– Kezdjük ott, hogy miért éppen Kolumbia?
– A dél-amerikai utazásom két barátom meghívásával kezdődött, mindkettő esküvőre szólt – egy hét csúszással, és mindkettő Kolumbiába. Ők ketten nem ismerték egymást, én pedig akkor még csak kettejüket ismertem Kolumbiából.
– Nem voltak fenntartásaid Kolumbiával szemben? Drog, leszámolások, rossz közbiztonság… Vagy ezek inkább csak előítéletek?
– Talán, bár talán azért voltak félelmeim, mert fotósként egy analóg és digitális géppel készültem az útra, ezért elhatároztam, hogy betartom az íratlan szabályokat, például sötétben nem megyek ki az utcára. A kíváncsiságom azonban még nagyobb volt, mint a félelmem, így azonnal keresgélni kezdtem, hogyan tudnám a legolcsóbban megúszni az utazást. Először Ecuadoron keresztül akartam eljutni Kolumbiába, de valahol ráakadtam, hogy az Amazonason is megközelíthető, így azonnal keresgélni kezdtem, hogyan tudnám a legnagyobb kalandot összehozni egy viszonylag alacsonyabb költségvetésből. Panamavárosban kezdtem, és másfél hónap múlva kellett Limába érnem, ahonnan indult a gépem haza. Gyerekkorom egyik első olvasmányélménye volt Jules Verne egyik regénye, a Nyolcszáz mérföld az Amazonason, amely máig tartó hatást gyakorolt rám. Azóta izgatja a fantáziámat ez a hatalmas folyam, így megörültem, hogy az olvasotthoz hasonló kalandban lehet részem, bár én
Verne hőseivel ellentétben felfelé hajóztam a folyón, mégpedig a helyiek közlekedési eszközével, az úgynevezett lassú hajóval. Medellínből a dzsungel mélyén fekvő Leticiába repültem, ami az Amazonas Kolumbia felőli fővárosa, a hármas határnál, aminek két másik tagja Brazília és Peru.
Iquitos felé indultam, az Amazonas Peru felőli fővárosába, aminek semmi közúti kapcsolata nincs az ország többi részével. A helyiek által lanchának nevezett hajón az 500 kilométeres vagy a Verne által használt mértékegység szerint 300 mérföldes folyami úthoz 48-72 órára van szükség attól függően, hogy mennyi árut kell le-fel rakodni, és hány utas száll le és fel. Útba igazítottak, honnan indul a hajó, megtaláltam a nekem legszimpatikusabb helyet, és kinyitottam az indulás előtt vásárolt, szúnyoghálós függőágyamat, ami az elkövetkező három éjszakámon szolgált otthonomul.
– Mennyibe került a hajóút, és azért a pénzért milyen szolgáltatás járt?
– A háromnapos hajóút átszámítva húsz euróba került, és ebben benne volt napi háromszori étkezés, ebből kettő meleg étel. Ennyi pénzért nem voltak nagy elvárásaim, de meglepő módon igen jól tartottak minket. Reggel a legénység egy kásaszerű lével (avena caliente) és egy kalácsszerű zsemlével ébresztett. Ebédre és vacsorára pedig jó csontos csirkét, rizst, banánt, tésztát és babot kaptunk. Volt lehetőségünk egyéb dolgokat is megkóstolni, ugyanis a hajó naponta tizenvalahány helyen kötött ki, nappal és éjjel is. Az érintett települések mérete egy házból álló egység és egy nagyobb falu között ingadozott. Száz forintnak megfelelő összegért vettem egy fürt banánt, de ennyiért reggelire egy komplett adag ételt (sült banán, tojás, rizs) vagy dinnyét is kaptam.
Egyik megállónknál egy lány süteményt kínált, és nálam csak nagyobb papírpénz volt (20 sol), egy szelet pedig csak egy solba került (kb. 90 forint). Mutattam neki a húszast, de csak rázta a fejét, nem tudott visszaadni belőle. Ezért körbejártam, hátha tud valaki váltani, ami csak részben sikerült. A lány is átnézte a táskáját, de nem tudott elég aprót összeszedni. Végül mondtam, hogy az is jó lesz nekem, ha 3 solt fizetek, és meg se számoltam a visszajárót, mert kezdtem rosszul érezni magam, hogy ilyen kevés pénzen stresszel. Megköszöntem, és visszamentem a helyemre. Két perc múlva ismét megjelent a lány azzal, hogy most már vissza tudja adni azt az alig száz forintot, amivel tartozik. Nagyon megérintett ez a becsület és alázat, hogy számomra szinte jelentéktelen összegért visszajött, hogy rendezze. A harmadik szelet sütit az egyik útitársamnak adtam. A gyomrom megtelt az édes ízzel, a szívem pedig valami nehezen megfogható, mély örömmel.
