Hazafias gyerekkorom volt nekem is, mint minden velem egyidős kisfiúnak és kislánynak az ötvenes években. A magyarra is lefordított román himnusszal kezdődtek az elemista olvasókönyvek: „Áldunk, büszke Románia, szép honi föld”. A román nyelvkönyv első leckéjének is az volt a címe, hogy: Patria noastră este frumoasă. Tehát: Szép a mi hazánk. Mivel kötelező tárgy volt ötödik osztálytól az orosz, természetesen az első fontos mondat a tankönyvben valahogy így hangzott: Násá rogyiná krászivájá. Oroszul is szép volt a hazánk. Latint is tanultunk kilencedik osztálytól a hatvanas években, és mondanom sem kell, latinul is megtudhattuk ugyanazt: Patria nostra pulchra est. Ha már ennyi nyelven dicsérték nekünk a haza szépségét, ki merte volna vitatni ezt akkoriban. Csak valamivel később töprengtünk el azon, hogy rendben van, szép a haza, de valójában melyik is. Egész Románia? Vagy csak Erdély? Esetleg Magyarország? Bár Magyarországra sohasem hazaként, nem is anyaországként gondoltunk, hanem valamiféle elvesztett, de egyszer talán még visszanyerhető édenkertként.
Keserves dilemma ez annak, akit kisebbségi sorsra ítéltek, én sem az „itt a haza, hol a haza” kérdését akarom most megválaszolni, mert ebbe már sokaknak beletört a bicskájuk. Legfeljebb az tudnám megmondani, hogy szerintem hol is lehetne, milyen is lehetne majdan a haza. Ezúttal viszont a kisajátításról szeretnék beszélni, nem először egyébként. A szavak kisajátításáról. A nyelv elrablásáról. Itt van például az a szó, hogy patrióta. Döbbenten látom, hogy nem sok van hátra, és ezt is törülnöm kell a szótáramból, mint egykor a hazát. Majd előbb-utóbb azt is, hogy kultúra. Vagy művészet. És így tovább. Hiszen a gyerekkori hazadömping után meglehetősen sok időnek kellett eltelnie, amíg egyáltalán írhattunk vagy beszélhettünk arról, hogy nem többlet, hanem hiány van mifelénk hazából. Mint ahogy sokáig üres maradt nekem ez az idegen szóból magyarrá lett, szívhez szóló kifejezés is, hogy: patrióta. Illyés Gyula szerettette meg végül velem, amikor úgy fogalmazott, hogy a patrióta jogot véd, a nacionalista jogot sért. Aztán lassan-lassan eltűnt ennek a meghatározásnak a pátosza is azzal, hogy olyanok döngetik a mellüket patriótaként, akik csupán nacionalisták, nem igazi hazafiak. Sem itt, sem ott. Sem Romániában, sem Magyarországon. Meg aztán még azelőtt, réges-régen tulajdonképpen, a Ceaușescu-diktatúrában, a giccsparádék, a grandiózus tömegfelvonulások korában éppen az tűnt el az életünkből, amit lépten-nyomon ránk akartak erőltetni: a pátosz. Csak egy-egy vicc vagy tisztító erejű, nevettető poén maradt abból a fennkölt eszméből, hogy patrióta. Ami mellesleg románul is patriot.
Tapasztalatunk szerint a zsarnokság legbiztosabb fokmérője a viccek elszaporodása. Amikor már az igazi irodalom is az asztalfiókban vár jobb időkre, a szájról szájra adott viccek tartják ébren a reményt. Azt hiszem, semmitől nem félnek jobban a diktátorok, mint a nevetéstől. A végén már a viccről is vicc született azokban az években. Valahogy így: viccverseny van Bukarestben, részt vesz János bácsi is. Még hazatérése előtt híre megy a faluban, hogy második díjat kapott. A fél falu kimegy a fogadására az állomásra. Megérkezik, gratulálnak neki, kérdezik, mit kapott a második díjért, János bácsi? Én egy színes televíziót. Ez igen! És az első díjas mit kapott? Hát ő bizony három évet. Vicc lett a patriotizmusból is a rendszerváltás előtt, a hatalom által kisajátított, cukormázzal leöntött kifejezést úgymond visszavette a nép. Ugyanis akkoriban a hentesüzletekben szinte semmit sem lehetett már kapni, exportáltak minden sertés-, marha- és baromfihúst. Amit csak lehetett. Önállósulni próbált a Ceaușescu-rezsim, erőltetett ütemben visszafizetni az államadósságot, és autarchikus gazdaságot kialakítani. Nem volt élelmiszer, nem volt meleg víz, nem volt fűtés sem sokszor. Nem volt üzemanyag, egyik vasárnap a páros, másik vasárnap a páratlan rendszámú gépkocsik közlekedhettek. A hentesnél a pult mögött többnyire csak disznókörmök lógtak a kampókon sorban, úgy látszik, ezt az egyet nem sikerült eladni külföldön. Így aztán megszületett a kérdés, és szájról szájra terjedt: hogy hívják a disznókörmöt Romániában? A válasz: patriótáknak. Hazafiak, akik nem voltak hajlandók elmenni az országból. Pedig akkor már ment majdnem mindenki, ha tehette.
