Helye van egy ilyen Pride-szerű ünnepnek egy olimpiai megnyitón? Valóban kifejezte a sokszínűséget és a befogadást? Elérte a célját a kisebbség a többségnél? Elért az üzenet azokhoz, akikhez szánták, és vajon milyen eredményt ért el?
Hogy helye van-e, nézőpont kérdése. Nyilván egy meggyőződéses konzervatív, vallásos beállítottságú ember (ugyan magának a képnek, amit megjelenítettek, semmi köze a valláshoz, ezért vallási szempontból véleményem szerint nem is érthető a felháborodás), ahogy a Pride-felvonulást sem tudja értelmezni, és csak provokációnak tartja, úgy természetesen ezek a képek is ugyanerre a „felismerésre” vezetik őt. Ez az a tábor, amely folyamatosan azt mondogatja, hogy „ne tolják már az arcukba a homoszexualitást, mindenki élje meg szexualitását és nemi identitását a négy fal között”. Az már nagyon jó, ha valaki e kettő között különbséget tud tenni.
Aztán ott a másik tábor, akik a közösség tagjai vagy támogatói. Ők értik és tudják, hogy addig igenis meg kell jeleníteni ezt a kisebbséget a társadalom előtt, amíg jelen van a kirekesztés, a diszkrimináció, a jogegyenlőtlenség, az elítélő verbális és fizikai erőszak ezen kisebbségi csoport ellen.
Persze van a két tábor között is nagyon sok ember, akinek van valamilyen véleménye, ők azok, akik talán a semleges állásponton vannak, és azt mondják, hogy „amíg engem nem érint ez követlenül, nem igazán érdekel, sőt vannak az életben ennél fontosabb problémák is”.
Ezeket a táborokat kellene valamiféleképpen egy platformra hozni, de a huszonkettes csapdájába kerültünk évek óta.
Szeretnénk felhívni a közösség tagjaiként valamire a többség figyelmét, egyre extrémebben, egyre hangosabban, de ők nem akarják vagy nem tudják megérteni, félreértelmezik, sőt úgy tekintenek erre, mintha olaj lenne a tűzre, és csak még nagyobb az ellenállás irányunkba.
A diszkrimináció, az erőszak nő; az tény, hogy a visszajelzésekből egyértelművé kell váljon számunkra is, hogy a szándék jó és fontos, mert eléri a többséget az üzenet (ez a reakciók számából lemérhető), de az eredmény pont ellentétes azzal, amit szeretnénk elérni. Az LMBTQ-közösség így nem több támogatót szerez, hanem egyre több ellenzőt fog. Nekünk pedig nem ellenzőkre van szükségünk, hanem támogatókra.
Maradjunk csendben akkor, és „tűrjük a sorsunkat”? Nem, szó sincsen erről.
Egészen biztosan nem ez a megoldás. Lehet, hogy más utat, más módot kell arra találni, hogy az LMBTQ kisebbségi közösség megtalálja a párbeszédet a többséggel, és megpróbálja elfogadtatni magát velük. Ha egy módszer nem vezet eredményre, sőt ellenkező hatást ér el láthatóan évek óta (és a tendencia ebben csak romlik), akkor a módszeren kell változtatni, és önvizsgálatot is érdemes tartani ezzel egy időben, s nem homo- és transzfóbiát kiáltani egyre hangosabban.
Továbbra is azt gondolom, hogy a magamutogatásnak és olyan képi megjelenítéseknek, amelyeknek valójában semmi köze az LMBTQ-közösséghez, sokkal több az ártó és provokáló hatása, mint amit az eredeti szándékkal elérni szeretnénk.
A sokszínűség nem biztos, hogy akkor nyer megfelelő kifejezést magának, ha extremitásokat hangosan kiabálva vonultat fel, amit én liberális emberként tiszteletben tartok, és elfogadok mindenkit olyannak, amilyen. De ha a közösség érdekeit nézem, akkor nem gondolom, hogy a többséget az extremitásokkal lehet megnyerni magunknak, és így kellene magunkra a figyelmet felhívni.
