Messze a régmúlt idők horizontján, a délibáb illúzióján túl, egy zsongó, nagy tömeg sziluettje formálódik. Szorgos kezek dolgoznak, halad a munka, a szemlélő hiheti, ezt a látomást az enyészet képtelen kikezdeni. Majd tekintetünk előtt feltűnnek az ezredforduló után álmodott görögországi olimpia díszletei. Stadionok, öltözők, amelyeket alig egy évtizeddel a nagy esemény után, felvert a gaz, betonelemeik omladoznak. Számos közülük mai is így áll. Egytől-egyig a meggondolatlanság, a rövidlátás szomorú szobrai.
A képek bár adódna, egyáltalán nem a napokban véget ért párizsi játékok miatt jutottak eszembe, hanem egy egykor kikezdhetetlennek gondolt ipari komplexum, a dunai vasmű kapcsán. A gyár néhány évtizede még a magyar ipar egyik szimbóluma, bezzeg vállalata volt. Aki oda tartozott élete végig biztos, és tegyük hozzá igen szép egzisztenciában bízhatott. Ma pedig? Egy álló üzemet látni, ami mintha gazdátlan lenne, szinte csak sodródik, napról-napra pusztul.
Azon lehet majd vitatkozni, hogy melyek voltak a döntések, amelyek egy acélipari központot, egy még most is falunyi munkavállaló reménytelenségének színpadává változtatott. Egy körülmény azonban biztos kiemelt helyet kap majd gyűjtésben. Jelesül az, hogy a rendszerváltozás után, a mindenkori politika képtelen volt felülemelkedni, és csupán szociális foglalkoztatóként, vagy talán még pontosabban, politikai foglakoztatóként tudott a vasműre tekinteni. Egy cél volt, hogy az üzem dolgozóinak valahogy – mindegy hogyan – dolgozniuk kell. Sosem volt képes stratégiai döntéseket hozni, olyanokat, amelyek választási ciklusokon ívelnek át, és megteremtik a Dunaferr modernizációjához és stabil működéséhez szükséges hátteret. Ha a jövő volt a kérdés, akkor mindig csak a következő szavazásig láttak, egy évre, kettőre, talán háromra. Most pedig késik a fizetés, a munkavállalók reménytelenül nézik a pusztulást, a stabilnak hitt életük felbolydulását. Ha minden így marad, akkor sajnos hatalmas, szomorú torzókért nem csak Athén, de hamarosan Dunaújváros felé is fordulhatunk.