Sorolhatnám még, miképpen veszítettük el egymás után sok fontos szavunkat, de azt hiszem, ez a példa is eléggé beszédes. Mi tagadás, szorongva figyelem, hogy ez nemcsak a múlt, hanem itt-ott már ismét a jelen, és ha nem vigyázunk, a jövő is. Szörnyű, amikor eloroznak tőled egy-egy szót. Magyarázkodnod kell, ha éppen használod valamelyiket. Például azt, hogy nemzet. Vagy azt, hogy magyar. Mert állítólag nem mindenki tartozik a nemzethez, csak aki szolgálja az éppen regnáló ideológiát. És nem is mindenki magyar, aki magyarnak tartja magát. Ismét a nyelvújítás korát éljük. Pontosabban annak paródiáját. Valamikor a kilencvenes években Romániában törvénnyel tiltotta meg a parlament, hogy a pártok kampánycélokra használják a nemzeti színeket. Nemcsak a román trikolórra, hanem más nemzeti lobogók színeire is vonatkozott ez. Úgy éreztük akkor, hogy mindez tulajdonképpen ellenünk irányul, hiszen több évtizedes tiltás után fontos törekvésünk volt a piros-fehér-zöld akadálytalan használata, és mi tagadás, bár sok minden változott azóta, a zászlóhasználat még ma is állandó konfliktusforrás. Viszont utólag nézve az a bizonyos törvénycikkely nem sok eredménnyel ugyan, de egy valóban megszívlelendő játékszabályt próbált bevezetni: egyetlen politikai párt se sajátíthassa ki a nemzeti érzelmeket, és ne élhessen vissza velük választási célokkal. Fogalmam sincs, érvényben van-e még ez a kampányszabály, de akár igen, akár nem, nyilván nem politikai, hanem morális kérdésről van szó, és szamárság azt képzelni, hogy ezt törvénybe lehet foglalni. Törvény arról, hogy ki az igazi magyar vagy román? Ki az igazi patrióta? Alkotmányba foglalni a haza fogalmát? Vagy azt, hogy mi a nemzet? Nyilván semmi értelme. Ezzel szemben talán be kellene írni minden etikai kódexbe, hogy a szótár mindenkié.
A politikai pártok megpróbálhatják egyik vagy másik ideológiát kisajátítani. Néha sikerül, máskor nem. Erről is szól a politika. Viszont közös társadalmi, nemzeti, vagy éppenséggel európai értékeket einstandolni nem lehet. Illetve lehet, de ez már másról szól, nem programok versenyeztetéséről. Az én nemzedékem a koreai típusú ünnepségektől, grandiózus fáklyásmenetektől, katonai parádéktól, díszfelvonulásoktól megcsömörölve érkezett el a rendszerváltásig, és ma is érzékenyek vagyunk arra a hazug kommunikációra, amely a színekből csak a rózsaszínt, az év napjaiból csak az ünnepeket veszi számításba. Úgy tűnik, ma a hatalommegtartás legfontosabb eszköze ismét a szemantika. Ha mi diktáljuk a szavak jelentését, nem csupán a nyelv lehet a miénk, hanem a választók szimpátiája is. Így van ez az új EP-frakcióval, amelynek hangzatos elnevezése Patrióták Európáért. Ami ugye azt sejteti, hogy csakis az a patrióta, aki beáll ebbe a frakcióba.
Az RMDSZ, majd a Fidesz egykori európai parlamenti képviselője, Tőkés László, aki annak idején EP-alelnök is volt az Európai Néppárt színeiben, nemrég Tusnádfürdőn meg is biztatta az RMDSZ politikusait, hogy a magyarországi kormánypártokhoz igazodva álljanak át mielőbb, és legyen patrióták. Micsoda giccs ez is, gondoltam akkor: patrióták pátria nélkül.
