A saját és a szerkesztőm ötletére meglehetős vakmerőséggel vágtam neki, azzal biztatva – elsősorban önmagamat –, hogy életem első ötven éve is így telt, aztán mégis itt vagyok épen, egészségesen. Hencegtem családnak, barátoknak, mi ez nekem, amúgy is a Balaton déli partján töltöm ezt a négy napot, nehogy már ott legyen rá szükségem a nagy, magyar tenger partján, ahol megannyi élmény vár rám lángossal-hekkel-fagyival megtámogatva, na pláne a habokban.
Végig sem gondoltam, mennyire befurakodott az életembe, hogy észrevétlenül milyen mértékben bízom rá magamat okkal-ok nélkül, milyen sok mindenre használom őkelmét, illetve, nem! Nem is! Őfenségét, a digitális világmindenséget jelentő mobilt, ami eluralja egész életemet, és aktív részvételemmel, de az dönt a fejem felett nemcsak a sorsomról, hanem a boldogulásomról, sőt a boldogságomról is.
A mindennapi betevőmet jelentő mobilkészülék már régen túlhaladta a telefon megnevezésben rejlő kommunikációs funkciókat, hisz’ nemcsak fotózni, hangot rögzíteni lehet vele, már nemcsak néhány rajta lévő, ostobácska játék szórakoztat üres perceimben. A földön jelenleg ismert világ rejtezik a zsebemben, nincs az életemnek olyan részterülete, ahol ne venném hasznát. És nem csak az okosságát használom ki, hanem a saját és környezetem szórakoztatását is rábízom a filmes és zenei csatornák, a közösségi média formájában. Rá, amelyen legjobb barátunk, Gugli is tanyázik, ami – hoppácska! vagy aki? – nélkül szinte önálló gondolatunk sincs már, de hogy egy lépést sem teszünk nélküle – és azt is pontosan számolva, a nap végén büszkén vagy elszontyolodva tudomásul véve – az biztos!
Tehát vettem a megbízást, és mobilkészülék nélkül vágtam neki a négynapos, balatoni mininyaralásomnak, „adjunk a retrónak!” felkiáltással.
Mivel író vagyok, és folyamatosan érkeznek a felkérések, annyi előrelátásom volt, hogy mindhárom emailfiókom válaszfunkcióját kihasználva értesítettem levélíróimat, hogy kísérleti, digitális detox miatt nem tudom fogadni a leveleiket, türelmet kérek tőlük. Az, hogy mégsem készültem fel mentálisan a dologra, már akkor kiderült, amikor rájöttem, hogy személyesen kell megnéznem, mikor indul a vonat, a Déliből. Mert ugye, 2024-ben mely családnak van otthon kinyomtatott menetrendje (az sem biztos, a MÁV-nak van rendje, lehet, hogy csak menete van neki)?
Azután vonatjegyet kellett vennem. Váratlanul ért, hogy fizikálisan sorban kell állnom a vonatjuk indulásáért, hm, „aggódók” közé a sorba, a pályaudvar jegypénztárában, illetve használnom kellett volna az automaták egyikét. Ennél a pontnál egy finnyásabb bacifóbiás már elbukik, mert biztosan nem fogja végigtapogatni a billentyűket. Na de, rövid közelharc árán megvolt az indulás időpontja, a jegy, ott ültem a helyjegyes vonat légkondimentes másodosztályán, és csak reménykedtem, hogy ott és akkor vár rám a barátnőm, ahogyan azt előző este telefonon egyeztettük. A másfél órás vonatúton megnéztem volna az időjárás előrejelzést, a programlehetőségeket, fogadtam és küldtem volna emaileket, készítettem és továbbítottam volna a családomnak magamról és a tájról egy-egy érdekes, vicces fotót, amit fellőttem volna a közösségi médiafelületeimre, de hát mobil híján nem volt mivel, mire célozni.
