Ott nincsen – s addig nem is lehet – haza, / hol a népnek nincs kire szavaznia (Ismeretlen költő)
Nem példa nélküli eseménye a történelemnek, hogy a legfényesebb elmék szigorú – bibliai próféták átkozáshoz szokott – bírálati szándékkal szólalnak meg országos horderejű politikai kérdésekben. A saját nemzetét kritikai hangon korholó művészt semmi nem kötelezi arra, hogy tompítsa hangjának élét, vagy – sokak érzékenységére tekintettel – csillapítsa indulatát, s tapintatosan lépjen a nyilvánosság elé. Ha művész háborodik fel közügyekben, rendszerint egy-egy irgalmas ejnye-bejnyével szembesül, s a szélesebb, fölényes és tudatlan közeg enyhe morgolódás mellett nyomban vissza is tér sanyarú hétköznapjaihoz.
Friedrich Hölderlin a Hyperionban így ítél a németekről: „Barbárok régtől fogva; s még barbárabbá torzította őket a szorgalom, a tudomány, de még a vallás is; eleve képtelenek felfogni bármely isteni érzést, mert velejéig romlottak; tompa és zűrzavaros lényük meg sem érthet semmi nemesebb lényt.”
Egy becsületes ember Isten legnemesebb teremtménye, mondta Alexander Pope, angol költő. És valahányszor vállalja a művész a nyíltság eszményét, akkor lázadhat országa, sőt az egész világ rosszasága ellen, így vagy úgy, de mindenképpen hiteles eszközökkel. Gustave Flaubert egyik 1871-es levelében azt kérdi Turgenyevtől, hogyan válhatna orosszá, annyira gyűlöli hazájának torz uralmi viszonyait. De említhetném Nietzschét, aki 1869-es bázeli professzori kinevezése után jogilag is hontalanná vált, és életének két teremtő évtizedét zűrös menekülési utakon, szállodák barlangjaiban, magányos alpesi házak tetői alatt, lehetőleg emberi társaságtól távol, abszurd magányban töltötte (és onnan sújtotta az emberiséget egy Zarathustra megrendítő átkaival). Ez a németséget és a bismarcki birodalomban felüszkösödött antiszemita mozgalmat ádázul bíráló lángész maga is meghökkenve-büszkén vallja meg: csak a kortársi Európa nemzetközi francia és orosz szellemeivel érez közösséget, és semmi köze nincs művelt honfitársaihoz, akik mindent a „Deutschland, Deutschland über alles” elve alapján ítélnek meg. Nietzsche egyenesen ajánlja az antiszemitáknak: vándoroljanak ki, ritkuljanak Németországban – és kívánja a zsidók hatalomra jutását: veszítsék el bizonyos tulajdonságaikat, amelyekre eddig szükségük lehetett, vessék le az elnyomás eddigi nyűgeit. És még hozzáfűzi: az a német, amelyik pusztán azért, mert német, úgy képzeli, hogy többet ér egy zsidónál, a komédia világába tartozik (ha ugyan nem az elmegyógyintézet falai mögé).
De említhetném az elmúlt két évszázad művészei közül azokat, akik külföldön találták meg a nagyobb teljességet, és nemzetiségükből kiérlelődve, egyetemes kereteket teremtve az egész világ számára érvényes, mintaszerű életműveket hoztak létre (gondoljunk Ion Luca Caragiale, Joseph Conrad, Samuel Beckett vagy Eugène Ionesco teljesítményeire). Kötve hinném, hogy a mi szellemföldrajzi helyzetünkben ez elképzelhető volna. Itt a külföldi „érintettség” – még világító fároszaink esetén is – hamar a „hazaárulás” gyanús és gáncsoskodó rágalmait idézné elő. Köztudomású: rendre éppen legnagyobb jótevőinket érte a „hazaárulás” vádja – még a legnagyobb magyart, Széchenyi Istvánt is.
Ő nem művész, hanem államférfi volt (bár műveinek lávázó stílusa, elképesztően friss-magyaros prózai áradása, páratlanul kifejező nyelvhasználata olykor nem egy írónk mesterkedését megszégyeníti). S noha sokan a „legnagyobb magyarként” emlegetik, eszmei hagyatékát, s főleg a könyveiben kibomló szellemiséget alig-alig ismeri e hamisan megmámorosodott hazában valaki. Műveinek összkiadása a mai napig nem látott napvilágot (de még csak egy tüzetesen kommentált, szeretettel gondozott Széchenyi-gyűjtemény sem létezik), s ugyan nagy reformer-eszméit (főleg a Hitelben részletezett államszerkezeti-gazdasági javaslatait, a hídépítés, a folyamszabályozás, a Casino-ügy történetét, a kisebbségekkel ápolt viszony elveit stb.) egy maréknyi tudós kisebbség sokszor boncolgatja, a műveiben uralkodó szellem és etika jóformán ismeretlen, vagy ha érintőlegesen szóba kerül is, körmönfont fejtegetések és alamuszi lélektani figyelem-elterelések fogásaival hovatovább jelentőségét veszíti. Ezt a bécsi pályáiról részben sérelmek, részben ébredő honfiúi érdeklődése folytán magyar földre megtért főurat patriotizmusának ezer elágazása, tüskés honszeretetének dialektikus összetettsége mégis minden pillanatban figyelmünkre méltatja. És közben lenyűgöz, ahogy az elmaradott magyar gondolkodást a nemzeti önismeret és önbírálat szempontjaival ütközteti, egész (akkori s mai) létünket sújtó tudatállapotainkat elemzi, és szinte valamely külön lelkiismeret röntgensugaraival átvilágítja.
