Emily most még ott ül Sydney-ben, egy besötétített színházteremben, és várja azokat, akik a Time to Live (Ideje élni) oldalon regisztrálva pénzt adnak az idejéért. A háta mögött giga nagy számlapos óra jelzi a könyörtelenül lepergő másodperceket. Belépés előtt egy videóból az emberek megismerhetik azt az Emilyt, aki még makkegészséges, napi tíz kilométereket fut, stramm katonanő, épp készül férjhez menni élete szerelméhez. Most sem mondanánk meg róla, hogy túl van több kemoterápián és sugárkezelésen, a bal szemére már nem lát, agydaganata a végstádiumba ért.
Például mert most hosszú, barna haja van. Akiket én láttam a rákkal viaskodni, azoknak ez ment el először. Apukám szakálla is elmúlt, pedig milyen büszke volt a kossuthosan államférfias arcdíszére. A maradék haját velem vágatta le, közben noszogatott, ne piszmogjak, mert lehet, hogy most csinálom utoljára, aztán úgyis „megszabadulok”. Az utolsóra is emlékszem: a hajának és a bőrének is fura tapintása és édeskés szaga volt, talán a morfium miatt, amivel addigra mindene át volt itatva.
Miután apám megkapta a verdiktet, még volt másfél jó éve, csak hogy utána egész pályás letámadással üsse le a lábáról a lappangó betegség. Stramm férfi volt, alig hatvan, friss és fitt, nulla káros szenvedéllyel. Már vagy harminc éve leszokott a cigiről is, ami fiatalon éppoly jól állt neki, mikor peckesen támasztotta a menő új, piros Zsiguliját, akár a feketekávé-illat. Mindig hordott magával kávét, a kis termosz vele maradt az éjszakai műszakokkal eltelt szállodaportási életéből. Én közben megint az ő házában, csak már az alsó szinten laktam, különválás után, két gyerekkel. Nála akadt menedékünk, és neki végre teljesült az álma a többgenerációs családi otthonról. Ha néha napokig nem is találkoztunk, külön bejáratokon közlekedve, reggelente fentről mindig éreztem a kotyogósban frissen lefőtt kávé illatát.
Most is ugyanott, jóformán a két kezével, még az ereje teljében épített családi házban lakom, ami egyszerre áldásos gondoskodás és nehéz örökség. Például a gyümölcsfáit rögtön hagytam galádul elburjánzani, pedig több évtizednyi munkát fektetett abba, hogy vízszintesre fazonírozzon minden egyes ágat minden merőlegesre metszett törzsön.
Kordonkertészet – így hívta ezt az én ízlésemnek túlságosan agresszív hobbit, ahogyan az ember leuralja a természetet. És amiből lehet sejteni a gyermekkoromat, szintén kevés lehetőséggel a szabad növekedésre, kamaszként már vérmes kordonbontásokkal.
Párhuzamos felnőttkorunkra, amikor már én is szülő lettem, ő meg a gyerekeim számára csak „a világ legjobb nagyapója”, a fontos dolgokban megbékéltünk. Mint a kétféle gyümölccsel ojtott fa, amelynek egyik fele kék szilvát, a másik sárga ringlót terem. Rokonfélék, bár aligha lehetnének különbözőbbek, de a gyökerük s a törzsük is kényszerűen egy. Nem volt magától értetődő szimbiózis, különösen miután apám csak munkában tudott pihenni is, és mindig hajtott minket valami tennivalóval. Mikor utoljára láttam, épp a sárgabarackot kellett leszedni az öreg barackfáról, ami aztán soha többé nem termett, de ez egyszer még az összes erejét kiadta magából. A vele egyazon nyáron az élettől elköszönt faóriást csak jóval később, küzdelmes lelki-fizikai munkával tudtam az akkorra már kiskamasszá cseperedett fiam segítségével kivágni, majd termetes gyökerét kiásni-kiemelni az agyagos földből. Ember méretű kráter, földbeli űr maradt utána, mint apám után.
A barackkal aztán elküldött az anyukájához, hogy a nagyi lekvárt főzzön belőle, de legfőképp is pálinkát. (Bödőcs Tibor nem hiába a földink, mély-zalai zsánerképeit mintha az én pereputtyomról pingálná.) Ennek az idén épp tíz éve, és néha még látom apámat az ajtóban, a kisszékén ülni, zsebrádiót hallgatva, szúdokut fejtve, amikor kitolatok. Másnap még felhívtam, hogy sikerült végre a nagypapi melletti sírhelyet megváltani, a gameszosok hajlandók kivágni az öreg fenyőt, mire megkönnyebbülten elköszönt, és többé nem vette fel se a mobilt, se a vezetékest. Hogy ő rendezte így, vagy a jóisten, hogy éppen akkor egyedül legyen, nem tudhatjuk.
