Tápláló természet és burjánzó szabadság a budai hegyekben

Sáfrányos szeklice, édeskömény, csalán, orbáncfű, körömvirág – csak néhány a Nényei Lujza kertjében, Buda határában növekvő, ehető gyógynövényekből. A fotográfus és vegetáriánus szakács permakultúrás paradicsomában gyümölcsfák és zöldségágyások adnak ízletes és ingyenes táplálékot, amit a fűszerspirálban növekvő zöldekkel ízesít. Már évekkel ezelőtt felébredt benne a vágy, hogy ne legyen kiszolgáltatott, és ne is vegyen el többet, mint amire szüksége van. Személyes világlátása a mai huszonévesek változó kilátásait is tükrözi: az albérletrabság vagy a hitelcsapda sokaknak nem vonzó opció az otthonteremtésre. A természetközeli, senkinek nem ártó szemlélet annál inkább, a nagy rendszerek sebezhetőségét, a klíma törékenységét is szem előtt tartva egy tudatosabb és talán békésebb emberi együttélés felé.

A lankás hegyoldalban hosszú ösvény vezet fel a kis házig, melynek sárga hullámtetővel fedett verandáján Lujza épp savanyúságot készít porcsinból, a húsos levelű gyógynövényből, a korábbi lilahagyma-savanyításból maradt lével.– Ebben csak vörösborecet, cukor, só és víz van. Sokszor beledobok valami piros bogyós gyümölcsöt, de most csak a túlélésre játszom – mondja nevetve. – Az utolsó bolt a Máriaremetei úton van, ahol az utolsó buszmegálló is. Szakácsként dolgozom, a hét nagyobbik részében főzök egy rendezvényeket kiszolgáló cateringcégnél, keveset költök ételre. Boltban legtöbbet kávét veszek, meg szotyit…

A most 25 éves fiatal sokáig nem tudta eldönteni, milyen hivatást válasszon, közben egyre erősödött benne a hang, hogy „van dolga” a főzéssel. Elsőre nem vették fel a MOME fotográfia szakára, ekkor elment dolgozni egy vegán étterembe, és végül három évig maradt, folytatta az egyetem mellett is. – Ez jó tanulópénz volt, végigmentem a folyamatokon, a mosogatótól a zöldséghámozón át a szakácsig – meséli. – Nincs is szakács végzettségem, a főzéssel úgy indult az utam, hogy

Állítólag már háromévesen kipöcköltem a tányérból a húst, alapvetően irtóztam a gondolattól, hogy izomszöveteket eszünk. Dolgozom hússal is, mert meg kellett hozni egy reálpolitikai döntést: ha azt akarom, hogy legyen normális állásom meg fizetésem, akkor ezt be kell vállalni.

Lujza egy évig foglalkozott régiségkereskedéssel is, akkor visszajött a fotózás az életébe, a tárgyak kurálása, katalogizálása, befotózása révén. – Aztán váltottam ebből is, alkalmazott szinten valahogy nem feküdt nekem a fotózás. Kicsit több mint két éve dolgozom szabadúszó szakácsként, hosszú távú és projekt­alapú együttműködések keretében, fókuszban a cateringgel, receptfejlesztéssel. A rendezvényi étkeztetés főleg abban fejleszt, hogy nagy mennyiségeket tudjak magas minőségben előállítani, de fontosak a kívülről behozott szakmai inspirációk, a mai napig dolgozom beugrós szakácsként éttermekben. Bontogatom a szárnyaimat, egyszer majd szeretnék egy saját cateringcéget.

Ki a természetbe

Lujza tíz évig volt cserkész, mindig is vonzotta a nomád élet, noha városi értelmiségi családból származik. A Buda határában, zártkerti övezetben lévő telek, ahol járunk, egy barátja családjáé, de nem használták már vagy húsz éve, így merült fel, hogy akár ki is költözhetne ide, lassan két éve van itt szívességi lakáshasználóként.