A „Való”-t (Széchenyi egyik alapszava ez) elfogulatlan, mindenféle hőzöngéstől mentes modorban taglaló, nemzeti előítéleteinket cáfoló szemlélete, délibábos eszményeinket értelmes érvekkel szembesítő modora, a „közértelmesség” megteremtésének fontosságát hangsúlyozó mondandója nemigen aratna sikert a mai rongyos közbeszéd jobbadán elnyűtt pódiumain. Napjainkban, amikor a hazaszeretet fogalma különböző célzatú becsmérlés, ökölrázás, hovatovább a rituális fájdalom-okozás szinonimájaként tűnik fel, és főleg minden „idegenség” elleni érzelmi tőkefelhalmozás ürügyéül szolgál, egyenesen orvosság Széchenyi patriotizmusának elemeit szemügyre venni, és ismeretlenségének legalább ezt a keskeny szeletét jellemezni.
A patriotizmus – idézem Ambrose Bierce mondatát – gyúlékony szemét, amely szemfényvesztő fáklyaként világít a szemünkbe, és valódi céljait jobb nem ismerni. Éles-látó antik szerzők nyomán Samuel Johnson fogalmazta meg a szemünk előtt palástolt anomáliát: a patriotizmus a gazemberek utolsó menedéke. Ami a reformkorban a „Közjó” érdekében gyakorolt honszeretet volt (és nem üres „bosszú-hazafiság”, ahogy Széchenyi nevezi a személyes előnyök megcsappanása után hazafinak állt egyik főúr, Esterházy József magatartását), az immár a fél világot elárasztó porhintés eszközévé rothadt, és többnyire részleges hatalomszerzési érdek biztosítékául szolgál. Széchenyi pontosan tudja: a patriotizmus önmagában nem tesz jobb, műveltebb, becsületesebb emberré, és – hétköznapjaink számtalan tömeggyülekezése ékes példa erre – még igen nagyszámú egyed összesereglése is lehet a barbárság, tudatlanság és szűklátókörűség feldomborulása. A patriotizmus hagymázos indulata, fel-felszított láza önmagában nem humanizál sem egyes embert, sem nemzeteket, sőt vannak korok, amikor tönkreteszi, a hanyatlás lejtőire, sőt a pusztulásba lökheti az egész közösséget.
Van éltető, és van gyilkos patriotizmus. Sajnos, a történelem eddig főleg az utóbbira mutatott példákat: a nemesnek indult buzgalom elvaduláshoz, bűnökhöz, tömeggyilkosságokhoz vezetett. Ellenkezőleg: ha majd oda jutunk, hogy jelentőségét veszíti, „ki a patrióta” (hiszen erre bajos objektív értelemben megfelelni), akkor leszünk képesek feltenni a helyes kérdéseket: ki ért a gyógyításhoz; ki a jó színész; ki a legjobb asztalosmester; ki a legjobb pék, fodrász vagy patikus. A következőkben – fesztelen olvasóknak, csupán ajánlati szándékkal előterjesztve – szeretném megfogalmazni a Széchenyi értelmében vett és a mai napig érvényes, mert egyetemes, egész világra kiterjedő, és időtlen patriotizmus néhány jegyét:
1. Patrióta lelkigyakorlatunk elején jó örökre felébreszteni magunkban a tudatot: valahányszor a „magyar” szót halljuk, a higgadtság, méltányosság és mérséklet szándékát kell megkeresnünk magunkban. A botrányos és kizárólag magyarságunkra hivatkozó berzenkedés általában tartalmatlan, talmi és kongó sallangot görgető beszéd. Széchenyi nem győz óva inteni a lármás politikusok frázisaitól, és azoktól a pillanatoktól, amikor egy-egy kortes vagy hordószónok az ájult és tájékozatlan tömeg lelkesedése közben abban a hiszemben zúgja tele a teret: mily óriási léptekkel, sőt „sasreptileg” (ez is az ő szava) mozdította elő a haza javát. 1842-es akadémiai beszédében kerek-perec kimondja: „A magyar szó még nem magyar érzés, az ember, mert magyar, még nem erényes ember, és a hazafiság köntösében járó még korántsem hazafi.” A „magyar-ittasság” nem a kultúra hatalmas birodalma felé vezető királyi út, ellenkezőleg: az egyik legveszélyesebb zsákutca, amelyből hosszas külföldi tartózkodás, a miénktől eltérő szokásrendekkel való huzamos érintkezés, és külföldi értékrendekkel történő folyamatos és tárgyilagos összemérés vezetheti szebb útra az önistenítésben megrekedt hazafit.
