam. És mivel nem szeretek tétlenkedni, egy héttel később már be is iratkoztam egy újságíró-tanfolyamra. Első körben túl nagy falatnak éreztem novellát írni – habár onnantól, hogy elolvastam Márquez Azért élek, hogy elmeséljem az életemet című könyvét, sokszor eszembe jutott, milyen jó dolog lehet írónak lenni, és talán én is megpróbálkozhatnék vele. Nekiálltam hát az íráskészségem fejlesztésének. Másfél-két év újságírás után azonban valami maradandóbbra vágytam, mert a cikkek nem túl hosszú életűek, én pedig a mulandóság elleni küzdelmet tűztem ki célul: valami olyat írni, ami megmarad akkor is, amikor én már nem leszek. A két kisfiammal négy éven keresztül voltam otthon, és közben igen gyakran megírandó novellákon gondolkodtam. S amint a kisebbik is bölcsibe került, nekiálltam írni. A férjemtől egy év türelmi időt kértem, hadd tegyem próbára magam, hadd foglalkozzam most csak ezzel – és szerencsére, úgy látszik, van keresnivalóm ezen a pályán.

Olyannyira, hogy manapság már ön tart írószemináriumokat. Mit tart legfontosabb átadandónak?

A Magyar Íróképző novellaíró- tanfolyamán a saját tapasztalataim mentén próbálok valamiféle mankót, módszert adni a hallgatóknak a történetmeséléshez. Nagyon sokat beszélgetek velük a karakteralkotásról, hogy mennyire mélyen és sokrétűen át kell gondolni, meg kell tervezni egy-egy szereplőt, hogy aztán ereje, hatása legyen.

A mérnöki diploma tehát nem hátrány, csak itt a lélekkel tervez.

Sokszor mondják, igen. De a karakterek lélektani felépítettsége és a történet dramaturgiája mellett a precíz írástechnikát is rendkívül fontosnak tartom, az pedig szerintem viszonylag könnyen tanulható, elsajátítható.

Nézzük is a regényének, a Csend és Zivatarnak a főbb karaktereit: egy a feleségét gyászoló ügyvéd, Szilveszter, aki távozni készül az országból, hogy új életet kezdjen; egy háromgyermekes anyuka, Anna, aki összeomlik férje félrelépései miatt, valamint lánya, a tizenhárom éves Zoé, aki a kamaszkor megélése mellett a szülei elhidegülésével is kénytelen szembenézni. Az ő váltakozó perspektívájú sorozatából áll össze a regény. Minden szereplő élete krí­zisbe kerül. De kérdem én, Zoénak mi itt a szerepe?

A Zoé-fejezetek valójában Anna férjéről, Péterről szólnak, de emelve a tétet, az ő apai-férji attitűdjeit egy másik szereplő, a lánya szemszögéből akartam megmutatni. Így sokkal érdekesebbnek tűnt, mintha csak a feleségével szemben álló antagonistaként jelenne meg. Ugyanakkor ezzel a módszerrel meg tudtam mutatni a gyerek és a szülei közti feszültséget is, ami nagyon érdekel. Annyi válást, annyi szenvedő gyermeket látok magam körül, hogy mindenképpen foglalkozni akartam ezzel a vetülettel.

Már maguk az egyes nézőpontok is ezt a kimozdítást szolgálják? A Szilveszterre fókuszáló fejezetek egyes szám első személyben, az Anna-fejezetek egyes szám harmadik személyben, a Zoé-fejezetek egyes szám második személyben íródtak. Mi az a plusz, amit ezek a szemszögváltások létrehoznak?

Mindegyik szereplőhöz, akármelyik elbeszélői módban is, nagyon közel tartom az írói „kamerámat”. Mindegyiküket bentről beszéltetem. De egészen más dinamikával – ami nekem is segített belehelyezkedni az ő világukba. Zoé fiatalos lendülete a maga bizonytalanságaival együtt is egy dinamizmust ad az elbeszélésnek, újra és újra kimozdítva az olvasót a felnőttek dominálta cselekmény világából. Annát ugyanakkor, aki mind korban, mind családanyaként a legközelebb áll hozzám, első szám első személyben szólaltattam meg, de igyekeztem tőle is egy egészséges írói távolságot megtartani. Az említetteken túl pedig az is közrejátszik az elbeszélői nézőpontok váltogatásában, hogy szeretem a strukturált dolgokat.

Ismét az életrajzi vonatkozás… A történet cselekményéül választott buddhista szellemiségű csendtábor esetében is szerepet játszik ez, mivel nagyon is belsőséges, alapos ismeretről ad számot. Saját tapasztalat?

Igen, a regényre való felkészülés érdekében részt vettem egy nyolcnapos Vipassana elvonuláson, és ez elég hosszú volt ahhoz, hogy maradandó nyomot hagyjon bennem. Szerencsére megengedték, hogy jegyzeteljek, s az ott készült százhúsz oldalnyi kézírásos feljegyzés hatalmas segítségemre volt a regényírás közben: fel tudtam idézni azokat a bennem lezajló lelki változásokat, amelyek a tábori időszak alatt történtek, így hitelesen tudtam ábrázolni a szereplőimet a regényben. Érdekesnek és értékesnek találtam azt a közeget, noha én magam nem vagyok ennek a világnak a részese.

