1956. október 24-ét írtak. Édesapját ezen a napon lőtték le, amikor elszámolásra igyekezett a Rico Kötszergyárba. Pedig Dömök Gábor figyelmeztetett a rádióból: akinek nincs halaszthatatlan dolga, maradjon otthon. Dömökkel később évtizedekre kollégák lettek. A híreket 1964 és 1995 között hallotta a közönség Pármai Évától. A nyugalmazott rádiós magánkiadásban tárta a nyilvánosság elé életének gyermekkori élményeit, és a rádiós évtizedek szubjektív, a történelem sodrásában megélt emlékeit. Ataluti címmel mutatta be a Magyar Újságírók Országos Szövetsége.
Bartl néni hőstette
Ataluti! – kiáltotta be kétéves kislányként Éva egy rákosszentmihályi kőkerítésre felcsimpaszkodva egy elhagyatott villaház lehúzott redőnyei felé. Ezt a piacról jövet minden alkalommal megtette. Soha nem derült ki, mi volt a mondandója, lehetett jelentéktelen megfigyelés, de 1942-ben már mélyen beégett szorongásokat is megélhetett.
– Egyszer Rinhoffer bácsit elvitték. Csupa szív ember volt, mindig kaptam tőle egy szem málnacukorkát. Kár volt azért elvinni, mert nem szerette a sárga csillagot
– idézi Éva, miként élte meg a magyar történelem talán legsötétebb korszakát. Akad néhány, de olyan időszak nem sok, ahol az állam és a lakosság egy része fordult a polgárai ellen, százezerszám küldve vágóhídra őket.
A háborúban lebombázták a házukat. A szomszédok pincéjében laktak. Éheztek. Egyik reggel katonák törték be a pinceajtót. „Fasiszti?” kiáltással törtek előre, puskájukkal feldúlva mindent. Amikor visszajöttek, szuronyukkal néhány asszonyra böktek, köztük Éva édesanyjára, noszogatva őket felfelé. Erre Bartl néni hatalmas pofont kevert le a kislánynak, aki sírva rohant az anyjához. A katonák leengedték a fegyverüket, és kimasíroztak a pincéből.– Megmentettem az életüket – mondták akkor nekem –, elmaradt a malenkij robot. Pedig Bartl néni volt a hős. Nem tudni, honnan merített erőt az óriási pofonhoz a tehetetlen, vézna, öreg testéből-lelkéből.
Éva apja megjárta a Don-kanyart, de hazajutott. A magas, fekete, szigorú szemű erős ember helyett egy beesett arcú, megfáradt szemű öreg nézett vissza rá a kórházban. Vézna karjával sírva akarta magához ölelni Évát, aki félt az idegentől. A hangja viszont már az apjáé volt. A Kresz Géza utcába költöztek.
– Egy Hecht Manó nevű bácsiról nekem egy manócska jutott eszembe, de a szüleim intettek, ne legyek tiszteletlen, mert az a vendégség, ahol jártak, nem volt jó nekik
