– A könyvben klasszikus konfliktus rajzolódik ki az ismert, művészi hivatásának, szenvedélyeinek élő apa és a mindennapok ritmusát választó gyerek között. Ingmar Bergman filmje, az Őszi szonáta nagyon mélyen ábrázolta ez a fajta kapcsolatot.
– Ezt a Bergman-filmet sajnos nem láttam. De apám fő lelki problémája kétségtelenül az volt, hogy nagyapám gyakorlatilag sosem volt jelen az életében. Nehéz valakivel kapcsolatot kialakítani, akár küzdeni vele, ha nincs jelen. Úgy érzem, Andrew az apja árnyékával birkózott, ami mély nyomott hagyott a tudatában, életszemléletében.
– Az önéletrajzi írás meghatározó témája az otthontalanság. Andrew nem tudja megtalálni az anya- vagy inkább az apaföldjét.
– Igen, erős az otthon keresésének szála. Apám különféle utakkal próbálkozik, amelyeken leginkább Anglia és Magyarország testesíti meg az otthon érzését számára. Magyarország a családi kötődés felől jelent kapaszkodót számára, részben olyan embereken keresztül, akik képesek felidézni benne korán elhunyt anyja alakját. Anglia pedig a felnőtté válás folyamatában képviselt otthont számára. Védelmet, menedéket nyújtott neki. Az igazi otthont biztosító mély emberi kapcsolatra azonban jóval nehezebben talál rá, mert az apjától nem kapja meg. Jól érzékelhető a kétségbeesett igyekezet, hogy létrehozzon magának egy családot helyettesítő hátteret.
– Nagyapja számára is problémát jelentett az otthontalanság?
– Nem hiszem, legalábbis ebben az értelemben. Ő nyugtalan természet volt, ami állandó mozgásra, utazásra sarkallta. Bár meggyőződésem, hogy valahol mélyen vágyódott Magyarország után, hiszen azonnal hazatért, amint erre lehetőség nyílt. Így volt ez a második világháború után, 1946-ban is, amikor a családi kapcsolatok, a szeretett elvesztése hazatérésre ösztökélte Amerikából. Mégsem mondanám, hogy nagyapám olyan mértékű hazátlanságot érzett volna, mint apám. Annyira lekötötte saját személyiségének formálása, hogy a másokkal való kapcsolatra nem maradt elég energiája.
– Furcsa, hogy miért szerette édesapja annyira Angliát. Az iskolában bántalmazták, verték, a könyvnek ez a része dickensi hangulatú. Mégis Philadelphiát tartja vadnak, Kanadát unalmasnak, az 1970-es évek elejének Magyarországáról pedig lekezelően ír. Én akkor voltam itt gyerek, és nem vertek a suliban…
– Igen, de közben itt volt a megszálló Vörös Hadsereg. Jó, tudom, hogy ez összetettebb dolog. A bentlakásos iskola valóban nagyon kemény volt egykor Angliában. A későbbiekben persze sokat változott. Ezzel együtt apám számára Angliában kiszámítható, stabil volt minden, és ez alapvetően különbözött attól az életmódtól, amely akkor jutott apám osztályrészéül, amikor Kanadába ment nagyapámhoz. A gyerekek, a tizenévesek igénylik a rendet, a fegyelmet, még akkor is, ha lázadnak ellene.
– Ráismert édesapjára a könyvben?
– Egyértelműen ráismertem. Bár életének egy korszakát festi le, amelyben még nem lehettem jelen, de a humora, az irodalmi utalások gazdagsága, a folyékony történetmesélés stílusa minden elemében őt idézi. A könyvet többször, különböző időszakokban olvastam. Mikor a 2003-as kiadásnál találkoztam az angol nyelvű kézirattal, már jóval közelebb voltam apámnak a könyvben leírt életkorához, ezért jobban is élveztem. Érzékletesen mutatja be egy fiatal kalandjait, sodródását, erőfeszítéseit, hogy mélyebb kapcsolatot találjon az apjával.