Anna alakja talán a legösszetettebb, egyben legambivalensebb számomra: a mélyen keresztény családanya előbb a férje hűtlenségével szembesül, majd önmagával kénytelen szembenézni, és a buddhista táborban gondolkodik el azon: lehet, hogy az egész élete elhibázott volt?

A történet középpontjában valóban Anna lelki pokoljárása áll. Folyamatosan szembesül a saját kételyeivel, és a meditációk során rá kell jönnie, hogy az állandó megfelelési kényszer bűvkörében élve teljesen megfeledkezett arról, hogy ő maga kicsoda valójában. Azért is érdekelt ez a probléma, mert a korosztályomban nagyon sok nőnél látom ezt a kóros megfelelési kényszert a munka és magánélet minden frontján. Anna már majdnem 40 éves, mire egyáltalán elgondolkozik azon, hogy jó ötlet volt-e annak idején hozzámenni a párjához. És azon, hogy mit is akar valójában kezdeni az életével. Ebben nyilván benne van egy kis életközépi válság is, de nála mindez tetőződik a hit kérdésével is, hiszen a kereszténységen túl megtapasztal valami egészen más alternatívát. A történet azonban nincs lezárva, csak egy komoly változást akartam megmutatni mindhárom szereplő esetében, egy kimozdulást a mélypontról: az út kezdetét.

A regényben, de a novelláskötetben is teret ad az örökbefogadás problémájának. Miért foglalkoztatja ez a kérdés?

A személyes környezetemben vannak olyanok, akik a kis korban való elhagyás traumájával küzdenek, és ez a személyiségükön is nyomot hagyott. Nagyon megrázó, hogy ez végső soron egy megoldhatatlan probléma, mert semmi nem olyan tragikus, mint megélni ezt a fajta gyökértelenséget, az elsődleges szülői szeretetkapcsolat hiányát. Nagyon foglalkoztat ez a dilemma személyesen és íróként is. Lehet, hogy egyszer majd szentelek neki egy regényt.

És filmíróként mi foglalkoztatja? Több rövidfilmje is elkészült a közelmúltban, az Online címűt épp a múlt héten mutatták be a szülővárosában.

A Hintaszék című produkció már nem is annyira rövidfilm a maga 40 percével, majdhogynem tévéfilm kategória. Hódi Jenő, a Budapest Film Academy igazgatója kért fel társ­szerzőül a forgatókönyvéhez, ami az ukrajnai menekültválság témájával foglalkozik. Egy a fiával élő, rasszista öregember befogad egy menekült nőt, akiről kiderül, hogy roma, és várandós is. A hármójuk konfliktushelyzetekben bővelkedő kapcsolatát mutatja be a film, ami jelenleg forgalmazót keres. A 23 perces, Online című filmet, melynek a producere is voltam, már egyedül írtam. Egy vidéki középiskolai némettanárnőről szól, aki az egyik diákjával összetűzésbe kerül az online oktatás során. El akarja tanácsoltatni az iskolából, a fiú otthonában járva viszont azzal szembesül, hogy a család súlyos mélyszegénységben él, és a testvér szellemileg sérült. Mivel a filmet egy ELTE-s hallgató rendezte, mindenhol diákfilm kategóriában nevezhettük. Tavaly nyár óta 25 nemzetközi filmfesztivált megjárt, és 30 díjat söpört be, köztük Párizsban és Rómában a legjobb forgatókönyv­írónak járó elismerést. Legközelebb a novelláskötetben szereplő, Piros fazék című írásból szeretnénk rövidfilmet készíteni.

+1 KÉRDÉS
2053 címet viseli a novelláskötete utolsó, disztópikus elbeszélése, amely egy klímakatasztrófa sújtotta Magyarországot jelenít meg. Hogy képzeli el magát húsz év múlva – talán csak nem egy hasonló jövőbeli világban?

A novella alapötletét az adta, amikor egy novemberi napon babakocsi-tologatás közben döbbenten tapasztaltam, hogy huszonegy fok van, tavaszi idő. Nem vagyok világépítő író, inkább a lélektan érdekel, de rögtön megjelentek előttem egy disztópikus Magyarország képei. Nagyon boldog lennék, ha 2053-ban még fontos dolognak számítana az, hogy az írásról beszélgetünk. Mert az azt jelentené, hogy ezek az óriási – így a klímát érintő – problémák még nem gyűrtek minket maguk alá. De nem vagyok túl optimista, és tehetetlennek is érzem magam. Gyakran érzem úgy, hogy ezzel az életmóddal, amelyet a legtöbben folytatunk, a vesztünkbe rohanunk.

Jánoki-Kis Viktória

(Tiszaföldvár, 1982) író, forgatókönyvíró; építészmérnök; újságíró. Kötetei: Átlépsz velem a víz fölött (novellák, 2021), Csend és Zivatar (regény, 2024). Rövidfilmjei: Hintaszék, Online. Két kisfiú édesanyja, Budapesten él.

Csend és Zivatar

A szerző szeptember 27-én, 18 órától dedikálja könyveit a 29. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon a Millenárison, a Magyar Napló Kiadó 9-es standjánál.