Hogy kerül egy kriminológus-szociológus az igazságügyi megfigyelőbe?
Úgynevezett reintegrációs tanácsadóként alkalmaztak, miután eltöltöttem néhány évet a szentgotthárdi pszichiátriai intézetben. Az utóbbiban élnek többek közt azok a pszichiátriai betegek, akiket a gyógykezelésük után nincs hová elengedni. A szentgotthárdi pszichiátrián megszerzett tudást, tapasztalatot tudtam a kényszergyógykezelt betegek reintegrációjában hasznosítani.
Ottléte alatt végül is hány embert sikerült úgymond reintegrálni az IMEI lakói közül?
Nem sokakat. Visszakérdeznék: ön szerint, hogyan lehetséges rehabilitálni egy mentális zavarban szenvedőt börtönkörülmények között működő, a kényszerítés minden eszközével felszerelt és a világtól elzárt intézményben? A kérdés az, valójában mi vezetett tette elkövetéséhez? Ezek az emberek ugyanis nem pusztán a pszichiátriai betegségük okán válnak bűnelkövetővé. Ha így volna csak a megfelelő gyógyszert kellene beadni nekik, és máris elmúlna a veszély. Ám emellett számos olyan kérdést is vizsgálni kell, hogy vajon miért hagyta abba a gyógyszerei szedését? Történt-e valami a munkahelyén, ha volt neki egyáltalán, hová lettek a barátai, miért romlott meg a viszonya a családdal? Van-e alkohol vagy kábítószer a képben?
Az IMEI viszont a jelen formájában, és itt nem a meglévő személyzet tudására gondolok, nem alkalmas arra, hogy ezek jó részével foglalkozzon. Egy dolgot tud hatékonyan elérni: amíg a beteg ott van garantáltan beszedi a gyógyszereit.
Eszerint rövid időn belül ismét szabadokká válhatnának...
Nem éppen. A bíróság a szakértők és a kezelőorvos véleménye alapján félévente felülvizsgálja, hogy elég eredményes volt-e a kezelés, de időtartamának nincs felső határa. A szakértőknek és az orvosnak arról kell nyilatkozniuk, hogy ha a „beteget” kiengedik az IMEI falai közül, jelent-e veszélyt bárkire, válhat-e bűnismétlővé. Miután abban sem lehetünk biztosak, hogy mi magunk hogyan reagálnánk egy váratlan helyzetben, így az IMEI betegeinek jövőbeni cselekedeteire sem lehet garanciát vállalni. Bár az IMEI statisztikája szerint 4-6 évet tölt átlagosan egy-egy beteg az intézmény falaik között, a kényszergyógykezelésben eltöltött idő, nemritkán több évtized. Miközben egy civil kórházban nyújtott komplex pszichorehabilitáció legfeljebb néhány hónap bennfekvéssel jár. A távozás egy másik akadálya, hogy az IMEI-ből nem engednek el senkit, amíg nincs hová mennie. De hova mehetne? Az esetek jelentős részében a családban történt meg az, ami miatt valaki idekerül. Azaz éppen azok vesztik el a bizalmukat a betegben, akiknek a támogatására leginkább szükség lenne. Az igazságügyi pszichiátria ma Magyarországon nem foglalkozik a kapcsolatok helyreállításával, az egyszerűbb utat járja: gyógyszert ad és hermetikusan elzárja a „bűnelkövetőt” a hozzátartozóitól, a külvilágtól.
Ahhoz, hogy valódi sikert lehessen elérni a kényszergyógykezelt betegek körében komplex pszichorehabilitációra lenne szükség, ez pedig nagyon sok szakma képviselőjének együttműködését igényelné.
Nem pusztán csak ápolókat és pszichiátereket – bár belőlük sincs egy ilyen zárt intézményben elég – hanem mindenféle egyéb segítőt: például szociális munkást, gondozót, pszichológust, gyógypedagógust, fejlesztőket, kriminológust. Az IMEI azonban a büntetés-végrehajtás része, egy abszolút centralizált rendszerben működik, vagyis nagyon kevés dologban dönthet önállóan a betegei sorsáról.
Megúszhatja a büntetést, akit az elmeállapotára hivatkozva kényszergyógykezelésre utalnak?
Akit a börtön helyett az IMEI-be küldenek, nagyon távol van attól, hogy megússza a büntetést.
