A világ parlamentjeiben ma legfeljebb átlagosan 25 százalék körüli a nők aránya, míg a nemzetközileg fontos pozíciókban már csak 6 százalék. Persze nézhetjük ezt innen, az egérlyukból is: a magyar kormányban – az unióban egyedüli tagállamként – hosszú ideje nincs egyetlen nő sem. Nem mintha Varga Judit igazságügyi vagy Novák Katalin családügyi miniszterként fontosabbnak tartotta volna a nők ügyének képviseletét (akár az Isztambuli egyezmény aláírását), mint a pártérdekeket. Ők a tokenizmus példái voltak – a férfiak által előretolt, valódi hatalommal fel nem ruházott, majd az asztalról lelkifurdalás nélkül lehúzott bábuk.
Előre leszögeznénk, ha nők irányítanák a világot, az még a legfeministább elgondolásokban sem lenne egyenlő a matriarchátussal, avagy a patriarchátus tükörképével. Inkább olyan alternatív társadalmi struktúra kialakítását tenné lehetővé, amely egalitárius, a nemek közti egyenlőségen alapul, nem pedig a másik nem hátrányos megkülönböztetésén, elnyomásán.
Igazságosabb hely lenne akkor ez a világ? Jobban tisztelnénk az emberi jogokat és óvnánk a természetet? A gazdasági döntéseknél az egyén és a közösségek érdekeit helyeznénk a profit elé? Létrejönne-e a társadalmi párbeszéd, a szolidaritás a szegények és a kirekesztettek felé, a kisebbségek el- és befogadása? Kapna több forrást az okatatás, a szociális és az egészségügy? Nagyobb eséllyel igen, mint ahogy most mennek a dolgok.
De vajon az erőszak is kevesebb lenne-e a világban? Erre már nehéz válaszolni.
A férfi hatalomgyakorlók becsületére válhat, hogy az elmúlt 75 évben legalább az atomot nem dobták egymás országaira. Ezen kívül rosszul állunk a vezetésük alatt, már ha csak Putyin őrületét nézzük, és a sarkon ott áll lesben a toxikus Trump, meg a talán még ellenszenvesebb soviniszta alelnökjelöltje, J. D. Vance is.
