A futball persze játék, színház, dráma is (ahol gyakran „a semmi történik meg”), és erkölcs, hol jobb, de inkább rosszabb. Tetejébe ez a cirkusz irdatlanul drága, nemzeti egységfrontot teremthet még egy hitvány hatalom számára is. Akár egy mágikus rezsicsökkentés: ördögi cselezés a könyörtelen nullszaldóval (amit megtakarítasz a közműszámlán, odaadod a rezsialapba: foci helyett matekoktatást!) Eb-utóhang szépirodalmi és kevésbé szépirodalmi kényszerítőzésekkel.
Irtózom a professzionális futballjelenség számos elemétől. Ehhez képest nehezen tudom megmagyarázni, miért vettem be nehezen az Abaliget-mindszentgodisai elágazóba hajlított kanyart, amikor Gakpo a huszadik percben megzörgette Nita hálóját a holland-román nyolcaddöntőben. Mármint azon túl nem értem, hogy a telefon-streamre sandítottam fél szemmel-füllel, míg a kanyar csak jött, csak jött. Mit keresett a fél figyelmem? Ami nem hidegen hagy, hanem amit gyakorta kártékonynak gondolok. Mentségemre, és szót fogadva Kukorellynek –„Nyugi, dagi, még két perc, aztán lelohad, elpattan a buborék. Múlik, mint minden.” –, nemigen hangoztatom. Csak sípszó után, és csak itt és most.
Endorfintor
Nem azért hozakodom elő a témával, hogy idegeire menjek a futballszerető fél-országnak, és megetessen a régóta dédelgetett pöttyös-frusztrációm. Hanem, mert elemi érdeke ennek a (hogy egyebet ne mondjak) szerencsétlen országnak a kisebbségekre-másságokra figyelés.
Itt és most a futballfóbiásokon a fókusz: világnapot nekik!
Sokan vannak, sok adót fizetnek, és elviselik a focival járó társadalmi förtelmeket, amiket a tisztességes szurkolók vélhetően szintén rosszul viselnek, elnézést is kérek, hogy páros lábbal szállok bele az ő szenvedélyük tárgyába is. De jó okom van rá. És akkor mondok három sokat hallottat.
Ad 1: kapitális rasszizmus-sovinizmus, és akár a semmibe támaszkodó idegengyűlölet. A stuttgarti felvonuláson alig lézengtek volna a Magyarország-molinó mögött, ha jogerősen bebörtönözik előtte a szőröstalpú románozókat, a Ronaldót ratyizókat, a feketék labdaérintésére huhogókat. Nem véleményszabadság az, ahol egy nemzet képviseletében ezek a gesztusok megtörténhetnek, újra és újra. Tamás Gáspár Miklós tavaly elhunyt kiváló közgondolkodó szerint „nem is a futballról van itt szó, hanem arról az artikulálatlan és tartalmatlan nemzetiegység-érzületről, amely az orbánizmus lényege.” És a konformizmusról. Kukorelly akkoriban így szólt vissza: „Tehát nem az, hogy értem, csak nem értek egyet, hanem nem értem, oszt’ annyi. Itt ugyanis, ahogy érzem, örülnek. Ja-ja, a magyarok, de azzal meg mi a baj? Egy mázsa endorfin termelődött, nem?”
Ad 2: szemétkedéstudományi csődfaktor. A futballban mindent szabad, amit nem vesz észre a bíró. A VAR-ral fejlettebb lett az igazságosság, unalmas is lett tőle a játék.
Ad 3: hibátlan erkölcsi érzékű emberek százezrei képesek kifordulni magukból másfél órákra, szurkolni akár egy olyan csapatnak is, amibe időről időre csilliárdokért szerződtetnek bérfutballistákat a klubok. Ma még utálják Zlatan Ibrahimovićot, hogy holnap imádhassák, ha hozzájuk szerződik (mondjuk, ő tavaly visszavonult, mint olvasom). De ha már Ibrahimović: a földönkívüli (olasz bajnokságból visszavonuló bosnyák-horvát származású svéd) csatárról olyan életművideó terjeng, amiben buldózer kisgyerekként üti-vágja az ellenfél játékosait. Kahn-ról, a német legendáról szintén sötét összeállítást látni: mintha nem lenne ki a négy kereke, úgy üvöltözik mindenkivel. Értem én, hogy ez egy életnyi tajtékzás, néha védett is, és hogy extázis, de akkor is: fusson az Ardennekben maratont, és a hegyi zergékkel legyen ideggyenge. Szóval mire nevel ez a játék méltatlanul nagy pénzeket mozgatva? Mivé tette a média és az üzlet? Álmok álmodói? A szaharai homokban rongylabdával játszadozók-álmodozók közül minden egymilliomodik lesz világsztár: ez sem elég érv.