Egyrészről ugyan születik egy felmentő ítélet, amelynek rögtön a második fele az, hogy elrendelik a kényszergyógykezelést. Ami egyébként, mint már említettem, nálunk egy börtön területén zajlik. Ha a jogszabály szövegéből indulunk ki, akkor a cél elsősorban a társadalom védelme, és csak másodlagosan a gyógykezelés. Egyébként azt gondolom, nem is kell az igazságügyi pszichiátriának feladatául szabni, hogy effektíve gyógyítson. A reális cél az lehetne, hogy az ott dolgozók felmérjék, mi vezetett a bűnelkövetéshez, és abból mi az, amit egy zárt intézet lehetőségei között kezelni lehet. De érdemes azt is megnézni, hogy általában kik kerülnek az IMEI-be. A jogszabály szerint olyan „személy elleni erőszakos vagy közveszélyt okozó cselekmény elkövetői” akik kóros elme állapotuk miatt nem büntethetők. Fontos tisztán látni, hogy a gyakorlatban mit jelenthet a személy elleni erőszakos cselekmény vagy a közveszély okozás. Kétségtelenül előfordul, hogy valaki brutális bűntette után kerül ide, ez a ritkább eset. Az IMEI-ben kezelnek olyanokat is, akik lehet, hogy csak meglöktek egy BKV ellenőrt, aki közfeladatot ellátó személy, vagy megfenyegették a mentőket, amikor azok akarata ellenére kórházba akarták vinni. Ha valaki súlyos mentális zavarral küzd, például skizofréniával, és éppen jön betegségében egy pszichotikus epizód, romlik az állapota, akkor gyakran a családtagok, ismerősök, vagy a szomszédok hívják a mentőt. A mentőnek lehetősége van beszállítani és arra is, hogy rendőr segítségét kérje. Ha egy ilyen helyzetben az érintett a rendőr felé dob mondjuk egy üveget – és ez egy konkrét eset, akkor ez már hivatalos személy elleni erőszaknak minősül, akkor is, ha egyébként senki nem sérül meg. Az pedig már az eljáró rendőr döntése, hogy végül is feljelentést tesz, vagy csak beviszik a beteget a kórházba. Ha feljelentést tesz, az útja egyenesen az IMEI-be vezethet. Például ott találkoztam egy 80 évesnél idősebb asszonnyal, aki a saját hálóingeit gyújtotta fel, a saját pajtájában. Nem sérült meg senki, jelentős anyagi kár sem keletkezett, de tettét közveszély okozásnak minősítették és megállapították, hogy a hölgynek demenciája is van. Ezeket a példákat csak azért említettem, hogy tudjuk, nem feltétlenül brutális cselekményekért ítélnek embereket kényszergyógykezelésre. Csakhogy az idekerülők és a mögöttük felsejlő élettörténeket valójában láthatatlanok.
A nagyközönség is csak addig képes követni a történetet, amíg a bírósági döntés megszületik. Mi történik azután velük, hogy rájuk zárul az ajtó?
A bekerülés első heteiről nincsenek személyes tapasztalatom, mert azon a részlegen nem dolgoztam. Ilyenkor elkezdődik a beutalt állapotának pontos feltérképezése, a gyógyszerei beállítása. Az igazságügyi elmeorvos szakértőknek arról kell nyilatkozniuk, hogy az elkövetés pillanatában volt-e beszámítási képessége az illetőnek. Ez azért fontos, mert a mentális zavar önmagában nem elegendő a kényszergyógykezeléshez. Azaz, ha valakinek mondjuk diagnosztizált skizofréniája van és elkövet valamit, még nem jelenti automatikusan azt, hogy őt nem fogják beszámíthatónak tekinteni. A leggyakoribb eset, hogy a páciens tette, amiért bekerül, a betegség egyik epizódja, egy tünet. Ilyen esetben vannak korábbi kórelőzmények, egészségügyi dokumentumok, meg tudják hallgatni a hozzátartozókat, és a beteget is. Probléma akkor adódhat, amikor maga a cselekmény tulajdonképpen a legelső vagy a legutolsó tünet. Vagy például a kevert kórképeknél, amikor valakinél felmerül a skizofrénia diagnózis, de észlelnek nála egyébként valamilyen személyiségzavart is, ami önmagában nem korlátozza, vagy nem zárja ki a beszámítási képességet. Amikor így keverednek a diagnózisok, akkor azért utólag nehéz szétszálazni, hogy az elkövetés pillanatában melyik volt a meghatározó. Ennek tisztázása is az IMEI-ben zajlik. Ha már látszik, hogy a folyamat a kényszergyógykezelés irányába fog elindulni, akkor elrendelik az úgynevezett előzetes kényszergyógykezelést. A „vádlott” már ekkor olyan betegosztályra kerül, ahol a kényszergyógykezelés is zajlik. S bár még nem ez a jogi státusza, hiszen csak előzetesben van, onnantól kezdve ugyanaz történik vele, mint a többi kényszergyógykezelttel. Végül még arra is választ adnia a szakértőknek, fennáll-e az esélye, hogy követne-e el hasonló cselekményt a beteg, ha kint maradna. Benedek István írta az Aranyketrecben, hogy egy egészséges emberről sem lehet megmondani, nemhogy egy betegről, hogy a jövőben mit fog elkövetni. Azaz senki nem lesz, aki majd azt mondja: többé biztosan nem bánt senkit. Egy ilyen eljárás évekig is el tud húzódni, mire eljut oda a bíróság, hogy felmentse a vádlottat és elrendelje a kényszer gyógykezelését.