2. A patriotizmus semmi áron nem kerülhet összeütközésbe az egyetemes erkölcsi értékek és a hazafiúi lelkiismeret parancsaival. Petőfi is az „emberiségért” szeretett volna tenni valamit, már kamasz fővel, s a végén is a szent „világszabadságért” esett el a segesvári csatatéren. József Attila egyik kései darabja kapcsolja össze a töredék végleges, axiomatikus élességével ennek az érzelemnek két magas dimenzióját: „Én hazám, fajom és emberiségem iránt ismerem szép kötelességem.” Széchenyi pedig, itt is, említett akadémiai beszédében, kimondja: „(…) hála az ég, e földgömbön – hol nemcsak fajtája, de egész neme érdekét köteles szívén hordani minden jobbra törekedő ember”. A Világban ezt olvassuk: a magyarnak csak egy célja lehet: „a Magas” (mintha Illyés „haza a magasban”-eszméjének forrásvidékén járnánk).
3. A patriotizmus nem adhat szabadjegyet a törvényesség megsértésére, nem múlhatja felül az igazságkeresés és a közösség érdekében végzett nyilvános cselekvés parancsát. Ugyancsak a Világban meséli el egy külföldi kereskedővel folytatott beszélgetését, aki – miközben Széchenyi Magyarországra csalná – elmondja, miért nem jön ide: „mert itt senki nem fizet s mindenki üt”, továbbá: mert itt a törvénytelenség „büntetlen marad”. „Nem szeretem a sötétben kötött ügyleteket.” A sötétben, azaz titokban kötött (időtlen időkre titkosított) ügyletek nem a hazaszeretet tanúbizonyságai, hanem a bűnözői hajlam jelei. Ezzel szemben Széchenyinél minden közösségi indulat az igazságkereséshez kötődik. A hazaszeretetről nem átallja megállapítani: „Im ez legnagyobb bajunk, hogy annyi elficamlott ész van köztünk, so eine Affen-Vaterlandsliebe /egy afféle majom-hazaszeretet/, mely szeretete által legtöbbet ront”.
4. A patriotizmus nem fedheti el a „nemzet nevében” és a „nemzet érdekében” elkövetett bűnöket, főleg nem a más nemzetek elleni atrocitásokat. Széchenyi nem helyeselte az erőszakos magyarosítást, sem a forradalmi honfiúi buzgalmat. „Lelkesülés kezdi, őrjöngés kíséri, és megbánás követi a forradalmakat”, emlékeztet. Irtózott minden esetlegesen elért „siker”-től, ódzkodott a „véletlen született magyarok”-tól, és minden hazafiúi habzás hallatán felébredt benne a rettegés: nem lesz-e értelmetlen valaha kivívott szabadságunk, nem marad-e „fejletlen probléma, egy olyan nép vívmánya, amely csak a farkasnak függetlenségi köréig” volt képes felemelkedni (az utóbbi években megismerhettük ennek a „farkas-függetlenségnek” bizonyos létmódjait és hangzatos szókincsét…).
5. A hamis patriotizmus arról ismerszik meg, hogy legfontosabb működési terepein katasztrófahelyzet uralkodik. Ha nincs komoly tudásközvetítés, információközlés, ha nem működik az egészségügy, ha nincs pártatlan jogszolgáltatás, ha nem válnak el a hatalmi ágak, ha fojtogató életgyakorlattá válik a hazugság kultusza, ha a közösséget „fortélyos félelem igazgatja” és „csalóka remény”, akkor a patriotizmus szószólóinak hitele elsorvad, és közös szűköléssé silányul az élet. Úgy tűnik, mostanság a hatalom által gerjesztett patriotizmus jobban előkészít bennünket a meghajlásra, mint a felegyenesedésre. Széchenyi riasztó tisztasággal látta s mondta: Hazafinak lenni nehéz, de nem lehetetlen. De nem egyszer csak így idézte sorsát, fanyar sóhajjal: O Verstand wo ist deine Vernunft geblieben! (Ó, értelem, hová tűnt a te észszerűséged!)
Talán azt akarta mondani: soha nem lehetünk az emberi, az értelem megcsúfolása árán hazafiak.