Most, húsz évvel később olvasva már más dolgok kerültek előtérbe: az identitáskeresése, visszatalálása Magyarországra 1970-ben. Hogyan próbál itt kialakítani egy életet a rokonokkal, új barátokkal, hogyan birkózik a nyelvvel. Mindez sokban hasonlít ahhoz, amit én éltem át az utóbbi években.
– Nem akadt meglepő mozzanatokra?
– Az újraolvasásnál az 1970-es év történései kicsit más megvilágításba helyezték bennem életének ezt a szakaszát. Ekkor hagyta ott a kanadai iskolát, és vándorolni kezdett a világban. Merész lépés volt ez egy tizenöt éves fiútól, hiszen lényegében az ismeretlenbe vetette magát, mielőtt megérkezett volna Magyarországra. Ez most nagyon erősen hatott rám.
– Úgy éreztem, mintha édesapja ösztönösen saját apja, Faludy György mintáját próbálta volna követni, de sosem tudott világpolgárrá válni.
– Mert igazán nem is akart az lenni. Úgy gondolom, komoly harcot vívott magában nagyapám mintáival, kereste a középutat a teljes szabadság és a kiegyensúlyozottság között. És később egy kiszámítható, normálisnak nevezhető családi életet alakított ki. Iskolai tanár volt, és igazi szülő.
Ha a kisbabádat lazán tartod a karjaidban, borzasztóan sír. A gyerekek szeretik, ha keményen tartják őket, mert így érzik biztonságban magukat.
Talán paradox, de a kiszámíthatóság, a rend úgy beléivódott apámba Angliában, hogy szenvedett a hiányától. Ami Magyarország negatív értékelését illeti, figyelembe kell venni a családi hátteret. Egy olyan országba került, ahol Faludy György nevét nem lehetett nyilvánosan kiejteni, ahol meghurcolták az apját, ahonnan évekkel korábban menekülni kellett.
– Milyen hatást gyakorolt önre apjának és nagyapjának a története, kapcsolata? Hiszen ön már egy rendezett családban nőtt föl.
– Igen, én ebből a szempontból szerencsésnek mondhatom magam. Apámnak nehéz gyerekkora volt, de ettől még nem lesz valaki rossz szülő. Apám kivételesen jó szülő volt. Kicsit szigorú, de megkaptuk tőle azt a biztonságot, amelyet ő nem kapott meg. A szigorúságában is a szeretete fejeződött ki. Pont az ellenkezőjét akarta nyújtani, mint amit saját apjától kapott. Éreztem a sebzettségét, hogy György milyen lelki károkat okozott neki. Részben ezért is tartottam távolságot nagyapámtól. Láttam, mit tett apámmal, és nem akartam hasonlóan bonyolult kapcsolatot a saját életemben.
– Akkor most jöhet a szokásos kérdés: Miért jött Magyarországra? Hontalanságot érzett?
– Nem egészen. Kétségtelenül szerepet játszott a dologban egyfajta vonzódás, úgy érzem, valahol ide is tartozom. Tíz évig nem jöttem ide, mert nagyapámmal bonyolult volt a kapcsolatom. 2006-ban, a temetésére jöttem el újra. Furcsa volt, mert lényegében egy ismeretlen országba érkeztem, mégis sok mindent a sajátomnak éreztem. Azóta foglalkoztatott a kérdés, hogy visszajöjjek-e hosszabb időre. Igazi visszatérésről persze nem lehet beszélni, mert nem itt születtem. A csábítás egyre erősebb lett, végül azt mondtam, jó, próbáljuk meg. Fontos volt, hogy találjak valami hasznos tevékenységet itt magamnak.
Láttam, mennyi kiváló külföldi újságíró, tudósító dolgozik Budapesten, és világossá vált, hogy szinte senki nem foglalkozik komolyabban a vallás és a politika kapcsolatával, hogy milyen szerepet töltenek be az egyházak az Orbán-rendszerben.
Ennek vizsgálatára felkészültnek éreztem magam, lelkész voltam, jól ismerem az egyházi életet Angliában. És úgy döntöttem, vágjunk bele.
– Tudat alatt nem a nagyapja szelleme hívta ide?