NÉVJEGY
Bacsák Dániel 34 éves, kriminológiát és szociológiát végzett, valamint szociális menedzseri szakoklevet is szerzett. Korábban a Szentgotthárdi Szakosított Otthon és az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet munkatársa volt. Óraadó tanár az ELTE ÁJK-n és az ELTE TÁTK-n, kutatási területe a pszichiátriai ellátórendszer. Néhány hete Láthatatlanok - Pszichiátria a határon címmel jelent meg a könyve. A szerző nem alkot ítéletet, csak kíméletlenül szembesít: lehet, hogy a zárt intézetben kezelt ember beteg, de semmiképp nem hülye.
Konkrétan mivel jár a gyógykezelés? Gyógyszereket kap, terápiás foglalkozásokra kötelezik, vagy naphosszat ül egy szobában és malmozik?
Tulajdonképpen ezek mindegyike, meg kicsit egyik sem. A pszichiátriai betegek túlnyomó többsége, és itt mondjuk 99 százalékot kell mondani, nem veszélyesek a környezetükre. És ez igaz egyébként a súlyos mentális zavarokban, például a skizofréniában szenvedőkre is. Nagyon ritka az, hogy valamelyikük bűnelkövetővé váljon. Előfordulhat, hogy pszichotikus epizódjában mondjuk bizarr lesz a viselkedése, fura dolgokat mond, kelthet félelmet a környezetében, de ritkán jut el oda, hogy valamit el is kövessen. Azokban az esetekben is, amikor mégis elkövetnek valamit, akkor a háttérben az szokott lenni, hogy valamiért leállt a gyógyszerek szedésével. A pszichiátriában nagyon fontos szerepe van a gyógyszereknek. Nyilván mentális zavartól is függ, de mondjuk skizofrénia diagnózisnál a tünetmentes állapot fenntartásához nagyon fontos a megfelelő gyógyszerelés. Viszont éppen ezeknél a betegségeknél sokszor hiányzik a betegségbelátás, azaz nem érzik magukat betegnek, amiből következhet az egyébként nagyon kellemetlen mellékhatásokat okozó gyógyszerek elhagyása. Ennek következménye lehet, egy újabb pszichotikus esemény, ami alatt nem lesz ura tetteinek. Az esetek túlnyomó többségében, a bűnelkövetés gyakran annak a következménye, hogy a beteg leállt a gyógyszerekkel.
Magam is jártam jó néhány éve az intézet falai közt. Akkor találkoztam ott egy beteggel, aki hópihe-kapkodó néven készített speciális élhajtással papírrepülőt. Ő akkor már második évtizede élt az IMEI-ben. Miután szülei nehezen viselték olykor „furcsa” viselkedését, nagyanyja fogadta be. Az idős asszony orvoshoz vitte, kezelésre jártak, ám amikor néhány hétre a fiúnak kórházba kellett volna vonulnia, a hír hallatán megkötözte és kegyetlen módon megölte a nagyanyját. Ezt követően került a IMEI-be. Orvosai szerint több évtizedes kezelése után is megmaradt „tévelye” olykor indulatos, agresszív viselkedésre hajlamos. Vele mi legyen? A szülei már kamaszkorában sem bírták, az őt szeretgető nagymamát, maga pusztította el…
Vélhetően azért volt még benn, mert nincs hová kiengedni. Családja érthető okokból nem tudja visszafogadni, az ilyen betegeket befogadó szociális otthoni férőhelyekre több éves a várólista. Ő valószínűleg azon betegek közé tartozik, akik soha nem alapítanak majd családot, nem lesz jól fizető munkahelyük, ott fogják leélni a mindennapjaikat egy olyan bentlakásos intézetben, mint a szentgotthárdi. Esetleg, ha szerencséje van, átkerülhet egy kisebb otthonba.