– Kis koromtól kezdve volt bennem egy vágy a természetközeli létre, aztán viszonylag hamar, 12-13 évesen elkezdett érdekelni a közélet, a politika, a kapitalizmuskritika, és olyan típus vagyok, aki ezt gyorsan cselekvésbe is fordítja – meséli. 

– Húszévesen volt egy párom, akivel azt tervezgettük, hogy tanyára költözünk. Nem maradtam vele együtt, de a gondolat bennem akkor fogant meg. Ha nem lett volna itt ez a lehetőség, nem tudom, milyen módon lehetne megélni ezt a vágyat. Most a családomtól se vagyok messze, hozzájuk tudok menni ruhát mosni meg hasonló polgári elfoglaltságokat intézni – nevet cinkosan. – Itt nincs vezetékes víz, ami meg tudja nehezíteni a hétköznapokat. De már látom, hogyan lehet egy éven belül olyan szintre fejleszteni ezt a helyet, hogy állandóan lehessen itt tartózkodni. Tervben van, hogy építünk egy kéményt, és berakok ide egy sparheltet. Pici a ház, csak 15 négyzetméter, nem nehéz befűteni. Egyébként aludtam már itt decemberben is, jó sok takaróval meg egy elektromos radiátorral. Most a mennyezet is le lesz szigetelve, lesz padló, új ajtó, a korábbin alul-felül süvített be a szél. Ide költöztek be az egerek, volt egy mumifikálódott őzláb is, majd elájultam, amikor megláttam – mutatja az egyelőre csupaszra bontott falakat.

– Az ágy részben csapóajtószerűen felhajtható lesz, alatta lesznek tárolók. Hátul a vizes helyiség, két köbös tartály lesz egymásba kötve, amikbe esővizet gyűjtök, lesz hozzá egy kis szűrőrendszer. Mellette a mosogató, kézmosó, fürdő, de az idén valószínű nem lesz már energiám erre. A hűtő most nincs jó helyen, próbálom letakarni, de idekint van most az egész konyhám. Azáltal, hogy ez most egy szükségállapot, nagyobb a motivációm is, hogy legyen kész a ház, és újra be lehessen rendezni. Idővel szívesen mennék majd eggyel kijjebb is, mindenképpen Budapesttől északra, ami lehet Komárom-Esztergom vagy Nógrád, de Fejér megyében is vannak szép részek – sorolja álmodozó tekintettel. A lelkesedése ragadós, noha nem titkolja, nem feltétlen könnyű és komfortos ez a félig-meddig nomád élet.

– Nekem ilyen az egész családom, mindenki pörög, rengeteg ügye, életfeladata van. Még a nyolcvan pluszos nagyszüleim is jönnek-mennek, közösségi életet szerveznek. A Nényei ág felvidéki egykori nemesi család, a családfánk a XIII. századig lett visszavezetve, évtizedeken át voltak is hatalmas családi találkozók Lukanényén, Besztercebánya mellett. A másik oldalról a felmenőim jászságiak, ez a természetközeli élet is nagy hatással volt rám. Amit ők ott csinálnak, az ipari, sokhektáros árutermelő mezőgazdaság távol áll tőlem, de a jászapáti gyerekkori élmények, a befőzés, szüretelés onnan jön. Vannak olyan növényeim, kis magok is, amiket onnan hoztam. A porcsin például elvileg egy gyomnövény, de az egyik legpotensebb ómega-3-zsírsavforrás, ezt a jásziványi tanyán szedtem össze, amikor felmagzott. Lakik ott egy nagynéném, aki a kertészkedésben más elveket vall, mint én, de sok tudást szívtam fel tőle is. Van a családban még egy székely ág, a negyedik meg egy elmagyarosodott német, pesti polgárág. Sokáig ki van kutatva a családfám, ennek van identitásképző ereje is.

