A világ parlamentjeiben ma legfeljebb átlagosan 25 százalék körüli a nők aránya, míg a nemzetközileg fontos pozíciókban már csak 6 százalék. Persze nézhetjük ezt innen, az egérlyukból is: a magyar kormányban – az unióban egyedüli tagállamként – hosszú ideje nincs egyetlen nő sem. Nem mintha Varga Judit igazságügyi vagy Novák Katalin családügyi miniszterként fontosabbnak tartotta volna a nők ügyének képviseletét (akár az Isztambuli egyezmény aláírását), mint a pártérdekeket. Ők a tokenizmus példái voltak – a férfiak által előretolt, valódi hatalommal fel nem ruházott, majd az asztalról lelkifurdalás nélkül lehúzott bábuk.
Előre leszögeznénk, ha nők irányítanák a világot, az még a legfeministább elgondolásokban sem lenne egyenlő a matriarchátussal, avagy a patriarchátus tükörképével. Inkább olyan alternatív társadalmi struktúra kialakítását tenné lehetővé, amely egalitárius, a nemek közti egyenlőségen alapul, nem pedig a másik nem hátrányos megkülönböztetésén, elnyomásán.
Igazságosabb hely lenne akkor ez a világ? Jobban tisztelnénk az emberi jogokat és óvnánk a természetet? A gazdasági döntéseknél az egyén és a közösségek érdekeit helyeznénk a profit elé? Létrejönne-e a társadalmi párbeszéd, a szolidaritás a szegények és a kirekesztettek felé, a kisebbségek el- és befogadása? Kapna több forrást az okatatás, a szociális és az egészségügy? Nagyobb eséllyel igen, mint ahogy most mennek a dolgok.
De vajon az erőszak is kevesebb lenne-e a világban? Erre már nehéz válaszolni.
A férfi hatalomgyakorlók becsületére válhat, hogy az elmúlt 75 évben legalább az atomot nem dobták egymás országaira. Ezen kívül rosszul állunk a vezetésük alatt, már ha csak Putyin őrületét nézzük, és a sarkon ott áll lesben a toxikus Trump, meg a talán még ellenszenvesebb soviniszta alelnökjelöltje, J. D. Vance is.
Hillary Clintonnak ugyan a 2016-os elnökválasztáson nem sikerült betörnie a világ legmagasabb és legkeményebb üvegplafonját, még így is rekordszámú nő került utána fontos pozíciókba az amerikai politikában. Most pedig Kamala Harris kapott esélyt, és nem csak az amerikai nők figyelik izgatottan, vajon neki sikerül-e a lehetetlen küldetés.
Sorakoznak már a közelmúltból is sikeres példák, olyan karizmatikus női vezetők, mint Ellen Johnson Sirleaf, akit 2005-ben az első női afrikai elnöknek választottak, majd 14 év polgárháború után békét és felemelkedést hozott Libériának. A nők kövezték ki útját a hatalomba, mert elegük volt már a férfiak által teremtett rettenetes állapotokból. Kerestek hát egy női jelöltet, és elmentek szavazni, méghozzá tömegesen: 80 százalékuk rá adta le a voksát. Hogy mi volt „Ma Ellen” titka? Először is megkérdőjelezte a sztereotípiákat, megmutatva, hogy a nők nem gyöngék, hanem erős, emellett empatikus vezetők. Jacinda Ardern is azzal nyert 2017-ben Új-Zélandon választást, hogy elhitette a szavazókkal, egy nő tud keményen tárgyalni és kompromisszumokat is kötni, a kettő nem zárja ki egymást.
Sokan érvelnek amellett, hogy a változást elősegítendő, női kvóták is kellenek. Hogy az évszázadokon át a hatalomból kiszorított nőknek legyen egyáltalán esélyük kitörni a bebetonozott patriarchális intézményrendszerből, emellett létre kell hozniuk a saját, önálló intézményrendszereiket is. Mert bár egy nő vezető pozícióban egymaga erősebb nyomást tud kifejteni, mint a létra alján álldogáló többiek, de ha nincs elég nő alatta a rendszerben, nem kap támogatást, felhatalmazást a nehéz feladatokhoz, és óhatatlanul magára marad a többségben lévő férfiakkal szemben. Ezért elengedhetetlen a nők nagyobb részvétele a közéletben, vagy akár a sportban, tudományban, művészetekben is, hogy így kritikus tömeggé válva megkérdőjelezhessék a status quo-t.
Megoszlik a szakértők véleménye arról, hogy a nők – a biológiai adottságaik és a szocializációjuk okán – más típusú vezetők-e (együttműködőbbek, kevésbé katonásak, innovatívabbak stb.) vagy egy bizonyos hatalmi szint fölött minden vezetőre ugyanazok a csapdák leselkednek, ugyanolyan korlátozott mozgástérrel, és hasonlóan könyörtelenül (időnként akár elvtelenül) kell viselkedniük, hogy hatalmukat megtartsák, nemtől függetlenül.
