– Ha már itt vagyunk az idén 25 éves Trafó Kortárs Művészetek Házában, te mikor jártál itt először?
– A megnyitón szerepeltem, még embergúlát is csináltunk, amire az egyik táncos fel is mászott, nagy esemény volt. Akkor a kortárs táncszakma ünnepelte a lehetőséget, hogy van egy ház, ami kifejezetten a kortárs stílusoknak dedikálja magát. Néhány évvel később beolvastam nekik, hogy a megnyitón még milyen sok magyar lépett fel, most hol van ez már?
– Mikor voltál először színpadon saját előadással?
– Nem volt egyszerű ide bekerülni, itt mindig is az volt a protokoll, hogy be kellett érkezni ahhoz, hogy itt fel lehessen lépni. Valószínűleg a Kettő című duettemmel voltam itt először 2000 novemberében, a Műhely Alapítvány által szervezett Inspiráció esten. Utána tudok nézni, mert most épp statisztikát csinálok a munkáimról. Saját magamat próbálom feldolgozni, hogy az elmúlt harminc évben miket csináltam, és megáll az eszem, hogy mennyi produkcióhoz, tevékenységhez adtam a nevemet, az alkotói készségemet, de akár kosztümtervezői vagy sminkes affinitásomat. Saját darabon belül biztosan, de nagyon sok más produkciónak is.
– Haladjunk még vissza az időben. Honnan jött, hogy a testeddel, mozgással szeretnéd kifejezni az érzéseidet, gondolataidat?
– Mindent a sport szemüvegén keresztül kezdtem nézni. Általános iskolában szertornáztam, úsztam. Anyukám családja Kárpátaljáról költözött át Magyarországra. Ezért kevésbé volt számára ismert a közeg, amiben biztos pontok lehettek volna. Amikor már én is megérkeztem és érdeklődni kezdtem a világ iránt, általában kinéztem magamnak valamit, amit a tévében láttam, akár egy sportágat, vagy egy idő után a táncot. A balett volt, ami mint táncforma először megérintett. Anyukám komoly kutatás-körbekérdezés után tudott beíratni P. Ács Valéria tánciskolájába, a Wesselényi utcába. Nem szoktam mesterezni, mert nem szeretem a hierarchikus rendszereket, de Vali nénire mindig úgy tekintettem, már a kiállása miatt is. Nagyon szigorú volt, hiszen a klasszikus balettből érkezett, de kicsit modernebb tánctechnikákat is tanított. Kuriózumnak tartom, hogy a teremben nem volt tükör, csak balettrúd és élő zongorakíséret. Sokszor a francia elnevezéseket nem is ismertem, csak vártam, hogy a bevezető taktus megszületik, az indított el. A zenével volt ez egy meghatározó találkozás, és onnantól volt egy erős figyelmem a tánc iránt is. A mai napig nem vagyok rákattanva a tükörre, ha alkotásról van szó. Sokkal jobban érdekel a test plasztikussága, a kifejezés minőségei.
– Hogyan jutottál el a szigorú, kötött klasszikus balettől a nagyon szabad kortársig?
– Nem is a balett, inkább a sport meghatározó volt nekem mindig is, a 30/50-re is úgy készülök, akár egy sportoló. Ráadásul olimpia is van, nagyon átérzem a helyzetüket, amikor a nagy célra gyúrnak. Mindig meghatározta a felkészüléseimet, hogy a fizikumot hogyan építem fel. A klasszikus balettben is van egy versenyzés, ami kevésbé foglalkoztatott. Amikor Vali néninél a kicsit jazztáncos koreográfiákat is elkezdtük tanulni, ott elindult bennem az érdeklődés, hogy a baletten kívül más is létezik. A fordulópont a gimnázium után jött, amikor rádöbbentem, hogy nekem mégiscsak a tánccal valamit kell kezdenem, és akkor szisztematikusan elkezdtem építkezni, kerestem azokat a tanárokat, akiktől inspirációt kaptam. Az alkotás lett a következő lépcsőfok, sokáig szimplán csak a megmutatkozási vágy mozgatott, és benne lenni egy folyamatban, ami már táncosként is motivált.