Bölcselet és gyakorlat

A permakultúrával – ami emberi élőhelyek és mezőgazdasági rendszerek tervezése, kialakítása, a természetben zajló ökológiai folyamatokat mintául véve – Lujza két éve találkozott. Utána elvégezte a Magyar Permakultúrás Egyesület osztott PDC- képzését, és elolvasta a több mint 30 éve permakultúrával és önellátó biogazdálkodással foglakozó Baji Béla könyveit, ez nyitott nagy dimenziókat előtte.

– Sokáig kerestem azt a klubot, amihez lehet tartozni, amely valós válaszokat ad arra a komplex problémahalmazra, amiben létezünk.

Kell majd egy autós kört csinálnunk, van a közelben kút, ahol a kannákat fel tudjuk tölteni – veti közbe Lujza, majd elindul kipakolni a közel 30 éves, de most is jól szolgáló kombiból a szigetelőanyag-bálákat.

– Nagyon sokan segítenek az építési munkálatokban, főleg barátok, családtagok. Eddig szinte mindent sikerült megoldani anélkül, hogy klasszikus értelemben vett mester­embereket hívjunk, és sok minden megy már önállóan is. Locsolni nem igazán szoktam, igyekszem vastagon takarni a talajt, és minden ősszel 40-60 centis mélymulcsot készítek, a szomszéd lótrágyájából és innen-onnan összehalászott zöldhulladékkal. Begyűjtöm azt is, ami ki van rakva a kerteknél, én csak örülök, hogy vannak, akik még nem tudják, mi mindenre lehet ezt használni. Minden vizet, amit elhasználok, újrahasznosítok: például amivel mosogatok, azzal locsolok, ezért lebomló mosogatószert használok. A kádat, amit direkt egy vasállványra raktam, nyáron ki lehet tenni a kertbe, télen meg alá lehet gyújtani. Akartam a kertben egy közösségi teret is, ahol le lehet ülni, és ami időjárásálló. Ez az öntöttbeton asztal a székekkel egy magyar kőfaragómester munkája, életem egyik legjobb vására volt. Kicsit olyan, mint egy áldozati oltár – kacag Lujza, majd azon viccelődünk, pár száz évvel ezelőtt biztos őt is feláldozták vagy máglyára küldték volna mint füvesasszonyt.

Személyes kiegyenlítés

Az ehető vadnövények már a permakultúránál korábban is érdekelték.

– Amikor a Gellért-hegyen sétáltunk a MOME-sokkal, találtunk turbolyát és vadsóskát. Ezután nekiálltam feltérképezni a környéket, a városi környezetben található ehető vadnövényeket. Elkezdtem akácvirágot gyűjteni, és szépen összeraktam magamnak egy évkört, mikor mit honnan lehet szüretelni és különböző módokon tartósítani. Hozzám közel álló „1.0-s” autonómiatörekvés az élelmiszer-önrendelkezés elve. Ez a permakultúrával is összefügg, de amíg nem látszott annak a lehetősége, hogy kiköltözzek valahová, az mozgatott leginkább, hogy városi életet élve mik azok az apró mozzanatok, lehetőségek arra, hogy ne csak a bolti kaját egye az ember.

Ha mindenki gyűjtené az ehető vadvirágokat, és Mártonhegyi akácszörpöt lehetne kapni az utolsó Sparban is, lehet, hogy annyira nem érdekelne, csak simán elmennék, és megvenném. Ennek a szemléletnek van ökológiai, egészségügyi és anyagi vonzata is. Mellette ott a gasztronómiai érdeklődés, mennyire sokat lehet kihozni a lesajnált, egyébként komoly gyógyítópotenciállal rendelkező, bárhol elérhető növényekből, amik körülvesznek minket – magyarázza.

