A Völgy mindig más. Ahogy te is mindig más vagy. A Völgy olyan, amilyen te vagy. Ha Vigántpetenden teszed le az autót, és a Csigabusz élménydús heringfílingjében keresed a szépséget, akkor abban fogod megtalálni. Egy rekordkísérlet a kánikulában mindenhol másutt kibírhatatlan lenne. Mert mindenhol másutt ülnének boldogtalan és frusztrált emberek is a buszon, akik látványosan belehalnak mások jókedvébe, és ez neked sem lesz öröm és boldogság, elhiheted. De a kapolcsi éjszakában kedves emberek jönnek-mennek, mosolygósak, a fiatalok szépek és okosak, és még a tettlegességnek tűnő tömörödés is inkább recharge velük, mint bosszantó. Nézzük az előttünk ülőket, felülről a tömörödésben, egy lányt látunk, kéz a kézben talán egy másik lánnyal sok színes gyűrűben, tűzvörös hajjal. Aztán mégis egy lány és egy fiú száll le a buszról, és az élet pont ugyanannyira örül nekik. Az Alapjogokért Központ e pillanatokban elszabaduló „woke-busters” bullshitje meglegyinteni sem tudja ezeket a ragyogó lényeket itt. De világgá legyinteni még tudhatja őket: szagolgassa egy életen át a gyűlöletet az, akinek három zürjén tántija van. Mi is mennénk negyven éve, de az 1984-et kívánna a naptárban megint. Hódolat Katalóniának.
Csak csönd neked
A Csigabusz a kapolcsi főtéren araszol. Látni lehet a tömeget. Éjfél felé járhat. Átlag közlekedési rendőr négy infarktust hordana ki lábon a sétáló utca láttán, ami itt teljesen természetes. Flipflopos srác csattog el a türelmes busz előtt, ami megint megdöntötte a délután felállított utasszámrekordot, és kérdést intéz a naphosszat bohókás embereket fuvarozó sofőrhöz. Neki az élet éppen nem fenékig tejföl, de rezzenéstelen arccal tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait, nem akar belepusztulni mások derűjébe, és megvárja, amíg a papucsos a talán buszon felejtett mobilját keresi. Az utasok sem anyáznak. Mintha idegenben volnánk. Az IBUSZ is árulhatná az élményt sok pénzért: utazzon velünk Magyarország azon pontjára, ahol nem akar azonnal szeppukut elkövetni búvalbélelt honfitársai hatására egy tompa repohárral. (A fesztiválokon úgy általában megfigyelhető a hasonló higgatag különlegesség, de Paloznak például hiába gyönyörűség zeneileg, tájépítészetileg, a jachton barnult tomihilfigerek háromliteres batártalálkozója miatt kevésbé találsz benne kulturális önazonosságot – és itt máris elnézést kérünk a jelenségből kicsattanó méltatlan általánosításért.)
Mert itt van példának okáért Cseh Tamás. Az ő világa senkit nem zár ki, az ő világába csakis befelé vezet út, ahol is kisajátíthatatlan, kifordíthatatlan, hogy ne mondjuk, előadó-művészetileg szuverén.
„Most elmondom, mid vagyok, / mid nem neked: / vártál ha magadról szép éneket, / dicsérő éneked én nem leszek, / mi más is lehetnék, csak csönd neked.” Kapolcs-szerte áradnak a Bereményi-költészet akkordjai. Motoz bennünk a faluszéli zöldben heverészve érzett húsz évvel ezelőtti pulai pillanat.
És most ugyanez működik Kapolcson, Beck Zoli (30Y) előadásában a nagyszínpadon. Az énekes egyedül marad, énekel egyedül, és gitározik, és tiszteleg, és az emberek fürdenek a jóban. Mielőtt megint elővennék a Beck-slágereket. A Kaláka-udvaron pedig Kiss Ferenc életművével áll színpadra az Etnofon, és nagyszerű muzsikusokkal Vecsei H. Miklós tolmácsolja Cseh Tamást. „Egy alkonyattájt, még mielőtt szétmegy minden, / S körvonalakból kivetkőznek minden tárgyak, / Hetek után elhagyni jó az üres szobát, / Egyetlen dobbantás, gyerünk a városba, rohadt világ!” De jó néha magyarnak lenni, különben süketek és vakok volnánk ezekre a képekre.
Görögök Dörögdön
Taliándörögd hétvégén mindig menekülőút. A fesztiválközpont megtelik, és ugyan sok jó ember Kapolcson is megfér, de azért a sok az sok. Irány hát a zsákfalu, Szőke András búvóhelye, az Ősök házának szelleme. És a színházé. A színház a Völgyben kemény dió. Keresnénk a kísérletit, a réteget, ahol mini a miliő, de az adott időpontban mégis a G.Ö.R.C.S (Görögök Összes Regéi és Cselekedetei) lesz a választott. A Hatszín Teátrum sztárelőadása, Kálloy Molnár Péter, Gáspár András és Kálid Artúr közkedvelt komédiája, amelyben az ó- és újszövetségi történetek humorpatronjai időnként kevésbé cizelláltan, de többnyire sziporkázóan durrannak el a színpadon. De ezelőtt sikerül egy bő másfél órás sorban ülést megvalósítani, hiszen az előadás előtt csak félórával osztanak sorszámokat. Jóllehet a szervezők jóindulatán semmi nem múlik: ha fizikailag lehetséges, mindenki részesülhet az élményben a földön ülve, a falnál állva. A három zseni kitesz magáért, eszetlen mókázásuk feledtet minden kényelmetlenséget.
