Heves megyében nőtt fel, egy Eger melletti kétezer lelkes faluban, Kerecsenden. – A szüleim nagyon korán elváltak, majd lett egy nevelőapám, aki művészettörténész volt, így általa közel kerültem a művészet világához. Az érettségi előtt számomra nem is volt kérdés, hol tanulnék tovább, mivel csakis ilyen irányba akartam menni – meséli Sivák Zsófia. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfia szakán tanult tovább, ahol hamar felismerte, hogy különbözik a szaktársaitól, mivel ő szűkös körülmények közül érkezett.
– Gyerek- és tinikoromban fel sem tűnt, mennyire szegények vagyunk. Az egyetemen és más alkotói körökben viszont rájöttem, hogy a nagy többség a középosztályhoz tartozó, privilegizált rétegből jött, ami nagyon más, mint amiben én felnőttem. Ezért is adtam bele mindent, hogy profi legyek, és hogy pénzt gyűjtsek, mivel a fotózás elég költséges szakma.
Kerencsendi utcamozi
Már a kezdetekben is a valóságot akarta dokumentálni, ezért a falujában kezdte fotózni a lakókat. – Fiatalon is az volt a kedvenc unaloműző elfoglaltságom, hogy állok a konyhaablakban, és nézem, ahogy mennek az emberek az utca végébe, a kisbolt felé – mondja Zsófia, hozzátéve, a településen főleg a fizetésnapokon pörgött fel az élet. – A férfiak vették a feleseket, aztán felborult egy bácsi a biciklivel, az utca másik végén meg nyolc gyerek csüngött az anyukán. Aztán valahol egy telefonból megszólalt a mulatós, és egy csapat tinédzser kezdett el táncolni. Úgyhogy én moziztam.Első körben a családja hétköznapjait kezdte el fotózni.
– A mi házunk egy elég romos épület, és mivel általában nem volt pénzünk, mindent magunk oldottunk meg vagy tákoltunk össze. Mi festettük ki a falakat, és a haverjaink bútoraival rendeztük be a házat.
Mindennek persze volt egy bája és mesés hangulata, amibe kiskoromban mindig belemenekültem. Gyerekként például nem voltak drága játékaim, de ugyanúgy élveztem sárból várat építeni. A nevelőapám meg egyszer hozott ponyvát, amit felszögeltünk a falra, és az lett a bunkerem – meséli Zsófia.
A fotókon tehát a család tűnt fel hétköznapi helyzetekben – az anya a kertben a haját festette, az apa a kanapén pihent az összegyűjtött tárgyai mellett. A hasonló életképek szokványosak voltak számára, de amikor megmutatta azokat az egyetemen, a tanárai figyelmét is felkeltette. – Az otthonomról készített fotók után tovább akartam lépni, ezért a falu cigánytelepén kezdtem el fotózni egy roma családot, akikkel egy buszmegállóban ismerkedtem össze. Így született meg a Józsiék című sorozat, melynek képein a két szülő és öt gyerekük életét mutattam be, ahogy a házukban pihennek, vagy épp dolgoznak valamin.
Ám Zsófia hamar felismerte, hogy szociofotót készíteni nehéz, mivel az ember könnyen ábrázolhatja a témáját sematikusan, ahogy az más alkotók képein is megjelenik – például kisgyereket koszos ruhában az utca közepén vagy a ház udvarán. – A fotós gyakran a legjobb szándéka ellenére is azokat az aspektusokat hangsúlyozza ki, mellyel olyan sztereotípiákat erősít, amiket jobb esetben lebontani kéne.
