A Népszava együtt élt a huszadik századdal, sőt, már a tizenkilencedikkel is. Írástudó eleink mindenhol ott voltak, láttak, és gyakran győztek futni az események után. Sokszor nem voltak jobbak, mint az ország maga. Sokszor akaratlanul is csak sodródtak az eseményekkel. Máskor politikát csináltak, mert a politika csinálta őket. És voltak dicső napok szép számmal, Ady Endrével, Faludy Györggyel, Kéthly Annával. Bárhogy is, a Népszava-írások (hol őszinte jó szándékkal és becsületes szociáldemokrata szakmaisággal, hol mással) a kortörténet részei 1873 óta.
És most mi rendre, egyfajta rovatként belelapozunk ebbe a porosnak tűnő, megsárgult történelembe, 30, 50, vagy éppen 100 évvel ezelőtti lapszámokba, hogy kiderüljön, mi történt, kivel történt, hogy történt, miért történt. Nem múltba révedünk, hanem érdeklődünk iránta rezzenéstelen arccal. Dehogy, rezzenünk nagyon is. Megrendülünk nagyon is. Hátha a mai olvasó is így tesz.
Fiatal férfi álldogált a budapesti Eötvös utca 29. számú ház előtt. Igyekezett kibetűzni a feliratot, de már gondolatban is beletört a nyelve a sosem hallott szavakba a silabizálás közben. Sosem találkozott még egyetlen franciával sem, az országról is csak annyit tudott, hogy a fővárosát Párizsnak hívják, meg hogy állítólag azok a furcsa népek megesznek minden olyan jószágot, amilyenekkel itthon riogatni szokás a gyerekeket. De bánta is ő a gusztusukat, úgy kapaszkodott ebbe az utolsó szalmaszálba, mint hajótörött a felé sodródó kabinajtóba. Pünkösdkor volt két éve, hogy kitették a gyárból, azóta jó, ha heti két-három alkalommal sikerül valami alkalmi munkával keresni éppen annyit, hogy éhen nem hal. Pár hete egy gyerekkori cimborája beszélt neki a lehetőségről. Eddig a kerületet se nagyon hagyta el, de végül rászánta magát: ha ezen múlik a megélhetés, belevág, maga mögött hagy mindent, elszegődik vendégmunkásnak.
Képzeletbeli hősünk nagy valószínűséggel nem járt sikerrel.
A szövevényes történetről, melynek ezernyi másik sorstársával együtt akaratlan elszenvedője lehetett, a Népszava éppen ma száz éve, 1924. augusztus 2-án számolt be. Egy francia társaság vert tanyát Budapesten, felvette a kapcsolatot a kormánnyal, munkanélkülieket toboroztak, akiknek állást, ellátást, lakhatást ígértek. Az ügy szinte már sínen volt, amikor furcsa érzése támadt a Szakszervezeti Tanács egy titkárának. Arra gondolt, hogy ami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, az valószínűleg valóban hamis. Helyes volt a megérzése, mert kiderült, hogy a szerződéstervezetben, melyet a francia társaság benyújtott a külügyi tárcának, alig volt garancia a magyar dolgozók jogairól, vagy arról, mi lesz, ha baleset éri odakint hazánk fiait. A bársonyszékekben ülők ingerküszöbét mindez alig érte el, úgy festett, a kormánynak fontosabb volt, hogy bármilyen áron, de megszabaduljon pár ezer munkanélkülitől. A szakszervezetisek saját kezükbe vették a dolgot, levelet írtak francia kollégáiknak. A Société Nationale d'Emigration agricoleetindustrielle de France semmilyen felhatalmazást nem kapott a francia kormánytól, sőt, eddig szinte csak panasz érkezett rájuk, semmiképpen ne álljanak velük szóba a magyarok – írták a párizsi irodából. Az érdekképviselők a kereskedelmi minisztériumban is megkongatták a vészharangot, ott megvonták a vállukat, visszadobták a labdát a külügyhöz.
