;

szerelem;kutyák;barátság;

Bella bánatos – megszokta, hogy állandó társaság van körülötte

- Papp Sándor Zsigmond: Kutyák, barátok, szerelmek

Régebben egyszerűbb volt. Már akkor meglett az összhang, ha ugyanazon zenéért rajongtunk, ha megfogott ugyanazon film ugyanazon kulcsjelenete (amikor a fiú megcsókolta a lányt, vagy bosszút állt mindenkin), ha hasonló álmokat kergettünk hasonló hasztalansággal. Ezekből barátságok lettek, hol erősebb, hol gyengébb kötelékek, és élveztünk, hogy egy vérből valók vagyunk. Aztán a filmek bonyolultabbak lettek, egyre ritkábban hallgattunk közösen zenét, az álmainkat pedig félénken megtartjuk magunknak.

Viszont nem értek egyet azzal az állítással, hogy harminc vagy negyven felett már nem lehet barátokat szerezni. Csak többismeretlenessé vált az egyenlet. Már nem elég, ha két ember között megvan az összhang, mert máris ott a család, feleség és gyerek, s ha még ez sem elég, akkor még jön a kutya is. És ha ebből, csak egy helyen hibázik a kémia, akkor máris borul minden. Mert hiába egyezünk jól mi, felnőttek, ha a gyerekek például unatkoznak egymás társaságában, vagy épp képtelenek egymással játszani. A barátság lehetősége hamar szertefoszlik, ha tízpercenként kell berohangálni a gyerekszobába és kezelni az épp aktuális drámát. Lehet, hogy ezt mások túl demokratikusnak találják, hiszen a gyereknek az a dolga, hogy alkalmazkodjon a felnőttekhez, de nálunk Dusinak is van szavazata e tekintetben. Tehát ha ő nem akar valahova menni, valakikkel együtt szórakozni, akkor azt figyelembe vesszük. Hosszú távon mindenki így jár jól, egyrészt, mert a kényszerű együttléteknek savanyú a gyümölcse, másrészt pedig saját akarattal és véleménnyel bíró gyerek előállításában vagyunk érdekeltek. Még ha ez több macerával is jár.

A helyzetet tovább színesíti, ha egy kutya „szempontjait” is figyelembe kell. Esetleges inkompatibilitás esetén ugyanis megint csak a mi gondjaink szaporodnak, hiszen folyton figyelni kell őket, parancsszavak repkednek a levegőben a néma szentségelések között, ez pedig enyhén szólva is hátráltat mindenféle lelki kibontakozást. Bár talán ez majd áthidalható lesz, ha Bellát büntetlenül otthon lehet majd hagyni. Egyelőre messze nem tartunk itt, az immár hat hónapos kutyánk azt már lassan megszokta, hogy egyikünk-másikunk rövidebb vagy hosszabb időre eltűnik, de így is minden egyes alkalommal, amikor valamelyikünk kilép a házból, kész tragédia zajlik le, dél-amerikai szappanoperákat idéző hangokkal. A szobatisztaság szempontjából annak nagy volt az előnye, hogy otthonról dolgozunk a nejemmel, így bármikor le tudtuk vinni, viszont megszokta, hogy állandó társaság van körülötte, a gazdik (egyszerre) sosem tűnnek el. Ráadásul még ma is úgy tud örülni a visszatérőnek, mintha az hónapokig tartó kalandozásból érkezett volna meg, holott csak a szemetet vitte le. Már készülünk rá, hogy pár percig lemegyünk mindhárman a ház elé, hogy elkezdjük szoktatni őt a természetes egyedülléthez, a magány furcsa, de olykor örömöket is hozó érzetéhez. Persze miután elpakoltunk minden cipőt, zoknit, ruhát, meg ami egy kutya számára rágható.

Addig is viszont, ha társasági életet élünk, visszük magunkkal. Azt már látjuk, hogy többnyire a fiatalabb, játékosabb kutyákkal jön ki, az öregebbekkel és tunyákkal nem tud mit kezdeni, bár őket is próbálja mozgásra bírni egy-két jól irányzott harapdálással és csaholással. Már sok ilyen „kutyabarátunk” van, de a legizgalmasabbal, egy londoni apától immár Bécsben született marketinges sráccal, aki egy igazi angol osztrák identitással, mégis megszakadt a beszélgetés, mert az ő masszív fekete labradorja úgy döntött, hogy többet nem kér Bellából. Mint mondta, vélhetően a kiherélés változtatta meg Bruno hangulatát, az addigi játékos, tettre kész fiatalból morgós, magának való „vénember” lett, aki Bellában talán az egykori ifjúságát látja viszont, és ez igencsak frusztrálja. Jól haladunk viszont azzal az etióp hölggyel, akitől olykor leckéket veszek a dallamos amhara nyelvből, bár túl sok szót még nem tudtam megjegyezni. A barátságot szinte predesztinálta, hogy az ő kilenc hónapos golden retrieverét is Bellának hívják, bár ez olykor okoz némi zavart az erőben, amikor a magunkét próbáljuk egzecíroztatni és a másik reagál.

Nekem sajnos nem maradtak évtizedeket átölelő barátaim. Talán a két ország- és számtalan városváltás lehet ebben a ludas, meg az is, hogy nem vagyok túl jó a kapcsolatok menedzselésében. Némi csodálattal nézem a nejem, aki olykor fél- vagy egész órákat is képes beszélgetni a maga barátaival telefonon. Nekem ez eddig csak akkor jött össze, ha épp beütött vagy távozott a szerelem, és gondozni kellett a szívsebeket. Az én barátaim egy-egy korszakom meghatározó szereplői voltak, aztán kikoptak, vagy bűnös módon én hagytam kikopni őket. Egyelőre szerencsém van, mert mindig jöttek újak, és ha a hetvenöt éves anyámnak az idősek otthonában is sikerült új barátnőt szereznie, akkor talán még rejlenek bennem is tartalékok. Sosem mondtam nekik, mert valahogy megbújtak a szerelmek, menyasszonyok és feleségek árnyékában (a kutyákról nem is szólva), de nélkülük csak csupasz váz lennék. Egy meg nem festett kép a sors emlékezetében.

Tapasztalatunk szerint a zsarnokság legbiztosabb fokmérője a viccek elszaporodása. Amikor már az igazi irodalom is az asztalfiókban vár jobb időkre, a szájról szájra adott viccek tartják ébren a reményt.