Esteledik, a falu csendes. A központban retróhangulatú étterem, előtte, a szaletli alatt vidám társaság, nem tűnnek helybelinek. Már nem vagyunk messze, nyugtázzuk magunkban. Még egy jobbkanyar, egy emelkedő. Ha nem parkolnának autók a gyepen és az épület előtt, mintha egy diáktáborba érkezne az ember. Sátrak, száradó holmik, kempingasztal székekkel.
Átlépünk egy slagot, egyik vége a férfivécé ablakából kígyózik lefelé, másik végén egy zuhanyzósátor, valaki éppen odabent igyekszik feledni a napi kánikulát. Lassan felismerjük az eddig csak képeken látott részleteket: a fémkerítés, a hatalmas közösségi terem, a bejárat padokkal, asztalokkal, a téglakémény. Nógrád észak-nyugati csücskébe érkeztünk, Drégelypalánkra, hogy megnézzük, milyen az élet az egy hétig tartó FotóFaluban.
Fotósotthonra leltek
A szakmai és amatőr fotós berkekben egyaránt nagy tiszteletnek örvendő tábor születése Halász Gabi és Telek Balázs grafikus, fotográfus, képzőművész házaspárnak köszönhető. Magánkezdeményezésükként 2007 decemberében Budapesten megnyitott az ArtBázis Összművészeti Műhely, amely különféle művészeti ágak képviselőinek találkozási pontja.
A műhely védőernyője alatt indult útjára a FotóFalu Projekt 2008-ban, melynek szervezését 2016-tól, gondozva a 2015-ben mindössze 41 évesen elhunyt Balázs szellemi örökségét, Gabi folytatta.
Az ArtBázis azonban nem csupán galéria, hanem állandó workshop terepe, és a magyar fotográfia legfiatalabb nemzedékének, a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója közösségének az otthona is volt évekig. A FotóFalu célja az ArtBázison folyó műhelymunka és kísérletezés kibővítése, a szélesebb közönség elé bocsátása volt. A táborba a magyar fotográfia szinte minden fontos szereplőjét meghívják oktatni, kísérletezni, közösséget alkotni.
– A visszajelzések alapján hiánypótló, amit csinálunk. Egyedülállóan sok technikai eljárással ismerkedhetnek meg a résztvevők. Az ismeretek elsajátítása, a „hogyan” kérdése mellett erőteljesen foglalkoznak a „miért”-tel is, tehát mindazzal, ami túlmutat az eszközökön. Általában tíz-tizenegy kurzus indul el egyidejűleg, az archaikus képalkotástól kezdve a klasszikus analóg eljárásokon át a digitális fotózásig, melyek ugyanazon a helyszínen párhuzamosan folynak, így van lehetőség, hogy a másik kurzus munkafolyamataiba is belelássanak. Ilyenkor az is megfogalmazódhat, hogy jövőre mire szeretne valaki visszajönni. Esténként szabadegyetemi előadásokkal, vetítésekkel, közös zenéléssel és éjszakába nyúló beszélgetésekkel zárunk egy-egy napot. Fantasztikus látni az organikusan épülő FotóFalu szakmai és baráti közösségét, ami az évek során folyamatosan formálódik, de jelentős a megtartó ereje. Eljössz ide, kiszakadsz a hétköznapokból és nem akarsz hazamenni, annyira izgalmas az egész – tárja fel Halász Gabi, amikor azt kérdezzük tőle: miért tartják fontosnak, hogy minden nyáron megszervezzék az egyhetes eseményt.
– A tábor eleinte más és más településekre „vándorolt”, de mindannyiszor fontos szempont volt, hogy Balázs szűkebb pátriájában, Nógrádban keressünk helyet. Ha rajtunk múlik, végleg Drégelypalánkon maradunk. Itt minden infrastruktúra megvan, a művelődési házban öt-hat labort tudunk kialakítani, van a faluban elég szállás, a közösség befogadott, sőt, szinte már várnak minket minden évben. A helyiek nagyon nyitottak, örömmel veszik, ha készülnek róluk képek. Úgy tapasztaljuk, a falunak is büszkeség, hogy egy művészeti tábor talált náluk otthonra.
Beszippantó spirálgalaxis
– Másodszor vagyok itt, régebben sosem fotóztam komolyabban, de mindig tetszett ez a világ. Általában telefonnal fotózom, nincs is saját fényképezőgépem, sosem éreztem azt, hogy jó képeket készítek. Aztán tavaly kölcsönkértem a nővérem gépét, eljöttem a táborba – néz fel néha a munkájából Lendvai Zita. A fiatal nő akkor riportfotózás kurzusra jelentkezett, de hamar kiderült számára, hogy a témáról benne élő kép nem is egészen fedi a valóságot, félreértette a fotográfiának ezt az ágát. Viszont az elkészült képek elemzésekor egyre-másra jöttek az ötletei lehetséges témákról és azok megvalósításáról. – Elmentem egy pohár vízért, menet közben láttam, hogy az egyik csoportban lyukkamerákat készítenek. Kérdeztem, hogy kaphatok-e én is. Adtak egyet, használni kezdtem, és csak néztem, hogy mi ez a boszorkányság: van egy doboz, amin van egy lyuk, belerakok egy lapot, amin fényérzékeny anyag van, és kép lesz belőle. Teljesen odavoltam. De legjobban az tetszett, amikor életemben először előhívtam. Betettük a hívóba a vörös fénynél, hát el voltam ájulva. Egész nap ezt csináltam. Az a legjobb a lyukkamerában, hogy benne tart egy körkörös folyamatban. Előhívsz egy filmet, akkor betöltöd a következőt, kijössz, hogy na jó, még ezt az egyet ellövöm, de kíváncsi vagy rá, előhívod, ha már úgyis bent vagy a sötétkamrában, teszel bele újabb papírt. Órákat el lehet így tölteni.Varga Gábor Ákos a camera obscura csapat vezetője, idén vett részt először a táborban. Lyukkamerákat készítettek, azaz a létező legegyszerűbb és legősibb olyan eszközöket, amelyek arra valók, hogy képpé formálják a minket körülvevő világot. Azt a varázslatot, hogy ha egy sötét helyiségbe mindössze egyetlen apró lyukon át szűrődik be a fény, akkor a szemközti falon a külvilág egy fordított képe jelenik, meg, ha megmagyarázni nem is tudták, de száz meg száz évekkel ezelőtt is megfigyelték, leírták, sziluettek megrajzolására használták. A titokzatos eszköz, minden fényképezőgép őse és az egész eljárás egy nagyon izgalmas dolog, végtelenül kreatív, mutatja lelkesen a mester, aki éppen szprével fújja feketére egy fém cukorkásdoboz belsejét. Ennek az az oka, hogy kiküszöböljék a belső visszatükröződéseket.