A Budapest Pride is tartalmaz ilyen elemeket, és szerintem az olimpiai megnyitó képei is tartalmaztak ilyeneket. Hogy ezek az „egyes” esetek nem reprezentálják a közösséget? Ebben igazuk van azoknak, akik ezzel védekeznek a közösségből, de ha mi magunk dobjuk fel a labdát, akkor nem kell csodálkozni, ha azt az arcunkba csapják. Ezek nem segítik elő a sokszínűség megértését, és a befogadásra sem mutatnak példát. Sőt, ahogy már írtam, inkább ellene dolgoznak.
Persze azon lehet elmélkedni tovább, hogy kinek mit jelent az extremitás, mert ugye ennek az ellentétpárja a „normalitás”. Ki mit tekint „normálisnak” vagy „extrémnek”? Látszólag nehéz megválaszolni a kérdést, de ha onnan közelítünk hozzá újra, hogy mi is a célunk a megjelenítéssel, akkor hamar el tudjuk dönteni a választ.
A kérdés egyszerű: Ezek a képek valóban a mindennapi élet sokszínűségét mutatják be, példát adnak arra és választ is egyben, hogy ezeket a sokszínű embereket, az LMBTQ-közösség tagjait hogyan is kellene befogadnia a többségnek, és valójában kik ők. Úgy gondolom, nem válaszolnak egyikre sem. A megjelenített képek pedig nem a hétköznapi sokszínűséget mutatják be, hanem transzvesztita bárok drag queen-műsorainak hajnali füstös, bódult világát. Ami természetesen ugyanúgy az élet része, és semmi bajom ezzel, de azért azzal tisztában kell lenni, hogy
az olimpiai megnyitó szereplői a kisebbségi LMBTQ-közösségen belül is egy nagyon szűk kisebbségi csoport. A drag queenek, akik az életük mindennapját a nap 24 órájában nem is így élik meg. (Ellentétben a meleg, leszbikus, biszexuális, interszexuális és transznemű emberekkel.)
Akkor miért gondolja bárki azt, hogy a többséget ezzel a kisebbségen belüli kisebbséggel (akik nem is reprezentálják az előbbit) kell meggyőzni a sokszínűségről és befogadásról?
Félreértések elkerülése érdekében leszögezem, hogy semmi bajom a transzvesztitákkal, drag queenekkel, ezekkel a szórakoztató műsorokkal és bárokkal.
Persze ha valaki azt mondja, hogy ebbe a megnyitóba nem kell belelátni az LMBTQ-közösséget, hanem „csak” egy párizsi drag queen show-t hoztak a szervezők a világ elé, akkor akár tovább is léphetnénk. Csak nekem az a problémám ezzel, ha a többség mást is beleláthat, mást is értelmezhet és mást is gondolhat, akkor az üzenet megjelenítésével és kommunikációjával van a probléma.
Ha egy görög mitológiai képről eszébe juthat többeknek az utolsó vacsora és az eucharisztia, ha a drag queenekkel azonosíthatják az LMBTQ-közösséget, akkor valóban nem biztos, hogy ez egy jó ötlet, jó irány.
Azt gondolom, hogy nagyon fontos és nagyon jó, hogy az LMBTQ-közösséget, a sokszínűséget és befogadást meg szerették volna jeleníteni az olimpiai megnyitón is. Sajnos annyira grandiózust, figyelemfelhívót akartak mutatni, hogy az extremitás irányába mozdult el minden, és pestiesen szólva „túltolták”. Egy újabb esemény, ami nem érte el az eredeti célját, ezzel a közösségképpel, amit mutatott ez az olimpiai megnyitó, és amit sokszor a Pride-eseményeken is látunk. Én ezekkel nem tudok azonosulni, és a transzjogi aktivizmusomban kifejtett erőfeszítéseim ellen hatnak.
Bízom benne, hogy hamarosan felismeri a közösség és a támogatóink is, hogy ezek nem jó megjelenítései a sokszínűségnek és a befogadásnak, és olyan új üzenetekre és kommunikációra van szükség, amelyek valóban a közösség hasznára válhatnak, és bemutathatják a hétköznapi csendes, társadalomból kitűnni nem akaró sokszínűséget, illetve példát mutat arra, hogyan tud befogadni minket a társadalom.