Több is vesszen?
És akkor figyelmezzünk ismét Kukorellyre, aki egy szabályos nemzetiközéppályás-ideál. Lehet szeretni jobbról is, balról is, és bárhonnan. Pedig azt mondja a futballkritikusok szemébe: „Fanyalgás, gúny, undor, utálat, düh, lenézés, gyűlölködés. Persze mindenki azt utál, amit utál, de – nem eszem tökfőzeléket, csak hogy aztán mások elé okádjam, az ünneplőasztal közepére.” Szerintem ez nem így van.
Túl sokat bocsát meg a futballimádók közege a pöttyös-rugdosás ürügyén megőrülteknek ahhoz, hogy erre tekintettel legyek.
Hogy értsük: addig kellene büntetni a gyűlöletet stadionba engedő szövetségeket, a saját fizetésük levonásával is (pláne, ha közpénz is van benne, márpedig van), ameddig egy huncut peták lapul a farzsebükben. Minden focistának minden meccs előtt név szerint kellene elhatárolódnia a medréből kilépett ún. drukkerek elmebajától. Örökös eltiltás futballistának, futballszurkolónak. Öt év közmunka után esetleg lehet harmadolás. (Mi köze Trianonnak a kiugratáshoz, a meglóduláshoz, a csínbetevéshez? Tegyük fel tétre Erdélyt, mondjuk Csongrád-Csanádért cserébe, hátha visszafocizhatjuk?) A zéró tolerancia az, amikor nincs bocsánat a futballra rakodó debilitásra, és nem a kirakat-fair play bájmosolya egy-egy szép sportolói gesztus után (ilyen is van, ne tagadjuk, libabőr, ez még csak szépségtapasz se...)
De miért is nem fogadom meg Kukorelly tanácsát – „Ha nem érdekel, ne beszélj róla. Ha nem érzel közösséget, idegesít-nyugtalanít az egyszeri/egyszerű magyar nemzeti örömködés, nyeld le v. köpd ki, ne siránkozz!” –, és maradok magamnak, a pályának háttal (mint vezérszurkoló 90 percen át a megafonnal (sic). Vagyis: miért nézek meccset, ha nézek? Azért, mert mint oly sok teljesítmény a világon, ez is tud szép lenni. (Odaragadtam már snooker-, tenisz- és falmászás-bajnokságnál is a képernyő elé, mert lenyűgözött.) A latin-amerikai, szépségbe belehaló, ötletes, szenvedélyes futballról beszélek. Kínkeservek, most vagy soha!-k, fogadóirodák, edzőmizériák, játékoskivásárlási tőzsdeindexek nélkül.
De a játékot egyre több minden öli meg. Megöli lényegében minden, amivé éppen a foci, vagyis önmaga tette önmagát.
Az a katasztrofális félreértés, hogy bármi megváltozik attól, ha az egyik ország legyőzi a másikat, a piros-kék falu a zöld-fehér falut. Közveszélyes önáltatás, és senki nem tiltakozik. Fradi-Újpest rangadó? Milyen rangot ad a hibbant szélsőségesek kergetőzése egymással és a szegény rendőrökkel. Ki kell engedni a gőzt? Villamos-belsőépítészet eszközével? Jó-édes-anyázással? Füstfelhőbe burkolózással?
A fanatizmus persze mindenkié. Ismerem jól a magamét. Katonaszökevény voltam például laktanyakerítésen átugrás módszerével, amikor Miles Davis első budapesti koncertjét kellett (márpedig kellett) megnézni 1989 novemberében. Ismerem a fiam fanatizmusát is, akivel húsz éve egy Paks-Újpesten a vendégszektorban kellett túlélnünk, amint a sajátjaink a biztonságiakkal szívóztak, füstgránátot hajigáltak nekik, feltépték a kerítést, és egy vérző fejű barátunk csatába hívott a beáramló készenléti-rendőrök ellen. Eszednél vagy, jó ember? Zakkant füttykoncertre is képes voltam, amikor – szintén a paksiak, csak a kosarasok – ellenünk dobtak büntetőket odahaza, de mi, kaposváriak lettünk 2001-es bajnokok. És? A sportolók érdeme.