Az állomáson várt a barátnőm, és egyből beugrottunk egy kávéra, utána a helyi könyvtárba, ahol kellemes meglepetésként ért, hogy éppen kikölcsönzött állapotban vannak a könyveim, és az is, hogy a könyvtáros hölgy annyira barátságos és közvetlen volt, hogy legott megbeszéltünk egy író-olvasó találkozót őszre. Kinek kell mobil? – kérdeztem teátrálisan a fogadtatástól felajzva, amikor kiléptünk az épületből. Hát nekünk, mert a helytörténeti múzeum, és az elkövetkező napokban az összes felkeresni kívánt intézmény, létesítmény nyitvatartását is csak személyesen csekkolhattuk. Oda kellett menni, megnézni, nyitva van-e, előreváltott jegy híján be tudunk-e menni, kockáztatva időnket, energiánkat, és a benzinköltséget. A helyszínen tudtunk csak jegyet váltani, ami mobilos elővétel esetén általában kedvezőbb árú is, és sorba sem kell állni érte.
Cserébe viszont mindenkivel szóba elegyedtünk, önállónak aposztrofált, de valójában magányos, önhitt városiak helyett közösségi emberekké vedlettünk, és igencsak gyorsan visszazökkentettük az idő kerekét a hetvenes-nyolcvanas évekbe, a gyerekkorunkba. Rengeteget sétáltunk, vakon, „Andris” nélkül autózgattunk egyik településről a másikra, sokat beszélgettünk, utánajártunk- és kérdeztünk a minket érdeklő dolgoknak, olvastuk a szórólapokat, tájékoztató kiadványokat, esténként nem tévéztünk, nem töltöttünk le filmeket, helyette vitorlásról naplementét néztük, koncertre mentünk, lefekvés előtt pedig a szúnyogmentes, barátságos lámpafénynél, a retromese könyvemből – amit az úti pakkban kellett cipelnem – olvastam fel egy-két történetet, ezzel is erősítve a mobilmentes, klasszikusnak kikiáltott nyaralásunkat.
Ellenben: nem tudtuk megnézni, ezért a helyszínen szembesültünk azzal, hogy milyen koncert lesz a parton, az éttermekbe, múzeumokba nem tudtunk helyet foglalni, amiben nekünk szerencsénk volt, ám ez lehet rizikós vállalkozás is, bár szerintem ennyi kockázat még belefér, ha valaki úgy dönt, a saját elméjének épsége érdekében egy időre lecsatlakozik a digivilág körpályájáról.
Ami hiányzott, de nagyon: a lányomnak és szeretteimnek küldött, és tőlük kapott üzenetek, fotók. Az emailfiókjaim az öt nap alatt tele lettek felkérésekkel, meghívásokkal, sokan hiányolták a posztjaimat, fotóimat a közösségi médiafelületeimen, de összességében nem maradtam le semmiről. Egyik novellám megjelenik egy antológiában, aminek nagyon megörültem, de ennek a hírnek sem ártott a néhány napi késés. Ha tragédia történik, az igazán rossz hír úgyis utolér, az ugyanis mindig telefonon érkezik. Úgy gondolom, nálam a maximális lekapcsolódás a hálóról egy hét-tíz napra tehető, persze ez függ attól, hogy évadban (szeptember-május), vagy a nyári szünetben történik-e.
Utólag belátom, felkészületlenül vágtam neki a nagy vállalásnak. Tudatosság és előrelátás a garanciája az igazán pihentető, digitalizáció- és mobilvilágmentes, valódi életélvezetnek. Összességében az a tapasztalatom, hogy
a digitális detox fantasztikus relaxáció, remek pihentető a megtépázott idegeknek, az agynak, a szemnek. Negyvenöt felett visszahozza az egykorvolt régvoltot, kellemes érzésekkel, érzetekkel ajándékoz meg, rég elfeledett, gyerek- és kamaszkori emlékbetörésekkel, otthonos érzések éledhetnek újjá.
Digitális bennszülötteknek viszont roppant frusztráló és meglehetős kényszer lehet az idegenekkel folytatott, folyamatos, szóbeli kommunikáció, a hús-vér emberi kapcsolódások, és azok valós izzadságszaga.
Ha egyszer elvágtuk a digitális köldökzsinórt, helyette viszont rá – vagy vissza? – csatlakoztunk a világ humanoid tengelyére, vegyük számításba, hogy onnan ismét nehéz lesz a visszaállás a kisebb-nagyobb, kékesen villódzó, személytelen képernyők elé. Adjunk magunknak erre is egy napot, utána ismét irány a fősodor!