A jó hír, hogy már túl vagyunk a dobd be magad (lean-in) feminizmuson, amit a Meta-igazgató Sheryl Sandberg és a techiparban számos vezető pozíciót kivívó nő is képviselt, miszerint ahhoz, hogy nőként érvényesülj egy férfiak által dominált világban, úgy kell viselkedned, gondolkodnod, akár a férfiaknak, még azzal sem törődve, hány másik nőt taposol el, míg te fel nem érsz a karrierlétrán. De még mindig ott a kettős mérce: nőként kevesebb a hibalehetőség, minden apró sikerért keményebben kell megküzdeni, és az elért eredményeket is általában alulértékelik, lebecsülik.
Olvasom a Guardian honlapján, hogy Athénban, a Nemzeti Kortárs Művészeti Múzeumban (EMST) nyílt egy kiállítás, csakis női alkotók műveiből, persze nem csak nőknek. Míg nőkről rengeteg alkotás és tárlat szól, a mai napig ritka, ha egy nőnek önálló kiállítása van, vagy egész szinteket szentelnének nőknek a nagy múzeumok, különösen nem az állami fenntartásúak. (Persze minden múzeumban ma még többségben vannak a férfiak művei, például mert a festészet csúcsának tartott történelmi festményeket szinte csak férfiak jegyzik, míg a lesajnált csendélet műfajt meghagyják a nőknek.) Még a londoni National Gallery is kétszáz évet várt az alapításához képest, hogy 2020-ban megnyissa az első önálló női kiállítását, noha nem kortárs alkotót választottak, hanem a korai barokk korszakból Artemisia Gentileschit, Caravaggio követőjét, akit első nőként engedett be tagjai közé a csupa férfiakból álló firenzei művészeti akadémia, legalább a saját korában ő is úttörő volt.
Görögországban nem kellett két évszázad az emancipációhoz: a kurátorok fogták és átrendezték a teljes állandó kiállítást, melyben korábban a bemutatott alkotóknak csupán 37 százaléka volt nő, és felkértek a világ minden tájáról, mindenféle korú és kulturális hátterű, változatos médiumokkal dolgozó 46 női művészt, hogy töltsék meg tereiket. Köztük vannak a mai kortárs generáció fontos hangjai, mint a brit szobrászművész Phyllida Barlow, az afroamerikai fotográfus Lola Flash, és a radikális görög performanszművész és installátor, Leda Papaconstantinou.
Az új tárlat egy ikonikus mű köré rendeződik: az izraeli filmes és multimédia-művész, Yael Bartana Two Minutes to Midnight (Két perccel éjfél előtt) című 2022-es dokumentumfilmje valójában egy kísérleti színházi előadás dokumentációja, melyet a dániai Aarhusban és Berlinben állítottak színpadra. Ebben egy fiktív ország csakis nőkből álló kormánya szembesül egy idegen ország által bejelentett nukleáris fenyegetéssel. A színészek mellett igazi nők (jogászok, politológusok, pszichológusok stb.) összesen negyvenen ülnek a demokratikus „béke szobában” (ami ironikus parafrázisa Stanley Kubrick Dr. Strangelove című filmjéből a férfias „háborús szobának”), és el kell dönteniük, mihez kezdenek a helyzettel.
Bartana alkotása nem csupán érzékletesen ábrázolja a politikai-hatalmi játszmák működési mechanizmusát, de felmutat egy elég hiteles alternatívát is a mai maszkulin politikai diskurzussal szemben. Már pusztán attól, hogy nem nők és férfiak ülnek vegyesen egy asztalnál, hanem csak nők, nagyobb eséllyel hallgatják meg egymást, kevesebb a félbeszakítás, a kioktatás. Megdönti azt a sztereotípiát, hogy a nők született pacifisták lennének – mi sem minden konfliktust oldunk meg békésen, a tábortűz körül énekelgetve, tehát felesleges romanticizálni a női vezetőket (amiatt sem kell piedesztálra emelni őket, ha a hivatali idejük alatt szülnek vagy gyereket nevelnek, ez nőknél teljesen normális, így is kellene rájuk tekinteni, nem mint csodabogarakra vagy hősökre).
A darab nagy kérdése pedig, vajon ha elássuk, megsemmisítjük a fegyvereket (a szupererőnket), egy békésebb világ megteremtése érdekében, ezzel lemondva az önvédelmünkről is, mit kezdünk majd a felénk irányított fegyverekkel? Vagy akár csak azok árnyékával, hiszen az atomfegyverek leginkább fenyegetés szintjén hatásosak – mint ahogy az oroszok belengetik őket hetente akár többször is.
Nincs megnyugtató konklúzió, talán csak abba kapaszkodhatunk, amit az egyik szakértő állít: már kutatások igazolták, ha a nők is részt vesznek a béketárgyalásokban, nagyobb eséllyel lesz valódi, tartós béke. De nem azért, mert simulékonyabbak vagy konfliktuskerülők lennénk, hanem mert a nők eleve szorosabb kapcsolatban állnak a nukleáris társadalmi közösségekkel, a családdal, a civil szférával, általában az emberekkel. Jobban tudják, milyen engedményekre van szükség a feszültségek hatékony feloldásához, és milyen reformokra a háborúskodáshoz vezető problémák gyökeres orvoslásához.