– Nem hiszem. A rokonságom egy részének története persze Magyarországhoz köt, örülök, hogy a korábbi látogatások során sok mindent megtudtam nagyanyámról is, aki egyébként újságíró volt. De nem ez az egyetlen dimenzió, amely ide vonz. Egy évtized alatt ki tudtam építeni a saját emberi, baráti kapcsolataimat is, kezdetben az egyházon keresztül, mivel, mint mondtam, lelkész voltam. Úgyhogy elmondhatom, megvan a saját, a családom múltjától független kötődésem is Magyarországhoz.
– A Válasz Online-nak adott interjújában arról beszélt, hogy az Orbán-rendszer keresztény, konzervatív bírálata fontosabb, mint a hagyományos baloldali vagy liberális kritika.
– Azt hiszem, árnyaltabban fogalmaztam. Nem fontosabb, hanem talán érdekesebb, és olykor nagyobb a súlya. Mikor olyan emberek fogalmaznak keményen a kormánnyal szemben, akik jobboldali, konzervatív álláspontot képviselnek, mint például Jeszenszky Géza vagy Bod Péter Ákos. Állításaik mögött érezni a szenvedélyességet, az indulatot, hogy elárulták őket, a konzervatív értékeiket.
– Hogyan tudná összegezni saját keresztény kritikáját?
– Az ismereteim és lelkészi múltam alapján azt mondhatom, hogy az igazi keresztény politika nem gyűlöletre és hazugságokra épül. Nem békél meg egy olyan állapottal, amelyben a társadalmi egyenlőtlenség egyre nagyobb és nagyobb, amelyben a lakosság harmada mélyszegénységben él.
A keresztény politika tiszteli az emberi méltóságot, fékezi a gazdagok terpeszkedését, nem fertőzi a társadalmat kisebbségek ellen uszító beszédekkel.
– Mindezt a baloldal is képviseli.
– Ellentmondásos helyzetben is érzem magam, mert mérsékelten konzervatív értékeket vallok, miközben a politikai irányultságom mérsékelten baloldali. Angliában a történelmi helyzet mindig erősen befolyásolta, milyen a viszony az egyház és a baloldal között. Az utolsó három munkáspárti miniszterelnök keresztény szocialistának vallotta magát. Bár a brit politikai térben a mérsékelt baloldalhoz tartozom, úgy alakult, hogy magyarországi barátaim az Antall-kurzushoz kötődnek, azt szolgálták meggyőződéssel. Tőlük hallottam először mélyen átgondolt, erős kritikát a jelenlegi magyar kormányról, ami segített megérteni az itteni helyzetet.
– És mit gondol a baloldali értékekről?
– Egy részüket én is vallom. Amit a klasszikus baloldali, szociáldemokrata politika képvisel, a dolgozói érdekek védelme, a szakszervezetek jogainak szélesítése vagy a progresszív adózás, teljesen elfogadható célkitűzések számomra. Magyarországon nagy probléma, hogy nincs erős szakszervezeti mozgalom. Egy egészséges társadalomnak mindenképpen szüksége lenne rá. A jelenlegi baloldal általános problémája, hogy nem látja világosan, merre kéne továbbmozdulni. Én kevéssé vagyok az állami tulajdon híve, szerintem a kollektív vállalkozási formák jelentenének kiutat.
– Hogyan értékeli a brit választásokat, a Munkáspárt elsöprő győzelmét?
– Látványos, földcsuszamláshoz hasonlítható siker, de részben a sajátos brit választási rendszer eredménye. A százalékos eredmény nem sokkal volt jobb a 2019-esnél, de a területi képviselők számában ez is elképesztő többséget hozott. A Munkáspárt tagjai közül is sokan józanul látják mindezt, és azt mondják, inkább a Konzervatív Párt nagy vereségéről van szó. Megnyugtató számomra az eredmény, de kicsit aggódom is a Nigel Farage populista, radikálisan jobboldali Reform UK pártjának erősödése miatt. Nagyon rossz irányba viheti a brit konzervativizmust, komoly károkat okozhat a politikai életnek.