„Örül hát egy örömtelen, búvalbaszott nép, igen, a magyarokról beszélek, ölel-csókolóznak egymással zárt, mogorva, gyanakvó vadidegenek, és akad, aki vesszen-trianonozik (amúgy vesszen!) meg karlenget (ne lengessen!), de mindez előfordult már filozófusokkal is” – írja Kukorelly a nemzeti örömről. Amikor nyer a csapat. Néha beleálltam egy-egy utolsó másodpercben kapott gól érzésébe a kézilabda- vagy a vízilabda-válogatottat figyelve, és nem értem, miért érdemeltük ezt meg. Miért érdemeltem meg. Odadobom a szerencsének a hangulatomat? Miért? Értem, hogy játék, és lehet veszíteni, de tényleg az eszünknél vagyunk? Az az argentin drukker például már nem tud az eszénél lenni, aki a Copa América döntője alatt felmászott az obeliszknél egy jó nagy A betűre, leesett, és meghalt. Buenos Airesben vízágyúval kellett megnyitni az utat az élet előtt másnap. Kolumbiában öten vesztették életüket a verekedésekben. Agyrém. Nem ez a foci, mondjátok. A foci az, amikor a faterral, a fiúval, a haverral leültök a lelátóra szertartásosan, szeretitek a csapatidentitást, éltetitek a fair play-t. Tényleg?
Nézem a kispadot, spanyol-angol döntő, két edző szaladgál a nekik kirótt mezőkben. Berzenkednek, ha lerúgják a saját játékosukat, ügyet sem vetve arra, hogy amaz már öt másikat rúgott le.
Akkor lesz elviselhető a futball (soha napján, és – ha már lelátók – néger gyerekek az égből), ha az adott edző a saját játékosa szabálytalansága után ugrik föl, és méltatlankodik őrülten, azonnali és példás büntetést követelve.
Elviselhetetlen (és velejéig gyarló), hogy mindig, mindegyik edző, játékos az ellenfél hibáját látja, a sajátját elhazudja. Nota bene: megannyi focista él abban a tudatban, hogy valahol, valamikor igaztalan, hamis gólt szerzett (vagy úszott meg érdemtelenül tizenegyest, szögletet, szabadrúgást). A futball 99 százaléka szabályozott csalás. Vagy annak előkészülete, igyekezete, előre megfontolt, furcsa haszonszerzés céljából. A rettenetes felrúgás húsz méteres beleszállással más. Nem szép, kiállítást érdemel, de más: egyenes és őszinte.
Beállós keresztapák
TGM futballhoz fűződő bonyolult kapcsolatát a Nemzeti Sport szemlézte a filozófus tavaly januárjában bekövetkezett halála után. Itt olvassuk: 1990. március 1-én mesélte a sakkról: „Semmiről sem szól, semmire nem jó, mégis teljesen ellenállhatatlan, mazochisztikus borzadály. Azt hiszem, sokkal veszélyesebb, mint a foci. A foci a szurkolókra veszélyes, a sakk a sakkozókra veszélyes.” 2001.: „a valódi új rablólovagok és keresztapák maguk játsszák a futballt, ezt a gonosz, hülye és unalmas játékot, amelynek a rajongóiból kerül ki ma a legvéresebb militáns csőcselék.” (Magyar Hírlap). Ugyanabban az évben M. Nagy Miklós (Nagyvilág) műfordító, szerkesztő is számba vette TGM mellett több irodalmár véleményét, Borges-ét például, aki szerint a futball kitalálása egyike azoknak a bűntetteknek, amiket joggal róhatnánk fel Angliának. Szembe állítva Camus-vel, aki mindent, amit az emberi erkölcsről tud, csakis és kizárólag a futballon keresztül tanult meg. M. Nagy szerint a foci ízig-vérig esztétikai ősélmény, amely minden futballfüggő ember életét meghatározza, és bizonyság, hogy a világban mégiscsak létezik szépség. „És hogy vannak hősök is: Horváth Csarni például, a Várpalotai Bányász egykori középcsatára, aki a tizenhatosról egyszer – valamikor a hetvenes évek közepén – olyan gólt rúgott hátrahúzásból, amilyet talán Pelé is csak egyet vagy kettőt egész pályafutása alatt.”
Mit mondhatnánk. Ami szép, az szép. Ami meg nem, az nem. TGM mindenesetre így békült meg 2012-ben, a horvát-magyar Eb-pályázatra: „Tudom, hogy mindenki szereti a focit. Kívánom, hogy mindenki jól szórakozzon. 2012-ben. Eb-n. Itt*.” Tanítani való kiegyezés – futballbarátoknak is.
(*A 2012-es Eb-t végül a lengyelek és az ukránok rendezték. Varsó, Gdańsk, Poznań és Wrocław.
Kijev, Harkiv, Donyeck és Lviv.)