Amúgy a legelső koreográfiám még az általános iskolában egy farsangi Macskák-musicaljelenet volt. Rengetegszer láttam a Madách Színházban, mert imádtam, ahogy Szakály György Mefisztulészt táncolta. Mindig is érdekelt, mások mit csinálnak. Eleve sok szálon érkeztek az információk, hálás vagyok, hogy anyukám mindig megengedte, ha váltani akartam, ezért nagyon sok stílus érinthetett meg.
Én egy maga útját járó alkotóként indultam el, akinek szerintem elengedhetetlen, hogy ne csak mint egy kőbalta, elhajítják és csinálja, hanem kinéz azokra, akik vele együtt működnek.
Később, amikor koreográfiaversenyekre neveztem be, akkor is végignéztem a mezőnyt. Csak az előttem álló előadást nem, mert akkor már koncentráltam a sajátomra. Most már nyilván kicsit fárad az ember, és próbál spórolni, tehát van egy szűrés, de amikor a koreográfusba hajló fejlődésem történt, nagyon sok mindenkit néztem. Emlékszem, hogy veszem a MU Színházba meg a Trafóba a jegyet, és senki nem ad nekem ingyenjegyet, mert ki vagyok én, de én nézem őket. Ez mindig jellemző volt rám, így tudom magamat pozicionálni. A mai napig szeretem látni, hogy milyen közegben létezem, akár ez a hazai, akár egy nemzetközi közeg, hogy mik azok a releváns elemek, amiket az adott tendenciák mutatnak, én mibe tudok bekapcsolódni, vagy mi az, ami tőlem teljesen távol áll. Ebben érzek egyfajta erőt, hogy nem vagyok kiszolgáltatva lelkileg, vagy stílusorientációban másoknak, hanem el tudom fogadni, hogy ki mit csinál, és még mindig tudom, hogy az én erősségem micsoda. De ehhez körül kell nézni először, meg másodszor is.
– A fegyelmezettség, rendszerezettség a szabadúszó-életednek is az alapja. Ez tudott téged segíteni abban is, hogy intézd a pályázatírásokat, az adminisztrációkat. A művészek többségének ez borzasztó életidegen, mert a művészi énje az, ami erős és kifejezésre törekszik, és felemésztik a bürokratikus dolgok.
– Nekem sose volt meg az a luxusom, hogy valakire áttestáljam ezeket a dolgokat, tehát ebbe bele kellett tanulni. Mielőtt a táncoskarrierem elindult volna, és miután befejeztem a gimnáziumot, Soltész Rezső kiadói irodájában dolgoztam, egy évig titkárnő voltam, négy évig pedig kéziratokat gépeltem be, mert akkor még kézzel írták a legtöbbet, hieroglifafejtésben elég jó lettem ott. Mellette már jött a Kompmániás időszak. Rezső nagyon rendes volt, mert megengedte, hogy úgy osszam be a munkát, ahogy a táncosmunkáimhoz igazodni tudott, de egy idő után abba kellett hagynom, mert ezt a kétféle időbeosztást (iroda és próbák, tánc) nem lehetett sokáig együtt csinálni. A rendszer sokat tud segíteni. Az L1 Egyesület L1danceFest eseményeinek a szervezésében is számtalan szál volt, amit össze kellett tartani (2001-2021 között összesen 20 fesztivált szervezett az L1 Egyesület, többségben a tagok és a hozzájuk kapcsolódó hazai alkotók, részben pedig külföldi vendégek munkáit bemutatva, szakmai beszélgetésekkel, workshopokkal, kiállításokkal, koncertekkel kísérve – a szerk.). Azt volt nehéz megtanulni, hogy én mindent igyekeztem tökéletesen megtervezni, és mégis mindig bejön valami kis porszem a gépezetbe. Hirtelen improvizálni kell, elengedni azt, hogy márpedig én ezt így akarom. A próbáimat is így szervezem. A Széki Luca csoportos koreográfiában most a 14 táncosból csak hárman vannak az eredeti szereposztásból, a többiek újak. Amikor májusban volt a stábtalálkozó, és megmutattam nekik az előadást – mert sokan nem is látták anno, annyira fiatalok –, az egyikük megkérdezte halkan, hogy elég lesz-e a betervezett idő, hogy megtanulják. Kedves volt, hogy aggódott, de megnyugtattam, hogy már harminc éve csinálok darabokat, be tudom osztani a munkát. A táncosok viszont jelen kell legyenek, különben nehéz tartani a tervet.
