„Én ezeknek az embereknek nem tudom megmenteni az életét”

Heves megyében nőtt fel, egy Eger melletti kétezer lelkes faluban, Kerecsenden. – A szüleim nagyon korán elváltak, majd lett egy nevelőapám, aki művészettörténész volt, így általa közel kerültem a művészet világához. Az érettségi előtt számomra nem is volt kérdés, hol tanulnék tovább, mivel csakis ilyen irányba akartam menni – meséli Sivák Zsófia. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfia szakán tanult tovább, ahol hamar felismerte, hogy különbözik a szaktársaitól, mivel ő szűkös körülmények közül érkezett.

– Gyerek- és tinikoromban fel sem tűnt, mennyire szegények vagyunk. Az egyetemen és más alkotói körökben viszont rájöttem, hogy a nagy többség a középosztályhoz tartozó, privilegizált rétegből jött, ami nagyon más, mint amiben én felnőttem. Ezért is adtam bele mindent, hogy profi legyek, és hogy pénzt gyűjtsek, mivel a fotózás elég költséges szakma.

Kerencsendi utcamozi

Már a kezdetekben is a valóságot akarta dokumentálni, ezért a falujában kezdte fotózni a lakókat. – Fiatalon is az volt a kedvenc unaloműző elfoglaltságom, hogy állok a konyhaablakban, és nézem, ahogy mennek az emberek az utca végébe, a kisbolt felé – mondja Zsófia, hozzátéve, a településen főleg a fizetésnapokon pörgött fel az élet. – A férfiak vették a feleseket, aztán felborult egy bácsi a biciklivel, az utca másik végén meg nyolc gyerek csüngött az anyukán. Aztán valahol egy telefonból megszólalt a mulatós, és egy csapat tinédzser kezdett el táncolni. Úgyhogy én moziztam.Első körben a családja hétköznapjait kezdte el fotózni.

Mindennek persze volt egy bája és mesés hangulata, amibe kiskoromban mindig belemenekültem. Gyerekként például nem voltak drága játékaim, de ugyanúgy élveztem sárból várat építeni. A nevelőapám meg egyszer hozott ponyvát, amit felszögeltünk a falra, és az lett a bunkerem – meséli Zsófia.

A fotókon tehát a család tűnt fel hétköznapi helyzetekben – az anya a kertben a haját festette, az apa a kanapén pihent az összegyűjtött tárgyai mellett. A hasonló életképek szokványosak voltak számára, de amikor megmutatta azokat az egyetemen, a tanárai figyelmét is felkeltette. – Az otthonomról készített fotók után tovább akartam lépni, ezért a falu cigánytelepén kezdtem el fotózni egy roma családot, akikkel egy buszmegállóban ismerkedtem össze. Így született meg a Józsiék című sorozat, melynek képein a két szülő és öt gyerekük életét mutattam be, ahogy a házukban pihennek, vagy épp dolgoznak valamin.

Ám Zsófia hamar felismerte, hogy szociofotót készíteni nehéz, mivel az ember könnyen ábrázolhatja a témáját sematikusan, ahogy az más alkotók képein is megjelenik – például kisgyereket koszos ruhában az utca közepén vagy a ház udvarán. – A fotós gyakran a legjobb szándéka ellenére is azokat az aspektusokat hangsúlyozza ki, mellyel olyan sztereotípiákat erősít, amiket jobb esetben lebontani kéne.

Kocsmákban az élet

Zsófia egy év fotózás után változtatott a hozzáállásán: a roma családnak azon pillanatait kezdte elkapni, amikor valami érzéki vagy rendhagyó történik: például az egyik kisfiú átöleli a család malacát, vagy Józsi beöltözik Mikulásnak. A képeket aztán beküldte a Magyar Sajtófotó-pályázatra, és maga is meglepődött, hogy megnyerte a Társadalomábrázolás kategória első díját, és ő lett a harminc év alatti legjobb fotóriporter. – Azért is döbbentem meg, mert semmi közöm nem volt a sajtófotóhoz, még a sorozat készítése közben sem nagyon tudtam, mit csinálok.Később nem is vágyott arra, hogy fotóriporter legyen, helyette az alanyait beállította a képein, majd erős vakuval fotózta le őket, amivel szándékoltan művi hatást keltett. Egy sorozatában például országszerte keresett roma ünnepségeket és esküvőket. Volt, hogy egy állványra rögzített viaszosvásznat, amely előtt lefotózta az alanyait.

– Szerettem volna a valóságos ábrázolásnál maradni, de távolodni is akartam attól – mondja Zsófia, aki aztán sorra járta Heves kocsmáit, hogy megörökítse az enteriőröket és a benne ülő közönséget – ami olykor csak néhány embert jelentett. Mindezt azért tartotta fontosnak, mert ezek az ivók egy letűnő korszakot jelképeznek számára, mivel több közülük bezár, egyeseket pedig csak a nyugdíjasok látogatják, a fiatalok csupán néha tévednek be. Az Áraink forintban értendők című sorozat fotóin ezért egyszerre kaptak fontos szerepet az enteriőrök, a zöldre vagy sárgára festett falak, a művirágok, a tájképek, a jellegzetes műanyag székek, illetve a benne ülő személyek, akiknek az adott helyszín még mindig fontos találkozási pont.

Balaton mint vallomás

– Sok évemet vette el Kelet-Magyarország dokumentálása, ami számomra művészetterápiás folyamat is volt, hogy képeken dolgozzam fel azt a környezetet, ahonnan érkeztem. A diploma után viszont másfelé kanyarodott az életem, mivel elkezdtem reklámokban, filmekben és luxusszállodákban alkalmazott fotósként dolgozni – meséli Zsófia. Bár továbbra is fényképezte Heves megye helyszíneit, már nem érezte azt a hajtóerőt, mint korábban.

Egy éve ezért témát váltott, Kelet- helyett Nyugat-Magyarországot fotózza, pontosabban a Balatont, de nem éppen úgy, ahogy azt a képeslapokon megszokhattuk. Zsófia munkáin ugyanis sehol egy romantikus naplemente, a Badacsony látképe vagy a strandokon pihenő nagy tömegek, hanem a tónak azon oldalát mutatja meg, melyet az ember már éjszaka a parton állva tapasztal, vagy augusztus 20-a után, amikor a nyaralók többsége már elment.

– A Balatont fotózni azért nehéz, mert ott a keleti régióhoz képest minden nyugalmasan zajlik. Nyilván sokak tudatában még létezik az egykori, nosztalgiára hívó, SZOT-üdülős hangulat, de a Balatonon az utóbbi időben már egy teljesen új világ kezd kibontakozni. Másrészt nehezen tudom a hely atmoszféráját megfogni, hiszen nincsen hozzá kötődésem, mi a szüleimmel nem jártunk oda nyaralni, soha nem voltam ott gyerekkoromban. Nincs is olyan élményem, hogy együtt a család a víz partján, hogy ülünk a vízibiciklin, a szálláson anya lefőzi a kotyogós kávét, miközben megy le a nap.

Zsófia szerint az új képsorozata ezért nem is annyira a Balatonról szól, hanem sokkal inkább róla. A fotók is karcosabbak, az alanyok beállított, megvilágított pózokban állnak, az összhatás pedig inkább a divatfotókat idézi, mivel egyre inkább hat rá a megrendezett képek világa, melybe az utóbbi években belekóstolt. Tehát marad a valóságnál, de fél lábbal a fikció mezejére lép.