Emily most még ott ül Sydney-ben, egy besötétített színházteremben, és várja azokat, akik a Time to Live (Ideje élni) oldalon regisztrálva pénzt adnak az idejéért. A háta mögött giga nagy számlapos óra jelzi a könyörtelenül lepergő másodperceket. Belépés előtt egy videóból az emberek megismerhetik azt az Emilyt, aki még makkegészséges, napi tíz kilométereket fut, stramm katonanő, épp készül férjhez menni élete szerelméhez. Most sem mondanánk meg róla, hogy túl van több kemoterápián és sugárkezelésen, a bal szemére már nem lát, agydaganata a végstádiumba ért.
Például mert most hosszú, barna haja van. Akiket én láttam a rákkal viaskodni, azoknak ez ment el először. Apukám szakálla is elmúlt, pedig milyen büszke volt a kossuthosan államférfias arcdíszére. A maradék haját velem vágatta le, közben noszogatott, ne piszmogjak, mert lehet, hogy most csinálom utoljára, aztán úgyis „megszabadulok”. Az utolsóra is emlékszem: a hajának és a bőrének is fura tapintása és édeskés szaga volt, talán a morfium miatt, amivel addigra mindene át volt itatva.
Miután apám megkapta a verdiktet, még volt másfél jó éve, csak hogy utána egész pályás letámadással üsse le a lábáról a lappangó betegség. Stramm férfi volt, alig hatvan, friss és fitt, nulla káros szenvedéllyel. Már vagy harminc éve leszokott a cigiről is, ami fiatalon éppoly jól állt neki, mikor peckesen támasztotta a menő új, piros Zsiguliját, akár a feketekávé-illat. Mindig hordott magával kávét, a kis termosz vele maradt az éjszakai műszakokkal eltelt szállodaportási életéből. Én közben megint az ő házában, csak már az alsó szinten laktam, különválás után, két gyerekkel. Nála akadt menedékünk, és neki végre teljesült az álma a többgenerációs családi otthonról. Ha néha napokig nem is találkoztunk, külön bejáratokon közlekedve, reggelente fentről mindig éreztem a kotyogósban frissen lefőtt kávé illatát.
Most is ugyanott, jóformán a két kezével, még az ereje teljében épített családi házban lakom, ami egyszerre áldásos gondoskodás és nehéz örökség. Például a gyümölcsfáit rögtön hagytam galádul elburjánzani, pedig több évtizednyi munkát fektetett abba, hogy vízszintesre fazonírozzon minden egyes ágat minden merőlegesre metszett törzsön.
Kordonkertészet – így hívta ezt az én ízlésemnek túlságosan agresszív hobbit, ahogyan az ember leuralja a természetet. És amiből lehet sejteni a gyermekkoromat, szintén kevés lehetőséggel a szabad növekedésre, kamaszként már vérmes kordonbontásokkal.
Párhuzamos felnőttkorunkra, amikor már én is szülő lettem, ő meg a gyerekeim számára csak „a világ legjobb nagyapója”, a fontos dolgokban megbékéltünk. Mint a kétféle gyümölccsel ojtott fa, amelynek egyik fele kék szilvát, a másik sárga ringlót terem. Rokonfélék, bár aligha lehetnének különbözőbbek, de a gyökerük s a törzsük is kényszerűen egy. Nem volt magától értetődő szimbiózis, különösen miután apám csak munkában tudott pihenni is, és mindig hajtott minket valami tennivalóval. Mikor utoljára láttam, épp a sárgabarackot kellett leszedni az öreg barackfáról, ami aztán soha többé nem termett, de ez egyszer még az összes erejét kiadta magából. A vele egyazon nyáron az élettől elköszönt faóriást csak jóval később, küzdelmes lelki-fizikai munkával tudtam az akkorra már kiskamasszá cseperedett fiam segítségével kivágni, majd termetes gyökerét kiásni-kiemelni az agyagos földből. Ember méretű kráter, földbeli űr maradt utána, mint apám után.
A barackkal aztán elküldött az anyukájához, hogy a nagyi lekvárt főzzön belőle, de legfőképp is pálinkát. (Bödőcs Tibor nem hiába a földink, mély-zalai zsánerképeit mintha az én pereputtyomról pingálná.) Ennek az idén épp tíz éve, és néha még látom apámat az ajtóban, a kisszékén ülni, zsebrádiót hallgatva, szúdokut fejtve, amikor kitolatok. Másnap még felhívtam, hogy sikerült végre a nagypapi melletti sírhelyet megváltani, a gameszosok hajlandók kivágni az öreg fenyőt, mire megkönnyebbülten elköszönt, és többé nem vette fel se a mobilt, se a vezetékest. Hogy ő rendezte így, vagy a jóisten, hogy éppen akkor egyedül legyen, nem tudhatjuk.
Előtte éveket éltünk úgy, hogy hol közelebb jött, hol távolba tűnt a vége. Többnyire azt hittük, felkészültünk rá, csak ne szenvedjen többet, mert már fuldokolt, zsebkendőbe rejtegetve a tüdődarabkáit. Amikor megtörtént, persze semmire nem voltunk felkészülve. Az előbbi csak a megelőlegezett gyász volt.
És bármennyire nyíltan beszéltünk mindenről, még az öröklés általa kitalált rendjéről is, azt elfelejtette megmutatni, hogyan kapcsolom be a házban a fűtést. Ősszel ott álltam a kihűlt lakásban, és őt korholtam, mert mégsem gondolt előre mindenre, hiába volt a végletekig akkurátus ember, aki még folyóírásban is nyomtatott betűkkel írt.