– Erős túlzás lenne azt mondani, hogy most ez a kert önfenntartó lenne, sok erőforrás jön kívülről is, de amíg az első számú feladat, hogy felépítsem ezt a házat, addig minden más őrlángon ég. Tavaly tavasszal költöztem ki, elhagyva az utolsó albérletemet. A többletszükséglet-kiegyenlítésre jó példa ez az üvegház: a váza egy emeletes ágy, ami bent volt régen a házban, az ablakok pedig ki lettek bontva egy családi házból, egy évig itt álltak, mire kitaláltam, mire lehetne ezeket használni. A vécépapírrolnikat azért gyűjtöm, mert abba lehet palántázni, és miután kiülteted, teljesen lebomlik, így a növény is kevésbé sérül. Mellette ott a kis komposzt, van még egy nagyobb is. Ez is egy külön mesterség, amiben jelenleg nem vagyok elég fegyelmezett, például a folyamatos forgatásban, de majd biztos eljön ennek az ideje is.

Klíma a bőrünkön

Közben elindulunk a nyomós kúthoz és a közeli festékboltba. A környéken szinte mindent meg lehet kapni, Lujza igyekszik, hogy ne ingázzon sokat. Útközben azt meséli, noha az idén már a ház téliesítve lesz, nem tervezi, hogy az egész telet a hegyen tölti. A december mozgalmas időszak mind a vendéglátásban, mind a családi programok tekintetében, januárban pedig utazni szeretne Korfura, ahol tavaly már járt, a Host a Sister nőktől nőknek szóló szállásadó közösségen belül fogadta őt otthonába egy ott élő gyerekpszichológus nő. Vendéglátója elvitte őt egy helyi permakultúrás kertbe is, amit egy orosz szvingtanár alakított ki – a permakultúrásoké a világon mindenütt nagyon színes közösség. Sokan szakmai berkekből jönnek, például környezetmérnökök, mások Lujzához hasonló természetszerető magánemberek.

– Korfun persze más problémákkal küszködnek éghajlati szinten, de ez még nem a legszárazabb mediterráneum – meséli. – A klímaváltozást én itt csak azért nem tapasztalom nagyon durván, mert a kerttel most keveset foglalkozom. Az időjárási szélsőségeket persze a saját bőrömön is érzem, nagyon komolyan adaptálódni kell ahhoz, hogy az ember ebben tartósan jól érezze magát.

A korábbi években például nem termettek a gyümölcsfáim, nem is metszettem őket, nem elvi okokból, inkább csak lustaságból. Most szárazabb periódus van egy esősebb tavasz után. Ha a veteményes jobban tele lenne ültetve, ott azért érzékelném, hogy a vízhiánytól szenvednek a növények, a gyümölcsök viszont elképesztő bőven teremnek. Biztosan más lesz, ha ezt két év múlva kérdezed, amikor nagyobb lesz a tét, mert többet teszek a kertben, és többet is várok tőle. Ha vízönellátó lesz a terület, az nagyban segít az aszályok kivédésére. A komoly esők okoztak itt-ott károkat, a kert aljában például felállítottunk egy rendezvénysátrat anyagtárolásra, vagy ha valaki jön segíteni, az ott tudjon aludni, ezt komolyan megtépázta az időjárás. Nagyon szerencsés adottságai is vannak ennek a kertnek. Akik mélymulcsot csinálnak, rengeteget panaszkodnak a meztelencsigákra, ami nálam egyáltalán nem probléma. Itt évtizedekig komoly vaddisznónyomás volt, ki volt túrva pár helyen a kerítés, az elmúlt két évben ennek se láttam nyomát, úgyhogy jelenleg az abszolút optimista megközelítést alkalmazom. A mostani hőhullám nagy tanulsága, hogy úgy nem lehet itt huzamosabb ideig több embernek úgy dolgozni, hogy ne legyen itt egy tó, amiben meg lehet fürdeni, ezért jövő tavasszal az első dolgom lesz ezt kiépíteni.