Legalábbis még mindig tisztázatlan, hogy mit vallunk mi hazánknak. Egyelőre patrióták nehezen, legfeljebb lokálpatrióták lehetünk teljes meggyőződéssel. De a lényeg mindenképpen az, hogy jó helyen van az erdélyi magyar képviselet ott, ahol van immár harmincegy éve, ha az Európai Néppárt egyik elődjét, az Európai Demokrata Uniót (EDU) is beleszámítom. Igen, beismerem, 1993 tavaszán győzött meg engem Antall József miniszterelnök egy négyszemközti beszélgetésen, hogy lépjünk be, segíteni fog nekünk az EDU budapesti kongresszusán szeptemberben. Kételyeim voltak, nem akartam elkötelezni az erdélyi magyar politikát egy bizonyos ideológia mellett. Ő viszont nagyon pragmatikusan azzal érvelt, hogy ez egy viszonylag középen álló, nem egyetlen ideológiájú, bár persze inkább konzervatív szövetség, és mindenképpen szükségünk van arra, hogy erősebb legyen a hangunk Európában. Megegyeztünk, és miután ezt otthon az RMDSZ országos vezetőségében is végigvitattuk, majd megszavaztuk, szeptemberben Helmut Kohl és Jacques Chirac támogatásával fel is vettek minket az EDU-ba. Kérhettük volna a felvételünket abban az időben még az EUCD-be, az Európai Kereszténydemokrata Unióba is, amely viszont csakis kereszténydemokrata szövetség volt, de ezt az RMDSZ liberális platformja határozottan ellenezte, és én nem erőltettem, mert egy etnikai pártnak csakis akkor van szerintem létjogosultsága – és jövője –, ha belső sokszínűségét megőrzi. Úgy vélem, ennek ma is így kellene lennie, de ahogy látom, újabban nem errefelé igyekszik az erdélyi magyar politika.
Apropó giccs! Lehet giccs egy szó is. Egy vélemény. Egy politikai kampány. És még mennyi minden! Mekkora giccs volt 2021-ben a budapesti augusztus 20-i ünnepség. Nemzeti giccs. Patrióta giccs. Szégyenkezve néztem a televízióban, ahogy félmeztelen „gályarabok” vontatják kerekeken az irdatlan turulmadarat. Emese álmát ily módon megjeleníteni felért az idei párizsi olimpia megnyitójával, erotikus többértelműségében is. Mégis mekkora különbség!
A turulmadárból giccs lett, míg a párizsi rendezvény egy zseniális performansz volt mindenképpen. Nem patetikus tömegdemonstráció, hanem a művészetek városához méltó groteszk felvonulás. Hát tényleg nem vesszük észre, hogy így is fel lehet lépni mindenféle ízlésdiktatúra ellen?
Hogy az Egyesült Államok több száz fős küldöttsége hatalmas hajóban siklik a Szajnán, és az egyik legkisebb ország, talán Benin alig négy-öt sportolóból álló delegációja egy kis csónakból integet vidáman? Nem sértetten, hanem derűsen. Azok a világ minden részéből összegyűlt sportolók többet értettek a művészetből, mint a sok felháborodott kommentelő. Ők talán még olvasták vagy látták Shakespeare-től a Szentivánéji álmot. Vagy ismerik Arisztophanészt. Esetleg Dantét. Mint ahogy bizonyosan nem tud minderről semmit az a kalotaszegi református lelkész, aki nyomdafestéket nem tűrő trágársággal mocskolta a megnyitót, és papi palástját felfröcskölve taposta sárba az egyik legfontosabb keresztény értéket, a toleranciát. Holott talán éppen ez akart lenni annak a párizsi napnak a legfőbb üzenete, hogy hajón vagy csónakon, sokfélék sokféleképpen, de egy irányba igyekszünk mindannyian. Nem ártott volna meghallani ezt az üzenetet.
Nem volt ez kifogástalan produkció persze, érződött rajta itt-ott az újítás lámpaláza. Ami például nem igazán tetszett nekem: az élő közvetítés zsúfoltsága, a helyszínek túl gyors váltogatása, a széttöredezett ritmus. De csak ennyi. Egyébként végre egy olyan olimpiai megnyitó, amely eltért az iskolai tornaünnepélyek rutinjától, és igazi karneváli kavargást produkált. Az is lehet, hogy sokan éppen ettől hökkentek meg. Háborús időkben, amikor a rakétákat is Patriotnak nevezik, a fékevesztett olimpiai jókedv akár baljóslatú is lehet. De hátha nem az! Hátha csak a művészet győzelme a giccs fölött. Avagy a szemantika felszabadítása. Végül is leginkább a patrióta Illyés Gyula hajdani Párizsát idézték számomra ezek a zuhogó esőben, áttetsző esernyők alatt is optimista fiatalok.