Nehéz idők jártak tíz évvel a nagy háború után. „ A munkanélküliség óráról úgyszólván óráról órára terjed”, írta aznap a Népszava vezércikke. A problémát ugyan ismerik az ország vezetői, tényleges cselekvésre nem szánta magát a kormány, sőt, mintha szándékosan engedne szabad folyást az egyre katasztrofálisabb helyzetnek, veti a lap az ország vezetés szemére. „Nem szaporította a munkaalkalmakat, nem tette meg a munkanélküliek segélyezésének előmunkálatait, s még csak arra a legtermészetesebb könnyítésre sem mutatott hajlandóságot, hogy a munkanélkülieknek halasztást adjon házbér megfizetésére, s hogy a környéken lakó munkakeresőknek vasúti díjkedvezménnyel megkönnyítse a munkakeresést.” A kabinet a tömeges munkáselbocsátást a termelő tőkehiánnyal indokolta. Vass József népjóléti miniszter megoldásként felvázolta, hogy a bankoknak kellene változtatni a kamatpolitikájukon, az csökkentheti a gazdasági válságot, azaz közvetve növelheti a kenyérkeresők számát.
Egyébként is úgy vélték az ország házában, hogy a helyzet egyelőre „nem öltött veszedelmes arányokat”, hiszen csak a textiliparban már mutatkozik munkáshiány. Első kézből volt minderről tapasztalata a gyulai kötőszövőgyár munkásasszonyainak, akik akkor hatodik hete sztrájkoltak. A bérük kéthetente szaktudástól függően 120-350 ezer korona volt. Mindössze 10 százalék emelést ígérek nekik, holott a városban ezen másfél hónap alatt 4400 koronáról 6000 koronára ment fel a kenyér ára.
Akinek volt munkája, sem lehetett maradéktalanul elégedett. Éppen, mint a vásárcsarnoki hordárok. A szakosztályuk az éjjel 1-kor kezdődő, napi 14-16 órás munkarend és a rendkívüli fizikai megterhelés: a 15 métermázsa súlyú, azaz másfél tonnával megpakolt kézikocsik vonszolása ügyében tartott taggyűlést. A csarnok igazgatósága és a kereskedők megadták volna nekik a kért 50 százalékos tarifaemelést, a fővárosi tanács azonban ezt felére nyomta le. Hiába kérték tehát az áruszállítók a megfelelő táplálkozásra és az igénybevétel miatt hamar elvásó munkaruhára hivatkozva a több pénzt, amint azt a Népszava aznapi száma megállapította, a sok bába között már akkoriban is elveszett a gyerek.
Az országban futótűzként terjedő talajvesztés olykor személyes tragédiákba torkollt. A száz évvel ez előtti lap 6. oldalán a bűnügyi hírek egyike a 44 éves Krifovszky Jánosról szól, aki péntekre virradóra felakasztotta magát a budapesti Zichy Jenő utca 15. számú ingatlanban, mert elbocsátották az állásából. A házban felügyelői feladatokat látott el, 1-jével felmondtak neki, aznap ki kellett volna költözni a lakásból. Az, hogy a munkáját és a feje fölül a fedelet is elveszítette, sok volt egyszerre a szerencsétlen sorsú férfinak.
A kétes hírű francia társaság körül egyre sokasodtak a baljós jelek. Beépített álmunkavállalók húztak ki a toborzókból olyan részleteket, mint, hogy egy franciaországi gyárban csak egy magyart helyeznek ki, illetve, hogy bármi lesz, sztrájkról ne is álmodjanak. Ezzel párhuzamosan a társaság fizetett budapesti ügynökei háborítatlanul toborozták tovább a reményvesztett álláskeresőket. Az ügyet feltáró korabeli cikkben hangot adtak a vágynak, hogy az utolsó pillanatban talán mégis észbe kap a magyar kormány. Ugyanakkor a Népszava emlékeztetett arra: lehet, hogy a kabinet nem fog tanulni a korábbi hibákból. Egy évvel korábban szinte szóról szóra ugyanilyen eset játszódott le. Törökországba vittek munkásokat, akik ott nyomorúságos körülmények között töltöttek el hosszú hónapokat, mire végre sikerült hazahozni őket.
Pár perc az Újvilág
A magyar munkaerő és a gazdaságpolitikai szálakat keverő aktuális kormány viszonya azóta sem felhőtlen. Mint az köztudott. A rabszolgatörvény az elmúlt évek fogalma, ahogy a szakszervezetek beszervezése vagy kicsinálása is. A dráma talán most kevesebb, mert fapadossal, történelmi léptékben, párt forint és pár perc az Újvilág. Ahol szintén kemény a munka, de esetenként megfizetik.