– Hány darabot újítasz fel, illetve tanítasz át most szeptemberre?
– Az Egy és a Terpeszkedő combok című szólóimat Mórocz Eszter, illetve Szász Zsófia kapták meg. Ők mindketten most már az elmúlt években hű társaim, előadóim. Szeretnek velem dolgozni, és ez nagyon fontos, hogy ilyen emberekre plántáljam át ezt az anyagot. De technikai oka is van, mert a szeptember 23-ai első trafós estén négy szólóm lesz, egyszerűen nem tudom megcsinálni, hogy én egyedül átsminkeljek, átöltözzek, és mindet én táncoljam. Úgyhogy ezt a kettőt átadom nekik, a másik kettőt megtartom. Pont azokat, amikben van egy-egy társam: Rácz Eszter a Kettőben, aki árnyékként követ, és a silence is Okay!-ban Varga Zsolt, aki zenészként van jelen velem. A Kettőhöz van érzelmi kötődésem is, a silence is Okay!-ban már úgy állt össze a koreográfia, hogy a korábbi, kicsit emblematikusabb mozdulataimat vagy mozgásformáimat szedtem vissza, azokkal foglalkoztam újra. Arra is próbálok felkészülni, hogy mivel már 50 éves vagyok, sose lehet tudni, az én fizikai állapotom meddig engedi csinálni, amit csinálok. Az Artus stúdióban pedig szeptember 13-án és 15-én folytatjuk a „Táncestsorozat meztelen nézőkkel”-t, ahol két előadásunk jelenik meg. Itt a LetMeC_natur és az UMARMUNG című munkáimat láthatják a nézők.
– Téged mi tart itt? Miért nem mentél Berlinbe, ahová most is időnként visszatérsz előadásokon dolgozni, de jó kapcsolatokat ápolsz Prágával és még sok más európai fővárossal, ahol több a lehetőség egy kortárs előadóművésznek.
– Valahogy sose érdekelt, hogy elhagyjam az országot. A család azért mégiscsak itt tartott. Nekem nagyon erős a női, anyai ághoz a kapcsolódásom. Amíg a nagymamám élt, miatta sem költöztem volna el, persze elutaztam hosszabb-rövidebb időre, de ahogy hazajöttem, mindig felvettem vele a kapcsolatot. Most, hogy már ő nincs, az anyukámra figyelés erősödött meg még jobban, és bár ő mondaná, hogyha találnék egy olyan országot, ami az én művészeti kifejezésemre nyitott, és azt akarja, hogy a következő 30 évet ott töltsem el és alkossak, akkor ő nem tartana vissza, sőt. Talán a maradásban az is bennem van, hogy anyukám családjának a Magyarországra költözése kapcsán az anekdotákból tudom, hogy nem volt egyszerű újraépítkezni, megtalálni a gyökereket. Ebben csak az a családi forma segített, amiben ők akkor voltak.
Nekem bár nagyon erős kapcsolatom van a párommal, de mégiscsak ketten vagyunk, így nem számíthatunk senki másra, amikor majd elmennek a szülők is, mi magunkért leszünk. Ebbe lehet, hogy már egy nagyobb költözés nem fér bele.
