Nem csoda, ha a mai magyar politikai rendszer masszív életképességével felpiszkálja a rendszerváltó értelmiség lelkiismeretét. Mert ők ugye nem ezt akarták. Diktatúra ellen léptek fel, polgári jogállamot igyekeztek létrehozni, s íme, egy autokratikus torzó jött ki belőle. Amely ráadásul működik, nem hív életre ellenerőt, harcos reformértelmiséget. Jaj, jaj, hát mit rontottunk el? Hol vetettük el óvatlanul mindennek a magvait? – tépelődnek egykori dicső szereplők, akiknek a döntő többsége már hosszú ideje kilépett vagy kiszorult a politikából. Na, nem komoly felelősséget vállalva, „én valamit nagyon elszúrtam, kövezzetek meg” alapállásból, hanem az értelem, a tisztánlátás talán utolsó megvillanásának igézetében.
Demszky Gábor például, aki már az Elveszett szabadság (2012) című könyvében sem fukarkodott az önkritikus megjegyzésekkel, két éve a Klubrádiónak adott interjújában azt emelte ki komoly hibaként, hogy túl nagy önállóságot biztosítottak a kerületi önkormányzatoknak. Vagyis a túlzott demokratizmus volt a baj. Ismert mintája az értelmiségi önbírálatnak: rosszat tettünk, mert elvakított a jó szándék. A remény, a naivitás.
Még így is rokonszenvesek ezek a megnyilatkozások, szépet tud villanni bennük a tisztesség, talán segítenek is megérteni ezt-azt, komoly súlyuk még sincs. Nem azért, mert már nem lehet változtatni a múlt dolgain (nem is kell, különben mi most nem élnénk), és nem is azért, mert nem szoktunk tanulni a történelemből. Egyszerűen a kelet-európai posztszovjet rendszerváltások folyamatában nem nagyon látni más irányt. Akik annak idején beleálltak, aligha követtek el fatális hibát.
Ez egy sajátos európai, félperifériás történet, így zajlik, ide vezet. Pluszokkal, mínuszokkal. Az autokratikus struktúrák folyamatos veszélyével. Ha nálunk nem kapaszkodnak meg, felbukkannak máshol.