A zsákfalu, Taliándörögd egyébként láthatóan az összetétel csapdájába esik, soha ennyi autót nem regisztráltunk még (igaz, alkalmasint a hétköznapokra szoktunk esküdni). A közgazdasági fogalom azokat a várakozásokat írja le, amelyekkel a szemlélődő az ismerhető népesség várható reakcióit veszi számításba. Ha sokan tesznek arra, hogy a hétvégi tömeg miatt érdemes korábban visszaindulni Balatonról Pestre (vagy Taliándörögdöt választani Kapolcs helyett), akkor váratlanul kellemes kis dugó alakulhat ki már délután, ha éppen emiatt mégis estére esik a választás a közlekedéshez, és sokan döntenek ugyanígy, akkor ott vagyunk, ahol a part szakad.
Vagy ahol a szuverenitásvédelem áldozatául esett magyar egészségügy (egyszerűen nincs ideje a kormánynak meggyógyulni, igazi tablettákkal a piros bogyó helyett: az éppen zajló-zúgó Tusványos csak utólag jut eszünkbe, de tényleg, és a Völgy már csak emiatt is csodahely).
A Momentán is egy másik dimenzió. Zacher Gábor vendégorvossal erősítve komoly tartalmakon, a gyógyszer- és drogfüggés nemzeti ügyén keresztül érkeznek a szokott színvonalú, virgonc improvizációk. A színészek pazar idegrendszerrel, szokatlan szférákat beutazva hozzák a tudatmódosítók iránti kötődés példatárát, a teljesítménykényszer hatására koffeint vacsorázó vizsgadrukktól a toaletthasználat intimitására vágyó hashajtófüggésig. Nevetünk a nagy magyar valóságokon, vagy éppen elkomorodunk miattuk; nincs nemesebb, mit elvárna tőlünk a Teremtő ez idő tájt.
Prémium budi bokorban
Mehetsz biztosra a Völgyben, és betérhetsz a Magyar Jazz Szövetség udvarába, ahol konzervatóriumot megjárt ifjú tehetségek bontogatják a szárnyukat, hogy aztán szombat éjjelre leterítsék a vörös szőnyeget a királyoknak: Borlai Gergőnek (dobok), Hárs Viktornak (bőgő), Szakcsi Lakatos Róbertnek (zongora) és Molnár Sándornak (szaxofon). Mehetsz biztosra a Póka Egon színpadon a Mörk zenekarral, ahol olyan éneklést hallasz, amitől leesik az állad, vagy a Versudvarban hallgathatsz Szélkiáltót. De ha lekésed az éhségcsillapítás miatt (paprikás krumplit fogyasztasz a születésnapozó koreai magyar néptáncos csoporttal, akik a Folkudvart látogatják előszeretettel), akkor egy ugrás a Mókuskert Udvar. A koncertig meglátogathatod a hangulatvilágításban az italos pultot, ahol nem tudsz kártyával laza sportfröccsöt venni, mert a terminál már aluszik, de a vendéglátód nem enged el üres kézzel, és balatoni rizlinget tölt a poharadba önzetlen viceházmester kivitelben.
Hálás vagy, és hamarosan meglátogatod a Balaton-felvidék kevés impozáns küllemű, bokorba rejtett archaikus budijának egyikét, hogy aztán egy provence-i kiállítású szabadtéri mosdóban tisztálkodj az udvaron. Nem is ezen a világon jársz, gondolnád.
Aztán jön a Zsiványjazz formáció, és letesz a földre, hogy kedvedre dobolhass a lábaddal a szikkadt porban. Nagy Ádám (gitár), Síklai István (basszusgitár), Fábry Adonisz (dobok) igazolja neked, hogy csak a zene van, és hogy a csak-zene saját érzelmes-melankolikus szerzeményekkel és George Benson-feldolgozásokkal is felemelő dolog. Nagy Ádám (a néhai Roy és Ádám együttes díjakkal elhalmozott zeneszerző-előadója) a tanítványait vette maga mellé, hogy ő is mindig fiatal maradhasson. Mosolya kitart az utolsó másodpercig, sokadszor is behúzza egy világszám hegedű- és énekimprovizációra a házigazdát, Szirtes Edina Mókust, aki a Völgy utolsó napjaira inkább kevesebb, mint több hanggal is olyat énekel, hogy megáll a kezedben a viceházmester.
„Min-den-ki, min-den-ki…” – dzsemel a három (immár az összes színpadon található hangszert minden felállásban megszólaltató) muzsikus, és akkor még nem tudjuk, hogy a világ szekuláris unalmasságai éppen a párizsi olimpiai megnyitó miatt horgadnak fölfelé. „És mindenki hagyná a másikat, / hogy énekeljen úgy, ahogy szívéből fakad. / És mindenki várná a pillanatot, / mikor együtt fújhatjuk a dallamot.” És Mókus rekedtesen, de lelkesen replikáz: „Mindenki, mindenki, mindenki… ki van rúgva!” 2025-ig biztosan.
