- Magyar világvándor Jules Verne nyomában

– Kezdjük ott, hogy miért éppen Kolumbia?

– A dél-amerikai utazásom két barátom meghívásával kezdődött, mindkettő esküvőre szólt – egy hét csúszással, és mindkettő Kolumbiába. Ők ketten nem ismerték egymást, én pedig akkor még csak kettejüket ismertem Kolum­biából.

– Nem voltak fenntartásaid Kolumbiával szemben? Drog, leszámolások, rossz közbiztonság… Vagy ezek inkább csak előítéletek?

– Talán, bár talán azért voltak félelmeim, mert fotósként egy analóg és digitális géppel készültem az útra, ezért elhatároztam, hogy betartom az íratlan szabályokat, például sötétben nem megyek ki az utcára. A kíváncsiságom azonban még nagyobb volt, mint a félelmem, így azonnal keresgélni kezdtem, hogyan tudnám a legolcsóbban megúszni az utazást. Először Ecuadoron keresztül akartam eljutni Kolumbiába, de valahol ráakadtam, hogy az Amazonason is megközelíthető, így azonnal keresgélni kezdtem, hogyan tudnám a legnagyobb kalandot összehozni egy viszonylag alacsonyabb költségvetésből. Panamavárosban kezdtem, és másfél hónap múlva kellett Limába érnem, ahonnan indult a gépem haza. Gyerekkorom egyik első olvasmányélménye volt Jules Verne egyik regénye, a Nyolcszáz mérföld az Amazonason, amely máig tartó hatást gyakorolt rám. Azóta izgatja a fantáziámat ez a hatalmas folyam, így megörültem, hogy az olvasotthoz hasonló kalandban lehet részem, bár én

Iquitos felé indultam, az Amazonas Peru felőli fővárosába, aminek semmi közúti kapcsolata nincs az ország többi részével. A helyiek által lanchának nevezett hajón az 500 kilométeres vagy a Verne által használt mértékegység szerint 300 mérföldes folyami úthoz 48-72 órára van szükség attól függően, hogy mennyi árut kell le-fel rakodni, és hány utas száll le és fel. Útba igazítottak, honnan indul a hajó, megtaláltam a nekem legszimpatikusabb helyet, és kinyitottam az indulás előtt vásárolt, szúnyoghálós függőágyamat, ami az elkövetkező három éjszakámon szolgált otthonomul.

– Mennyibe került a hajóút, és azért a pénzért milyen szolgáltatás járt?

– A háromnapos hajóút átszámítva húsz euróba került, és ebben benne volt napi háromszori étkezés, ebből kettő meleg étel. Ennyi pénzért nem voltak nagy elvárásaim, de meglepő módon igen jól tartottak minket. Reggel a legénység egy kásaszerű lével (avena caliente) és egy kalácsszerű zsemlével ébresztett. Ebédre és vacsorára pedig jó csontos csirkét, rizst, banánt, tésztát és babot kaptunk. Volt lehetőségünk egyéb dolgokat is megkóstolni, ugyanis a hajó naponta tizenvalahány helyen kötött ki, nappal és éjjel is. Az érintett települések mérete egy házból álló egység és egy nagyobb falu között ingadozott. Száz forintnak megfelelő összegért vettem egy fürt banánt, de ennyiért reggelire egy komplett adag ételt (sült banán, tojás, rizs) vagy dinnyét is kaptam.