A catering mellett jobban tud a felújításra is fókuszálni, mert itt kampányszerűen kell néha hat nap alatt ledolgozni hatvan órát, aztán többhetes szünet következik, amíg be se kell járnia a városba, amit általában tömegközlekedéssel vagy biciklivel tesz meg. Hagyományos 8 órás munkahelye még nem is nagyon volt, mert amúgy is alacsony a monotóniatűrése, sokkal közelebb áll hozzá a sza­badúszó lét, annak minden kihívásával és szépségével.

– Nincsenek komoly napi rutinjaim, ha valamiből származhat nehézségem, az az, hogy mindig mindent egyszerre csinálnék, folyamatosan priorizálni kell. Sokat segít, hogy magam körül mindig nagy rendet tartok – meséli, miközben egy simítót vásárol a festékboltban. Az IndaHouse Alapítvány önkénteseként, még 2016-ban dolgozott segédmunkásként Perén egy szociális szolgáltatóház felújításán. Itt tanult meg csempézni, glettelni is, amit azóta is önállóan csinál. – Ha pontos méretre kell vágni fákat, azt általában nem én szoktam csinálni, de majd biztos ebbe is belejövök – mondja mosolyogva, miközben már a kúthoz tartunk. – Errefelé csak fúrt kutak vannak, nálam is van egy, csak elég zavaros a vize. Biztos ki lehetne tisztíttatni meg mélyebbre fúrni, de hozzám az esővízgyűjtés sokkal közelebb áll. Persze ha nem esik az eső, akkor nincs vized, de két köbméteres tárolóval azért már ki lehet bírni valameddig. Ez megszűrve sem lesz még ivóvíz, csak ha minden kötél szakad, ezen kívül minden másra alkalmas. De belemegy a szálló por, az avar, a tartály is el tud algásodni, ha fényt kap – sorolja a veszélyeket.

Cserkészettől a csúcsgasztronómiáig

A cserkészéletben a katonás rendet kevésbé szerette, pozitívumként az maradt meg benne, ahogy kivonulnak a természetbe, és tíz napra élhető körülményeket teremtenek maguknak.

– Jó lenne, ha ide is be tudna szivárogni az a szemlélet, hogy nem Budapestről hozzuk a löncshúskonzervet, hanem felfedezzük az adott terület ehető-gyógyító flóráját. Ehhez kell némi szakértelem is, hogy ne legyen a vége egy potenciális ételmérgezés. Előfordult már, hogy én is úgy ettem meg talált gombát, hogy a netről azonosítottam be, de nem állítom, hogy ez életbiztosítás – nevet fel.

Szerencsére ma már nem csak az jelenti a csúcsgasztronómiát, hogy egzotikus alapanyagokkal dolgozunk és életidegen, pazarló technológiával. Nagyon lesajnált alapanyagok voltak például a belsőségek. Bár én nem eszem húst, jó iránynak tartom, hogy ha már leöljük azt az állatot, minden egyes részét használjuk fel. Ez nyilván egy paraszti reflex, ami egy időben abszolút kiment a köztudatból. Jó látni, hogy már komoly éttermek kínálatában szerepel sok olyan állati rész, amiknél korábban a felhasználás egyetlen opciója a virslibe töltés volt – hangsúlyozza.

– Abban, amit én most csinálok, a középtávon remélt kényelemnek is megvan a szerepe. Mikor elképzeltem, hogy én még 10-15 éven át albérletben élek, úgy éreztem, az a pénz elveszik. Oké, tudom hol lehajtani a fejem, de nem profitálok belőle semmit.

Én inkább korán elköltöztem otthonról, és most, hogy itt lakom, kezdtem visszaszivárogni a családi házba, ami azért egy bonyolult képlet, ha az embernek hét testvére van, és a legkisebb most lesz 10, a legidősebb pedig 27. Én szeretek mérföldköveket kijelölni magam előtt az életben. Például most elértem azt a célt, hogy kiköltöztem ide, meglett a jogsim, megvettem az első saját autómat. Innentől a végtelenbe, és tovább…