– Ha szükség van rá, segítek a többieknek a doboz készítésében is. Nagyszerű kísérlet, nagyon szép munkák születtek – dicséri a tanítványokat. – Hihetetlenül izgalmas, hiszen a gépet is magadnak készíted, ha akarod, akkorát, hogy magad is bele tudsz bújni. A kész dobozokba bele tudod formálni a fényérzékeny anyagot, ha neked úgy tetszik, hajlítva. Látod: itt egy másik galaxisban vagy, itt, Drégelypalánkon meghajlítjuk a teret.
YouTube-ról nem igazi
– Ebben egy rollfilm van, hívófolyadékban – hengerget szorgalmasan egy testesebb termoszra emlékeztető holmit Kiss Lénárt András. Rövid időközönként az asztalon heverő digitális stopper számlálóját figyeli, most kapta a tanácsot, hogy amikor már csak egy perc lesz hátra, vigye a kis tartályt a laborba. Nem a hivatása a fényképezés, de nagyon érdekli. Korábban számolatlanul készítette a digitális képeket. Éppen ez a fárasztó a modern technikában, hogy az ember akaratlanul rengeteg képet csinál, mert büntetlenül lehet kattintgatni. Utána a képek százainak a leválogatása, átnézése, meg a „jó, ezt félreteszem, de majd megcsinálom” hozzáállás, aminek úgyis az a vége, hogy csak halmozódnak a képek, fárasztó tud lenni.
– Amúgy is olyan gyors a világ, és az egész életemet számítógép előtt élem. Ezért választottam, hogy filmre fotózok. Ez egy visszalassulás.
Az ember rá van kényszerítve, hogy fényt mérjen, hogy kitalálja, mit akar csinálni pontosan. Sokkal precízebb gondolkodást, odafigyelést igényel.Akad, aki korábban az internetről és YouTube-videókból próbált korabeli eljárásokat elsajátítani, éveken át nézegette mások fotóit, míg azt nem érezte, első kézből szeretne tanulni, mesterektől. Az egy dolog, halljuk egy férfitől, hogy minden vegyszer és papír megrendelhető, de egyedül ez nem az igazi, itt kell lenni, jó társaságban még a kudarc sem olyan bosszantó. A FotóFalu egy klassz közösség, bárki, aki kicsit is kreatív és nyitott, megtalálja a helyét, áradoznak a táborlakók. A csapat befogadó, idén nagyjából nyolcvanan érkeztek, van egy nagyon erős mag, ami körül pulzálnak a többiek, sokan egész évben ezt várják, hogy ismét eljöhessenek.
Kabócás képigény
Bárki bárkitől kérhet segítséget, ráadásul, amint látjuk, nem csak szakmai kérdésekben. A műhelymunka közepette betérő papot hirtelenjében előre egyeztetett portréalanynak véljük, de kiderül, nem az, szabadkozva kér tanácsot, abban bízik, hátha talál ennyi ember között valakit, aki nála járatosabb a földi dolgokban, és megmutatja neki, hogyan kell mobiltelefonról számlát rendezni. Napközben és az esti összejövetelek során emlékezetes beszélgetések születnek, a hely, a kis falu csendje a táborozók szerint teret ad olyan kreatív folyamatoknak, amelyekre egy zajos városban aligha lenne lehetőség. Sokan digitális technikát tanulni jönnek, de menet közben beszippantja őket a régmúlt, következő évben már archaikus technikát tanulnak. Talán éppen ezért nagy a visszatérők aránya.
– Minden nyáron itt vannak, legtöbbjüket már ismerjük. Látom, most vannak újak is – nyílik meg közeledésünkre néhány helybeli férfi. Egyetértenek egymással abban, hogy talán augusztus 20-a táján lenne jobb a táborokat szervezni, mert olyankor van a faluban rendezvény, nyüzsgés, hiszen olyan dolgot, amin nincs ember, szerintük kár fotózni. Elég csendes amúgy a falu, kerékpártúrázók meg a várhoz igyekvő gyalogosok jönnek erre többnyire, szóval nem bánják, ha kicsit megpezsdül az élet, ők örülnek az idegeneknek. A gyerekek meg kibírják ezt az egy hetet, amíg a focipályájuk környéke sátortáborrá és parkolóvá lényegül át, addig mást játszanak, vagy óvatosabban rúgják a bőrt. Szívesen szoktak modellkedni, az egyikük elbüszkélkedik, hogy valamelyik évben őt is lefotózták amikor a haverral tolták a kabócát, értetlenkedő arckifejezésünket látva ezt szaknyelvre fordítja: szóval a fűkaszát.