– Történt valami váratlan esemény az úton? Rablótámadás, léket kapó hajó…
– Ilyesmi nem, de egyszer elkapott minket egy vihar. Este ültem a hajó oldalában, néztem a távolban fel-felvillanó fényeket. Körülöttünk még nyugodt volt az idő, azonban egyszer csak szokatlanul erős szél süvített át a hajón, a vihar előszele. Igyekeztem mindenemet valami stabilhoz rögzíteni. Nemsokára megérkezett az eső is, amelynek cseppjei olyan erővel csapódtak a hajó tetejéhez, amihez foghatót még nem tapasztaltam, már attól féltem, hogy át fogja ütni a fémet. Még a hajóút előtt, különös egybeesések folytán, a Karib-tenger melletti dzsungel mélyén találkoztam egy magyarral, Bélafi Szilárddal, aki egy kolumbiai utazási irodát, a Colombia Tourst üzemelteti. Megtudtam, hogy ő meg én alig negyven kilométernyire vagyunk egymástól. Meghívott magához, és kiderült, hogy a feleségével az esőerdőben nem messze él egy bennszülött törzstől, amelyhez ő, mint szerződésben lévő idegenvezető, vihet csoportokat.
Felvitt a Kogi törzshöz, a hegyekbe. Egy egész napot velük tölthettem, meséltek az életükről, szokásaikról. Az oldalukon lóg egy mochilla nevű táska, amit maguknak varrnak egészen kis koruktól, és minden családnak megvan a maga mintája, amit a lányok addig varrnak, amíg férjhez nem mennek, mert utána a férjük családjának mintája lesz az övék.
Ez a táska a női princípium jelképe náluk. A férfiprincípium jelképe pedig a poporó, amelybe egy bizonyos kagyló összetört héjának és a kokalevélnek keverékét töltik, és azt rágják egész nap. Azt mondják, az segíti őket, hogy kapcsolódjanak saját gondolataikhoz, érzéseikhez. Engem is megkínáltak kokalevéllel, de a nyelvem zsibbadásán kívül nem éreztem semmi különöset.
– Milyen volt a két esküvő?
– Nagyon különböztek egymástól. Az első egy spanyol–kolumbiai pár között köttetett, és előkelő, szinte monumentális volt, a cartagenai óváros egyik erősen légkondicionált templomában kezdődött. A szertartás után, a templom előtt, népviseletbe öltözött nők táncoltak, a férfiak doboltak. A népviseletük egyébként a nem messze található San Basilio de Palenque, Latin-Amerika 1691-ben, elsőként függetlenné vált városából származott. A pár egy 1955-ös Chevrolet-ben hajtott el a hajózási múzeumhoz, ahol a lagzi volt. A másik egy kis létszámú esküvő volt Bogotá mellett, egy fincán (vidéki tanyán). Egy Indiában szerelembe esett marokkói–kolumbiai párt adott össze egy általam rituálénak nevezett szertartáson egy „boszorkány”, Zadys. A fiatalok egységét, egymás iránti elkötelezettségét remekül kifejezte a hölgy által celebrált, különböző kultúrákból kölcsönzött elemekkel gazdagított, de a személyességre épülő nászszertartás. A pár szerelmének indiai eredetét megidézte a hindu esküvők legfontosabb eleme, a saptapadi is, melyben egy szent tűz körül hét lépést megtéve a pár hét ígéretet tesz egymásnak. Tűz ugyan itt nem volt, de „víz” igen: a pár a szertartás szinte minden eleménél a könnyeivel küszködött. A maracujás lazacvacsora és a dobozos rum elfogyasztása után beindult a latino buli.
– Hogyan csengett le benned ez a tőlünk távoli és idegen kultúra megismeréséből származó, rengeteg behatás?
– Egyszer olvastam, hogy a dél-amerikai és a kelet-európai országok abban hasonlítanak egymáshoz, hogy mindegyikben megpróbálták az amerikai álmot beteljesíteni. Ez egyiküknek sem sikerült, de másképp is dolgozzák fel a kudarcot. Mi búsongunk, ők salsáznak. Az én világjárásomból adódó tanulságom az, hogy eltávolodva akár a trópusoktól, akár a civilizációtól, bárhol is vagyunk fizikailag, spirituális küzdelem közepén találjuk magunkat. A hiány vagy az itt és most teljessége között kell választanunk újra és újra. Könnyen bele lehet feledkezni abba, hogy mi nincs. És az fog nőni bennünk, amire figyelünk. Ha a hiányra, akkor az, ha a teljességre, akkor az. Bárhogyan is döntünk, azt láttam meg Latin-Amerika buja élővilágában, hogy az örökké termő fák ott nőnek mélyen, belül. Ha akarunk, ehetünk a gyümölcsükből. Csak rajtunk áll.