Megannyi rejtélyes feljegyzés maradt utána, amiket kidobni sem bírtam emiatt, millió papírfecnin milliárd gondolat, köztük, hogy mi ment épp aznap a tévében, meg hol akciós a zöldbabbefőtt. Abból is hagyott rám egy polcnyit, pedig ha valaminek az állagától is borzongok, az a plöttyedt vajbab. Apokalipszis esetén persze bármely elvemet felülírom, de minálunk eleinte alig észrevehetően, majd egyre kirívóbban alapállapottá vált a felkészülés a (világ) végére. Holott logikusan nézve akkor már mindegy, mi van itthon készleten, a tisztára mosott tejfelespoharakba többé nem fog már palántázni, és a bébiételes üvegekbe szétszortírozott szegekből és csavarokból sem javít meg semmit. A hatszáz liter fűtőolaj, amelynek földbe ásott tartályán máig trónolunk, szintén elöregszik, s nem találunk már a Jófogáson sem olajkazánt, amivel befűthetnénk.
Hullámzó intenzitással, de négy évet töltöttem az életemből gyűjtögetési mániájának felszámolásával. A padlótól plafonig érő zacskólabirintusban elporladt nejlonhalmokat belélegezve, 1 forintos vaterás kincseket ajándékozva tovább, adományokat zsákolva be mázsaszám.
De mintha ezt az időt is még vele tölthettem volna, abban a tárgymauzóleumban, ahol négy, emberfeletti erőket mozgósító lomtalanítás, majd egy engemet 2043-ig újabb időhurokba (per hitelcsapdába) záró felújítás után ma is lakom. Most is még rengeteg a cucca, részben a padláson, részben a lakásban, de már csak olyanok, mint a lemezgyűjteménye, amit rám bízott, mert tudta, hogy én soha el nem tékozolnám, akármilyen szar NDK-s slágerparádék is vannak közte. Vagy a távcsöve, amivel a várost kémlelte, ahonnét most mi is, mert hiába ütöttünk ki minden egyes falat, ajtót és ablakot, a rekamié megint épp arra a helyre került, ahol nála állt. És ahol, miután nem vette fel a telefont, az öcsém találta az életerős apánk kis aszalt szilvává zsugorodott, utolsó valóját.
Már senki nem volt a házban, mire mi hazaértünk a nagyitól, akit mintha ránk bízott volna, csak ne legyen egyedül, amikor a legrosszabb hírt kapja, amit anya kaphat. Sokáig bántott, hogy a barack miatt utoljára jól összevesztünk, mert apám leszidott, hogy a gyerekeimnek is kéne szedni, ennyi idősen neki már minden gyereke egész nyári szünetben a kertben dolgozott, én meg anarchista dühömben lenácimunkatáboroztam az ő nevelését, hogy visszavágjak. Legalább utána volt még az a telefon, amiből tudtam, nem haragszik. Rá ütöttem az impulzivitásban, fiatalabb korában ő is rabiátus ember volt, de könnyen el is engedte. Azt életet azonban nem: tele volt a naptárja, még hetekig hívogathattam ismerősöket és ismeretleneket, hogy nem megy már el a táncklubba, sem a buszos kirándulásra. A lányom, aki a SIM-kártyáját aztán az első telefonjába megkapta, évekkel később is kapott még újévi meg Géza-napi SMS-eket.
Egy dolog, hogy ő valószerűtlenül sok embert ismert, de még pár hónapja is két nénike a házunk előtt megállva róla beszélt, hogy itt lakott az a férfi, aki mindenkivel szóba elegyedett, az utcában mindenkinek a barátja volt, a Liszt- és Kossuth-díjas zeneművésztől az életművész Robibáig. Azóta szintén súlyos betegség után, hasonlóan fiatal hatvanasként Kocsis Zoltán is elment, de Robibá még most is jól tolja. Rendszeresen elhúz előttem a robogón, amit még apukámmal vettek maguknak arra a nyárra, mert nem bírtam lebeszélni, hogy már ne motorozzon, hisz lefújja róla a menetszél. De ebben is makacs volt, mindenkit ki tudott borítani az abszurd ötleteivel meg a vicceivel.
Például megesküdött, hogy rendelt Ausztráliából házőrzőnek egy bokszoló kengurut, mi meg évekig vártuk a postást, hátha épp most hozza a csomagot.
Idők voltak ezek, és nem a milyenségük számít, hanem az együtt megélésük, meg a folytatólagosságuk bennem, az unokákban, az otthonunkban, a mostanra túlságosan fel- és elszabadult kertünkben. Ideje volna ebben is apámmal valamiféle közös alapra, nyugvópontra jutnom, de sajnos ezt a Covid elrontotta, amikor meg kényszeresen kertészkedtem, mert nem lehetett mást, én nem jártam soha focimeccsre, se kaszinóba, miért épp akkor jutott volna eszembe.
Az életet fel lehetne porciózni megannyiszor 3 percre, biztosan nem ettől a tudattól lennénk boldogabbak, s nem feltétlenül értékelnénk jobban az időt sem. Az interneten mégis szenzáció lett Emily, mert meg fog halni. Ki nem? Persze könnyebb elfogadni a halált idős, sokat élt korban, mint Emilynek 32 vagy apám esetében 62 évesen. De annyiból adom Emilyt, hogy mindenki kap tőle egy személyre szóló kártyát: „Neked adtam az időmet. Most ideje, hogy te add ezt az ajándékot valaki másnak. Csók, Emily.” S ezt megfogadhatjuk, ha épp most nem is kell érte többet tenni, mint minden másnap felkelni, meg levegőt venni, mi még élhetünk.
