Egy nem is olyan távoli galaxisban és nem is olyan régen, az ún. Épeszű Időkben még természetesnek számított, hogy az ember tévedékeny lény. Mellévetődhet. Elszámíthatja magát. Baklövést követhet el. Hibázhat. Melléfoghat. Botlása lehet neki. Ez a felismerés sokat segített abban, hogy az ember képes legyen elhelyezni magát a világban. Most ő a főnök, holnap más lesz: ez volt a bizonyossága, és ezért az arca sem volt neki esztergomibazilika-ajtó méretű.
Mindegy volt, hogy miniszterelnök az illető, törzsfőnök, körletparancsnok, alosztályvezető-helyettes vagy király, az eszével tudta, hogy nem tévedhetetlen. A középkorban ezt még nehéz volt belátni, mert akkoriban annak volt igaza, akinek a seregét nem gyakta le a pestis és a szifilisz, és maradt serege az igazsága kivívásához. Aztán eljött a felvilágosodás pillanata, amikor kiderült, hogy más is él a világon, és hogy ezt a mást (őt) nem lehet csak úgy bezárni a Bastille-ba vagy legott fejét venni, ha látványosan nem ért egyet velünk.
A tusványosi Orbán Viktorral tehát csak egyetlen nagy baj van, és pedig az, hogy világmegváltó tervekről beszél, miközben csak a véleményét mondja.
